Újévi fogadalmak, gondoskodás válsága, nők lázadása


Ti tesztek újévi fogadalmat? Én soha. Most sem, csak retorikailag megragadom az alkalmat.

2019 lehetne pl. a Lázadás Éve. A női lázadásé, a gondoskodók lázadásáé. Nyilván nem lesz sajnos, csak játszom a gondolattal. Az elit elvan, boldogul, a prolik meg örülnek hogy élnek, ráadásul abszolút nincs fogalmi kerete egy lázadásnak. A status quo áll mint a cövek, és őrei mindent megtesznek hogy ez így is maradjon.

Aztán.

Az előző posztokban írtam erről, és ez most a tényállás: elvállaltam egy új férfi ügyfelet januártól, ráadásul egy valaha-volt, magasrangú, “nagytiszteletű” katonát. Mondjuk csak pár hétre, egyszeri kisegítésként. Innen indul ennek a posztnak a gondolata.

A minap skypeoltam a jelenlegi ápolójával, és átbeszéltük a bácsi testi és lelki igényeit, a napirendjét, a szokásait, a bogarait, illetve hogy ápolóként mire fontos odafigyelni, mik a jellemző unfair húzásai. Ergo: hogy pontosan mitől és hogyan kell védeni magunkat tőle.

Sajnos úgy néz ki hozza ő is a papírformát és olyan típusú férfi aki szeret a nők hátán élni és ehhez még nagy öntudata és jogosultságtudata is van. Persze majd kiderül onsite.

Zárójeles megjegyzés: Egy ilyen szimpla ápoló-ápoló közötti őszinte dialógus egyébként olyan, hogy attól a liberális értelmiség, a emberi jogi aktivisták, a középosztálybeliek, a férfiak, papok, politikusok egyaránt ki lennének akadva ha hallanák.
“Ilyesmiket nem lehet, nem szabad mondani a szegény, kiszolgáltatott öregekről”.
Ez lenne a vélemény, továbbá a borzongás, az elhallgattatás tárgya. De, szabad, sőt nemhogy szabad, kell is! Nem itt tartana a világ, ha az értelmiség szembe tudna sülni azzal, hogy a rendesen át nem gondolt ideológiai elvárásai, píszí-igénye mennyi sok olyan embernek okoz konkrét kárt, – ápolóknak, gondoskodóknak, anyáknak, stb. – akik isszák a fedezet-nélküli vágyak károkozásainak a levét. Írtam erről már sokat a határtartás és a nehéz ügyfelek kezelése kapcsán, pl. itt., a “szexmunka” kapcsán pedig itt.

Aztán.

Beszélünk sokat, egyre többet a gondoskodás válságáról. Arról is, hogy a gondoskodók és a gondoskodásra szorulók mennyire lehetetlen és kilátástalan helyzetben vannak, illetve hogy az ezzel kapcsolatos állami szerepvállalás mennyire csökken. Egyre jobban pezsdül a társadalmi dialógus a témában és egyre többet lehet hallani arról is, hogy a gondoskodóknak, jobbára a nőknek, lázadnia kéne, ha kevésbé elnyomó viszonyokat akarunk. Fellázadni és kiszállni ebből az egész gondoskodási rémálomból, amire láthatóan vonakodik a társadalom fenntartható, igazságos válaszokat kínálni. A Tudatosan Gyerektelenek magyarországi mozgalma erősödik, ők már kiszálltak. És ilyen lázító cikket sem nagyon lehetett olvasni könnyed témájú felületeken korábban.

Míg a magyar nőket a kormányzat gátlástalanul és kevés eredménnyel próbálja beleerőszakolni mégtöbb gondoskodási munkába, gyerekszülésbe nemzethalált vízionálva, addig egy összesen 1,3 milliós balti ország simán lehagyott minket.

Aztán.

A minap családi program keretében megnéztük az Egy nap című filmet. Elképesztően jó, ne hagyjátok ki! Gyakorlatilag a godoskodási válság egy plasztikus alapműve.

Kis családunk, papa, mama és a két felnőtt gyerek beültünk cukin. Tudtuk mire megyünk, épp azért mentünk. A szórakozáson túl a cél a családi önreflexió volt, illetve hogy lássunk egy olyan filmet közösen, amin keresztül utána a gyerekekkel beszélgethetünk a saját családunk történetéről, és az ő jövőbeli terveikről.

A film egy kifejezetten jó erőforrásokkal bíró, budapesti értelmiségi család egy napját mutatja be az anya szemszögéből. Három cseperedő kisgyerek, de van nagyszülői segítség, autó, tömegközlekedés, munka. Jut pénz még palackozott vízre is mikor a kisfiú megszomjazik, és ami sokat elmond a viszonyokról. A család helyzete kívülről nézve a magyar nők nagy részének kábé elérhetetlen vágyott világ… A Középosztálybeli Álom!
A film bámulatos érzékenységgel és részletességgel mutatja meg, hogy mit jelent a jelen Magyarországán a gondoskodás válsága a gyereket vállaló családoknak, még ilyen erőforrásos helyzetben is.

Hajszálpontos rezdülések, szituációk, hangulatok, nüanszok! Eszméletlen jó film, tényleg alapmű és kár kihagyni. Attól eltekintve, hogy a nő kb. a szolgalelkűség és a konfliktuskerülés szobra lehetne, illetve hogy tökéletesen eufemizálja az anyai türelmet. Soha nem ordít a gyerekekkel és végtelen a türelme. Nem bántalmaz, és érzelmileg sem hanyagolja el a kicsiket, pedig hulla fáradt és kimerült.

A nő és a család egésze is, szépen belefullad a három gyerek gondoskodási igényének biztosításába. Nyilván nem kötelező ennyi különórára hordani a gyerekeket. Rengeteg időt és pénzt meg lehet vele spórolni. Abszolút lehetne racionalizálni ebben a családban is még. De aki tisztességesen próbálja a gyerekeit nevelni, nem bántalmaz és igyekszik nem elhanyagolni sem, az pontosan tudja, hogy a film mennyire valid és valós családi állapotokat tükröz.

Mi egyébként éppen ezért próbáljuk arra bíztatni a gyerekeinket, hogy ha úgy érzik akkor bátran mondjanak nemet a társadalmi elvárásoknak, lázadjanak, és ne hagyják magukat belehúzni ebbe az egészbe. Sőt. Próbáljanak inkább a jelenlegi rendszertől minél függetlenebb és autonómabb, gyerekmentes életstratégiát kigondolni maguknak.

NEM KÖTELEZŐ MAGUNKRA HÚZNI A GONDOSKODÁSI VÁLSÁG KÖVETKEZMÉNYEIT!!! LEHET ELLENE LÁZADNI, KINEK-KINEK A MOZGÁSTERE ÁLTAL ENGEDETT KERETEK KÖZÖTT!!!

Azóta egyébként több random csoportban is dumáltunk a filmről, láthatóan rezonál a nők közösségeivel. Különösen most, hogy a kormányzat szülést propagáló reklámjai is kb. ugyanezt az élethelyzetet mutatják be, csak egészen más üzenettel :). És persze a női terekben is megjelent már a rendszerhű nők jól ismert önigazoló reakciója: “Nem is így van ez, lehet ezt máshogy is!”. Minősített esetben hozzátéve, hogy “csak akarni kell!”
Ami így, immár felnőtt gyerekekkel, pontosan tudva hogy mit jelent akár csak két gyerek rendes felnevelése is, elég röhejes. Mondjuk ha még benne lennék a sűrűjében, vagy az egész elején lennék, akkor nagyon dühítő lenne. De szerencsére ezt nem nagyon veszi komolyan már az aki figyel, és ami óriási előrelépés a húsz évvel ezelőtti viszonyokhoz képest.

Aztán.

Nektek nem gyanús az, hogy valahogy mindig a nők, a gondoskodók kárára alakulnak az ideológiák? Az anyák boldogan szüljenek, a középkorú gyerekek szorgosan gondoskodjanak a szüleikről, nagyszüleikről, és magukról. A munkásosztály ápolói némán szolgálják az öreg, a szocializációjuk miatt életképtelen, középosztálybeli katonák/férfiak bogarait, természetesen ingyen, vagy alulfizetve. Stbstbstbstbstb.

Miért? Miért kéne? És ha nemet mondunk? Ha mindenki csak pár, könnyen visszautasítható gondoskodási elvárásra mondana nemet, összedőlne az amúgy is összedőlésben lévő rendszer.

A poszt írása közben láttam ezt:

Ne várjunk a pártokra, szervezzük meg az ellenállást mi magunk!

https://merce.hu/2018/12/28/ne-varjunk-a-partokra-szervezzuk-meg-az-ellenallast-mi-magunk

Régóta úgy gondolom, hogy általános sztrájkra, általános ellenállásra lenne szükség. Ráadásul ha a nők egyszer nemet mondanak a gondoskodásra, akkor tényleg nem lesz más választása a kormányoknak mint változtatni, ahogy tették már máshol is, pl. Izlandon:

1975-ben azonban a nők megelégelték ezt a szerepet, illetve azt, hogy a politikai életben kevés nő volt jelen. Nem az volt megdöbbentő, hogy 1975. október 24-én 25 ezer nő (az izlandi nők egyötöde) vonult Reykjavik utcáira, hogy tüntessenek helyzetük változásáért, hanem az, hogy ezt követően a nők 90%-a szakmai és háztartásbeli sztrájkba kezdett. Tanárok, ápolónők, irodai dolgozó, háziasszonyok letették eszközeiket, nem mentek munkába, házimunkát sem végeztek, ezzel mutatva meg, mennyire nélkülözhetetlenek is az izlandi társadalom számára.

Ha egyszer eljutunk oda, hogy általános női ellenállás legyen, én biztos beszállok!

Addig is, jobb híján, saját hatáskörben most kimondtam magamnak, és legyen ez akkor újévi fogadalom: utoljára vállaltam el férfi ügyfelet. Soha többet! Oldja meg ezt, aki akarja, vagy magára húzza!
Ezt biztosan tudom vállalni, aztán majd ha leszünk többen, összadjuk az erőinket, netán kidolgozunk valami közös stratégiát!
#álmodikanyomor 🙂

Boldog Új Évet és pozitív változásokat kívánok mindenkinek!

******************************************************************************
Ez a blog egy napló, egy ápoló, egy bentlakásos angliai ápoló naplója. A “the personal is political” elve motivál arra, hogy nyilvánosan is elérhetővé tegyem. Úgy vélem, hogy a jelen társadalmi helyzetben változásra van szükség, mert elveink, céljaink, működési mechanizmusaink nem fenntarthatóak a jelenlegi formában.
A célom, hogy ezekkel az írásokkal hozzájáruljak egy fenntarthatóbb világ létrejöttéhez.
A posztok sokszor egymásra épülnek, ha folyamatában szeretnéd látni, érdemes lehet feliratkozni az email értesítőre a jobb felső sarokban látható kék gombon keresztül.

******************************************************************************

Leave a Reply

Fill in your details below or click an icon to log in:

WordPress.com Logo

You are commenting using your WordPress.com account. Log Out /  Change )

Google+ photo

You are commenting using your Google+ account. Log Out /  Change )

Twitter picture

You are commenting using your Twitter account. Log Out /  Change )

Facebook photo

You are commenting using your Facebook account. Log Out /  Change )

Connecting to %s

This site uses Akismet to reduce spam. Learn how your comment data is processed.