A haláltól való félelmünk egyik sajnálatos társadalmi következménye (??)


Miért nem cél a szép halál, a szép, tartalmas, transzformatív haldoklás? Miért nincsenek meg ennek a megfelelő támogató struktúrái a társadalomban? Tényleg ezt akarjuk? A magunk és a szeretteink számára is?

Ennek a posztnak közvetlen előzménye ez, ami itt olvasható. A lényege, hogy elfogadtam egy következő munkát, amiben egy végstádiumos végbélrákos, idős férfinak van szüksége ápolóra. A férfi nem ismer engem, én sem őt. Megkaptam viszont a leírását a fizikai és lelki szükségleteinek, ápolói szempotból, ami egy részletes leírás is arról, hogy hogyan néz ki egy napja, és ebben hol és milyen szüksége van segítségre.

Az ilyen leírások több olyan részletet is tartalmaznak a test működéseiről, amikről egyébként nem nagyon szoktunk beszélgetni még a barátainkkal sem. Holott abszolút elemi problémák, valódi, materiális, testi szükségletek. Pl. hogy valakinek van-e katétere, inkontinens-e, van-e sztómazsákja, tud-e egyedül enni és mosakodni, hányszor kel fel éjszaka, stb. Amikor egy új kliens leírását olvassuk egészen közeli elképzelésünk alakulhat ki róla, anélkül hogy látnánk őt. Eközben azt nem tudjuk hogy valójában hogy néz ki, milyen a hangja, a tekintete, a kisugárzása. Nagyon furcsa és ambivalens érzés.

Ambivalens azért, mert idegenek vagyunk egymásnak, mégis nagyon kiszolgáltatottá válnak ezek az emberek az ápolók felé. Ennek a felelőssége nagy súly és teher, én legalábbis annak élem meg. Erről írtam többet a fent linkelt előző posztban.

Most ez a helyzet az első olyan, mikor előre tudom hogy haldoklóhoz hívnak bentlakásos ápolónak. (A korábbi haldokló ügyfeleimről már mindig azután derült ki a diagnózis, hogy elkezdtem őket ápolni.) Erről a furcsa, faramuci helyzetről és érzelmi vonatkozásairól kezdtem el gondolkozni többet, az előző poszt megírása óta. És amiről most írni szeretnék.

Elöljáróban:

Micsoda béna és beteg világ ez, amiben életünk utolsó napjaiban ennyire kiszolgáltatottak vagyunk valami tök idegen, random akárkiknek!
Az emberiség a Marsra száll, génpiszkálunk, évi 1,7 bolygónyi erőforrást használunk fel mindenféle hülyeségre, de arra nem vagyunk képesek, hogy biztosítsuk magunk számára a békés, meghitt, barátaink és szeretteink által kísért meghalás lehetőségét.

Rettegünk a haláltól, rettegünk az élettől, szétb*gatjuk egymást és a többi élőlényt, vergődünk végig az életen, aztán meghalunk valahol oldalt, ottfelejtve. Ez így hogy? Ennyit tud tényleg felmutatni a Humanoid, a maga jól fejlett egójával és rosszul fejlett empátiájával? Hát, jelenleg nagyon így néz ki…

Miért csináljuk ezt így? Miért így csináljuk?

Nem célom erre most választ keresni, csak felmerülnek a kérdések. Annyira beteg a viszonyunk a halállal. Általában is és a sajátunkkal is. Miért van ez? Miért nem beszélünk többet róla a társadalomban? Miért nem ismerjük jobban? Miért nézünk félre? Miért hagyjuk, hogy a halálfélelmünk egy életen át lopózzon a hátunk mögött anélkül, hogy szembenéznénk és elbeszélgetnénk vele? Netán összebarátkoznánk és megkérdeznénk, hogy mik a tanításai számunkra. Nem furcsa ez?

Van ez a kép. Sok bajom van vele, de egyvalami miatt mégis ideteszem. Számomra elég jól elbeszéli azt, amit a megszületésről és a meghalásról gondolok. Nevezetesen, hogy a kettő együtt az élet kerete, a kezdet és a lezárás, és hogy nagyon nem mindegy, hogy hogyan történik.

Az utóbbi években Magyarországon is nagyon megerősödött a szüléssel, a születéssel kapcsolatos tudatosság, amit nagyszerű dolgonak tartok. Respekt a háborítatlan szüléssel, születéssel foglalkozó nőknek!! Respekt Geréb Ágnesnek és mindazoknak akik annyi energiát beletettek ebbe az egészbe! Nők, immár sokszor választott segítőkkel, választott környezetben, valódi, emberséges támogatással tudnak szülni, és tudják fogadni az újonnan érkezőt.

A születés oldalán már van viszonylag nagy tudatosság és támogatás. Már akinek… Akinek van pénze, hozzáférése, szándéka, háttere, stbstb. De legalább az elv és a gondolat megvan. Ugyanez sajnos a haldoklásban, a meghalásban teljesen hiányzik a közgondolkodásból.

Emlékszem annó, mikor a Hospice Alapítvány képzésére jártam, majd a hospiceban önkénteskedtem, mennyire megindított az amit az ottani dolgozóktól és önkéntestársaktól tanultam. A haldoklás kísérésének szempontjai, elemei, atmoszférája. Csakhogy erről nincs társadalmi dialógus sajnos. Miért?

Láttam olyan meghalást, ami jó volt. Úgy történtek a dolgok és a folyamatok, ahogy azt a haldokló szerette volna, és ő maga pedig békésen tudott végigmenni a saját folyamatán. És láttam rémes haldoklást is, borzalmas-borzalmas lelki és érzelmi körülmények között.

Én most nem akarok itt nagy szavakat használni, de akkor is úgy gondolom, illetve az a tapasztalásom, hogy vannak az életnek kiemelten fontos időszakai, pillanatai. Olyanok, amikben akár testileg, akár lelkileg iszonyatos átalakuláson megyünk keresztül. Ezek általában nehéz, megterhelő folyamatok, valódi transzformációk. Amiket viszont ha van módunk védetten, biztonságban, jól segítő emberek által támogatottan/tartva megélni, akkor a materiális valóságban tudunk földöntúli élményekben részesülni.

Úgy vélem a haldoklás is ilyen, és még ezen belül is kiemelt jelentőségű. Az egész életünkre teheti fel a koronát.

Miért nem tesz akkor a társadalom több energiát, erőforrást, védelmet, támogatást a haldoklás kísérésébe? Csoda, hogy eredménytelenül kutatjuk “az élet értelmét” és találunk ki mindenféle botcsinálta pótválaszokat, miközben úgy/anélkül megyünk el az életünk legmélyebb élményei mellett, hogy azokat a tudatunkkal és a lelkünkkel valójában regisztrálnánk, és teljes figyelmünkkel megélnénk?

Nem lehetne inkább egy olyan világot csinálni, amiben ugyanúgy mint a születéskor, egy védett és támogatott közeget és környezetet hozunk létre, hozzá megfelelő jogi és gazdasági keretekkel nyilván, a haldoklás kísérésére, a meghalás folyamatára? Olyan emberekkel körülvéve akik szeretnek és támogatnak minket?

A gondoskodás válságának ez is az egyik mellékhatása. És a brit haldoklók egyébként még egészen jó körülmények között vannak. Viszonylag. De az, hogy végül milyen ápoló jön, elég egy lutri. A haldoklók nem választanak doulát és bábát… Még szavaink sincsenek rá. Miért nem?

Nagyon sokféle jó ápoló van, van aki csendes és tartózkodó, van aki vidám, humoros, hangos. Van aki inkább kezdeményez, javasol, van aki inkább alakul az ügyfél igényeihez. Ezért is nagyon fontos az ügynökségek munkája, mármint a jó ügynökségeké, mert ők sok energiát fordítanak arra, hogy a megfelelő/passzoló személyiségű ügyfelek és ápolók kerüljenek össze. Csakhogy nincs elég sok jó ápoló, így aztán hogy a végén kit kap a haldokló, totál kétesélyes.

Ennek a bácsinak, akihez úgy volt hogy megyek, egy diszkrét és finom energiájú ápolóra van szüksége. Sajnos aki most nála van, nem ilyen. Közben rohamosan romlik az állapota, nem valószínű, hogy megéri az év végét.

Nem hiszem, hogy valaha találkozom még vele, de amit tőle és a történetéből az utóbbi napokban megtanultam az az, hogy mindenképpen szeretném megadni a szeretteimnek és saját magamnak is a lehetőséget egy “jó” haldokláshoz. Már ha úgy hozza a sors, hogy erre egyáltalán lesz elvi lehetőségem. Szépen születni, szépen élni, szépen meghalni… Miért nem lehet ez a cél? Lehet-e ez a cél?

Egy nap van még a napfordulóig, a leghosszabb éjszakákat éljük. A halálról, a haldoklásról és ennek kapcsán az életről elmélkedni különösen jól lehet ilyenkor, csendben, gyertyafénynél.
Közben megfőtt a leves is. Jó erős, energiadús leves!

Beteszek egy zenét. Talán másnak is adja majd azt amit nekem ad a napokban. Számi “népzene”, a srác aki énekli egy barátja halála kapcsán szülte. Van hosszabb verzió is, ha keresni akartok:

 

******************************************************************************
Ez a blog egy napló, egy ápoló, egy bentlakásos angliai ápoló naplója. A “the personal is political” elve motivál arra, hogy nyilvánosan is elérhetővé tegyem. Úgy vélem, hogy a jelen társadalmi helyzetben változásra van szükség, mert elveink, céljaink, működési mechanizmusaink nem fenntarthatóak a jelenlegi formában.
A célom, hogy ezekkel az írásokkal hozzájáruljak egy fenntarthatóbb világ létrejöttéhez.
A posztok sokszor egymásra épülnek, ha folyamatában szeretnéd látni, érdemes lehet feliratkozni az email értesítőre a jobb felső sarokban látható kék gombon keresztül.

******************************************************************************

 

 

Leave a Reply

Fill in your details below or click an icon to log in:

WordPress.com Logo

You are commenting using your WordPress.com account. Log Out /  Change )

Google photo

You are commenting using your Google account. Log Out /  Change )

Twitter picture

You are commenting using your Twitter account. Log Out /  Change )

Facebook photo

You are commenting using your Facebook account. Log Out /  Change )

Connecting to %s

This site uses Akismet to reduce spam. Learn how your comment data is processed.