Összekapcsolódva, életben, halálban


Ismeritek azt az érzést, mikor a jövőre gondolva kicsit remeg a gyomor és a zsigerek? Van ebből is többféle, olyan amihez öröm társul, vagy amihez izgatottság, nem ritkán félelem. Van olyan amihez egyszerre mindez. Plusz még megrendülés, tisztelet, alázat, megszeppentség, hála. Ilyesmik… Mérsékelten könnyed érzetek.

Írtam itt arról, hogy mit is tud jelenteni az ápolás. Maga a földhöz ragadt transzcendencia. És tényleg.

Ennek az ápolói munkának az az egyik különösen nagy ajándéka, hogy tisztán és a másik ember lehúzása nélkül tudunk olyan húsbavágóan valódi helyzetekkel és érzésekkel találkozni, melyek aztán minket építenek. Az ÉLET maga. Ugyanakkor még adunk is cserébe olyat, amire a másiknak nagy szüksége van. A hospice munkának ez az egyik legmarkánsabb jellemzője számomra: teljesen tiszta adás mindkét fél részéről.

Ma elfogadtam egy következő munkát, mert januárban szeretnék megint ápolóként dolgozni, és erről szeretnék most írni kicsit.

Ez az egész folyamat nagyon ambivalens. Amikor újra mennék dolgozni írok az ügynökségeknek, hogy jönnék. Ekkor érzelmileg még egyáltalán nem involválódok a folyamatba, amúgy is más dolgokkal vagyok elfoglalva.
Három elsődleges célom van: 1. lehetőleg akkor tudjak kezdeni (aznap) amikor szeretnék, 2. ne legyen macerás a kliens (pl. az éjszakát stabilan átaludja mert az éjszakázást nem bírom), 3. a lehető legtöbb legyen a napidíj.

Bár ez szerintem teljesen rendben van, sőt az ápoló szempontjából kifejezetten helyes, az ügyfelek eleinte praktikusan abszolút tárgyiasult tényezők. Messze van-e a háza, lesz-e saját fürdőszoba, mit lehet arrafelé csinálni a szünetekben, nem gázok-e a hozzátartozók, van-e megfelelő tapasztalatom az adott konkrét ápolási igényekhez, szeretem-e azt a fajta betegségű/kínú embereket ápolni? Ezek a következő kérdések. A döntés szempontjai alapvetően az én igényeimet szolgálják, és abban pl. nem mérlegelek (az esetek többségében), hogy kinek _mekkora_ szüksége van éppen segítségre. Eleve mindenkinek _nagy_ szüksége van, azért hívnak ápolót.
(Tök fontos lenne egy olyan világot kialakítani, ahol minden ápoló ennyire szem előtt tarthatja a saját emberi igényeit és határait!!! #careworkcrisis)

Ügyfél rengeteg van, és a kiválasztás szempontjai között nem szerepel igazán az egyes emberek személyes sztorija, drámája, lelki esendősége. Sőt jobban is teszi az ember, ha nem ez alapján dönt, véleményem szerint.

És aztán mikor az alapvető paramétereket tisztázom az ügynökséggel, és azok OK-k nekik is és nekem is, akkor megkapom a kliens részletes infóit, nevét, 2-3 oldalt a személyes történetéről.

Na, az kemény tud lenni. Most is az. Hospice munka megint. Végbélrák, végstádium. Beömlenek az emlékek, egy évvel ezelőtt januárban ugyanez volt. Látom a néni arcát, az akkori ügyfelemét, ahogy nézte a Forma 1-et, ahogy csillogott a szeme mikor a holdat kerestük, amikor együtt küszködtük végig a végbéltükrözésre való felkészülést. Emlékszem az érzésekre, az aggódásra, a felelősségre, ahogy aztán ágynak esett, az utolsó napjaira. Mikor kifújta az utolsó lélegzetét és az utolsó éjszakára, mikor már csak ketten voltunk a házban, de ő már holtan. Remeg az ember gyomra és a lelke ilyenkor.

Ez az ügyfél most egy bácsi. Lehet, meg is hal még mielőtt mennék. Lehet, él addig. Lehet, magánál lesz és tudunk beszélgetni. Lehet, nem lesz már eszméleténél. Csomó minden lehet. A sors keze majd kikeveri.

Érzem ezt a remegést, a felelősséget ami jön felém megint. Vagy megyek én felé. Izgalom, súly, sűrűség. Tartani és kísérni megint valakit, akinek pont erre van nagy szüksége. Rendesen bele kell állni, hogy ne roppantson össze az érzés.

Addig még a Karácsony jön, család, örömök, kajálás. Kimaxolva a Földi Lét! És még azelőtt a napforduló előtti időszak besűrűsödése, elmélyülése. Sötét van, sötétség, megy az ember befele. Jó, jó, jó. Élet, halál, élet, halál. Körforgás.

Ez azt hiszem az az állapot, amikor a lélek elmontyog magában egy fohászt vagy ilyesmit.

A bácsira gondolok. Nem tudom hol lakik, nem tudom hogy néz ki, nem tudom találkozunk-e valaha. De azt tudom, hogy mit eszik, mivel tölti a napjait, miféle ápolói hozzáállást igényel a lelke. Talán soha nem találkozunk. Ő még nem tud rólam semmit, azt sem hogy a világon vagyok. Mégis a saját lelkemben érzem, hogy összekapcsolódtam vele, gondolok rá, szurkolok neki. We are all connected!

One thought on “Összekapcsolódva, életben, halálban

Leave a Reply

Fill in your details below or click an icon to log in:

WordPress.com Logo

You are commenting using your WordPress.com account. Log Out /  Change )

Google photo

You are commenting using your Google account. Log Out /  Change )

Twitter picture

You are commenting using your Twitter account. Log Out /  Change )

Facebook photo

You are commenting using your Facebook account. Log Out /  Change )

Connecting to %s

This site uses Akismet to reduce spam. Learn how your comment data is processed.