Katonatisztek és póthajak, avagy osztályharc az előjogokért


Nagyon érdekes azoknak az emberekenek a lényét és működését tanulmányozni, akik sok előjog közé születtek, ugyanakkor alanyi jogon un. “nem a legélesebb kések a fiókban”. A jó helyre születettek között azok az éles kések, akik az erőforrásaikat, tehetségüket a társadalom szolgálatába állítják. A kevésbé élesek a sajátjukba, és azt is főleg a társadalom, a náluk rosszabb helyre születettek kárára. A brit középosztály öreg tagjait ápolva erre jócskán akad is módom.

Most erről szeretnék írni a katonatisztek és a póthaj segítségével.

Úgy néz ki, hogy januárban megint egy volt katonát fogok ápolni. Valaha magas rangban volt, de azért nem egy Churchill.
Nagyon kíváncsi vagyok milyen ember lesz, jó lenne a nyári események után pozítívan csalódni.

Nincsenek jó tapasztalataim a középosztály sok előjog közé született tagjaival. Eddig ha visszagondolok, szinte az összes ügyfelem innen került ki. Ők tudják megfizetni vagy írástudókként ügyesebben kiharcolni az önkormányzattól ezt a szolgáltatást, úgyhogy nem is csoda.

Közülük egy olyan ember volt akiről azt gondoltam, hogy valóban korrekt a viszonya az általa használt embercsoportokkal. És akiről hitelesen úgy tűnt, hogy nem csak leginkább az előjogait váltotta be anyagi és társadalmi előnyökre, státuszra. Ő nem akart többet lesarcolni az ápolójából, a kertészéből, a rokonaiból, mint amennyi az adott relációból, legalább a konvenciókhoz mérten, korrekten fakadt. Reális volt, józan, partneri, és erős. Még a haldoklásában is.

A többiek jellemzője: alapvetően sokkal gyengébbek és életképtelenebbek voltak mint amekkora igények mindehez társultak, és ezt aztán a környezetük kárára próbálták összeharácsolni maguknak. Ezt a lelki eredetű igényekre értem egyébként, nem a konkrét testi szükségletekre. Sokat írok erről a jelenségről ezen a blogon.
Ez persze “így durván hangzik, és micsoda dolog már így beszélni szegény öregekről és ügyfelekről”. Mondja a társadalmi értékítélet… Mondták már nekem is. Az ápolónak ilyesmit még észlelni sem illik, nemhogy kimondani.

Ugyanúgy ahogy nem illik a gyereknek kritzálni a szülőt, a hívőnek a papot, beosztottnak a főnököt, a társadalmi hatalmilag gyengébbnek az erősebbet. Jól ki van ez találva! Ezek az elhallgattatatási technikák pont ezt a célt szolgálják: fenntartani azt a status quo-t, amiben a lesarcoltnak nincs joga szólni a lesarcoló viselt dolgairól. Na, sebaj.

Én nem komálom a katonákat, a rendszer katonáit, sem a kápóit, pláne nem azokat, akik magas rangban voltak, csilliárdnyi előjog között és taposták akiket értek, akár tudatosan, akár tudattalanul. A nyári ügyfelem is ennek egy klasszikus példája volt, írtam róla sokat. Már előre fogadásokat kötök magamban, hogy ez az új ügyfél milyen lesz. Hozza-e a papírformát, vagy jó fej lesz-e mégis?

Úgy érzem és úgy gondolom, hogy a gondoskodási válság kapcsán is többet kellene erről beszélni, azonosítani a mechanizmusait az egyéni szinteken, a társadalmi szövetben, az osztályok közötti interakciók dinamikáiban is.

Mert mi történik? Ezek az emberek, férfiak és nők egyaránt, strukturálisan az alsóbb osztályok vérét szívják közvetlenül vagy közvetve. Ez aktív korukban is így van, kihasználják a kertészt, a takarítót, a bébiszittert, az ápolót, de aztán öregen, immár kiszolgáltatottan, ez méginkább kontrasztos.

Most tényleg úgy van akkor, hogy a valaha volt Tisztes Polgár, Méltóságos Úr, Tanár Úr, Nagyságos Asszony, pláne ha brit és a Valaha Volt Nagy Világrabló Birodalom Feltőkésített Gyermeke, a perifériáról, a félperifériáról importált, Proletár Nőknek lesz kiszolgáltatva még abban is, hogy a műfogsorát kipucolja? Nem ciki ez így az egónak?

Ha félretesszük a “Cukik az Öregek és Tisztelni Kell Őket” féle társadalmi elvárást, ami eleve csak a Tisztes Uraknak és Hölgyeknek jár és a vén hontalanoknak valahogy már nem, akkor nem ordít a helyzet fájó igazságtalansága és metsző abszurd humora?

De. Ordít. És nyilván, az ember ettől még elvégzi a munkát, profin, kedvesen. Sőt akár együtt is érez az esendő emberrel. Csakhogy ha nem vak és nem rezignált, akkor nem lehet nem észrevenni és reflektálni, hogy úgy egyébként meg meztelen a király.

Annyira szánalmas, ahogy emberek az előjogaikba, született társadalmi helyzetükbe kapaszkodva próbálnak érvényesülni. És annyira pontosan tudják mégis, hogy mennyire gáz amit csinálnak. Ezért is gyűlölik a lelkük mélyén azokat akiket kihasználnak, akiktől függenek és akiktől rettegnek.
Rettegnek, hogy ezek az embereknek egyszer társadalmi méretekben átlátnak rajtuk, kinyílik a szemük és a szájuk, megelégelik ezt az egészet és kiszállnak a játszmából! Ők pedig ott állnak majd egyedül, előjogok és erőforrások nélkül, és még a hidegvízre valót sem tudják alanyi jogon előteremteni, nemhogy ellátni magukat. És ez persze nem csak az öregekre vonatkozik, hanem mindenki másra is. Ez maga az osztályharc.

Körül vagyunk véve, immár Magyarországon is, az ordító osztálykülönbségekkel. Amit irtó szórakoztató figyelni akkor, ha az ember valamennyire le tudja magát választani a mainstream struktúrákról. Vagy kevésbé kiszolgáltatott azoknak. Anélkül mondjuk nem annyira.

Elnézem, hogy az elit hogyan tematizálja magát, az értékrendjét, a részrehajlásait, milyen technikák és gondolati/nyelvi fordulatok segítségével igyekszik fogcsikorgatva megőrizni társdalmi és anyagi státuszát. És tenni láthatatlanná és értéktelenné mindazt és mindazokat, akiknek a helyzetét köszönheti. A példákat nem is sorolom, ezzel vagyunk tonnaszámra körülvéve, pláne most, hogy immár a közösségi média és a blogvilág óriási teret ad az egyénnek az attitüdjei, a folyamatai szintjén is láthatóvá válni.

Viszont nincs még rendes nyelvi keret sem az osztályharcról, az elnyomásról, az elnyomottak nézőpontjából beszélni. Legalábbis olyan nem, ami a kihasznált társadalmi csoportok számára hozzáférhető és pontos lenne. Az ápolók, a gondoskodók, a kertészek, a szülésre kényszerített szegény nők, a lesarcolt mezőgazdasági munkások nézőpontját nem fogjuk megtalálni a mainstreamben! Nem ők definiálják a közbeszédet, hogy úgy mondjam…

Karácsony van, a net tele bejglivel és a középosztály vágyott világának reprezentációjával. Van minden, karácsonyfa, családi fotó, estélyi ruha, feljavított szelfi. Az osztályelnyomásal kapcsolatos, a háttérben futó gondolatokkal egy kincsesbánya az ünnepi net. Egy másik, látszólag távoli, viszont nagyon közérthető példát hozok, ami szerintem egyszerre kétségbeejtő, szánalmas és elmondhatatlanul röhelyes. Ámde sajnos nem ritka és tökéletes szimbóluma annak amit mondani igyekszem. Aránylag jómódú nők vért izzadnak, hogy a valódinál előnyösebb külsővel prezentálják magukat, elvégre ünnepi szezon van és a státuszt ápolni kell!
Hogy létezik az, hogy egyes emberek ezreket költenek “jó minőségű”, “valódi”, bár csóró nőktől elszedett, frissen beépített hajpótlásra, PÓTHAJRA?! WTF??? Ennyire nem kínos más, nyomorult sorsú nők tollával ékeskedni? 😀
MINDEN kell a szegény emberekből, a kezük, a figyelmük, az érzelmeik, a munkájuk, és még a hajuk/testük is?? A témával kapcsolatos lokális konklúzióimat nem hozom most ide, de tervezek még erről írni.

Az van, hogy ezt az ügyfelet nem nagyon akartam elvállalni, más terveim voltak. Viszont úgy alakul, hogy sokat segítek most ezzel egy számomra kedves valakinek, ha pont őt elvállalom egy hónapra.

Ahogy már írtam, nem komálom a katonákat, sem azokat a férfiakat akik magukról úgy gondolják, hogy ők Nagy Valakik, de még egy rántottát sem képesek adni maguknak, holott tök egészségesek. A sors úgy látszik arra terel, hogy foglalkozzak még egy kicsit ezzel az osztály-témával, így a nyári ügyfél után. Meglátjuk mi lesz belőle.

Btw, nem lehetne egy olyan világot építeni inkább, ahol nincs szükség sem katonákra, sem más hajára? Netán mindenki próbálna kicsit jobban a saját életének az ura lenni, hamár egyszer szerencsés helyre született?

******************************************************************************
Ez a blog egy napló, egy ápoló, egy bentlakásos angliai ápoló naplója. A “the personal is political” elve motivál arra, hogy nyilvánosan is elérhetővé tegyem. Úgy vélem, hogy a jelen társadalmi helyzetben változásra van szükség, mert elveink, céljaink, működési mechanizmusaink nem fenntarthatóak a jelenlegi formában.
A célom, hogy ezekkel az írásokkal hozzájáruljak egy fenntarthatóbb világ létrejöttéhez.
A posztok sokszor egymásra épülnek, ha folyamatában szeretnéd látni, érdemes lehet feliratkozni az email értesítőre a jobb felső sarokban látható kék gombon keresztül.

******************************************************************************

3 thoughts on “Katonatisztek és póthajak, avagy osztályharc az előjogokért

  1. Az emberi társadalmakra nem a természeti törvények érvényesek, nem a legerősebb, a legtalpra esettebbek szerzik meg az ételt, a nőstényt és nem ők örökitik tovább a génjeiket. A civilizációs mázt pedig érdemes boncolgatni ahogy ezt TE teszed. Tiszteletem.

    Mentes a vírusoktól. http://www.avast.com

    egy ápoló naplója ezt írta (időpont: 2018. dec. 25., K, 18:50):

    > carer posted: “Nagyon érdekes azoknak az emberekenek a lényét és működését > tanulmányozni, akik sok előjog közé születtek, ugyanakkor alanyi jogon un. > “nem a legélesebb kések a fiókban”. A jó helyre születettek között azok az > éles kések, akik az erőforrásaikat, tehetségü” >

    Like

  2. Gyerekekre vigyázom. A magánsuli alap, takarító, babysitter stb.
    Úgy nevelik őket, hogy ez alap, szóval nem érzi, hogy több lehetősége van másoknál. Ez neki a természetes.
    Amerikai gazdagok is erőszakkal avagy fillérekért megvett szerveket ültetnek be maguknak, ha szükséges. Hol érdekli, hogy hogy él donor. Sehol.

    Like

Leave a Reply

Fill in your details below or click an icon to log in:

WordPress.com Logo

You are commenting using your WordPress.com account. Log Out /  Change )

Google photo

You are commenting using your Google account. Log Out /  Change )

Twitter picture

You are commenting using your Twitter account. Log Out /  Change )

Facebook photo

You are commenting using your Facebook account. Log Out /  Change )

Connecting to %s

This site uses Akismet to reduce spam. Learn how your comment data is processed.