A nyugdíjrendszer és az idősgondozás problémáira NEM a gyerekszülés a megoldás!!!


A nyugdíjrendszer és az idősgondozás problémáira NEM a gyerekszülés a megoldás!!! Illetve, a gyerekszülés NEM megoldás a nyugdíjrendszerre, sem az idősgondozásra. SEM az ország szintjén, SEM egyéni szinteken.

Amit ha gondolkodunk nőként, és reflektálunk a gondoskodási munkák energetikai és anyagi realitására, és egy kicsit matekozunk, akkor pontosan tudhatunk magunk is. Akármennyire is próbálják átnyomni az agyunkba a politikusok és az oldschool közgazdászok éppen az ellenkezőjét.
Erről szeretnék most írni.

Amióta csak emlékszem, évtizedek óta megy ez a szöveg, hogy Európa öregszik, a nyugdíjrendszer nem fenntartható, és miért nem szülnek többet a nők, különösen ugye Magyarországon, ahol a népesség fogy. (Megtekintve a magyar halálozási statisztikákat, ez mondjuk annyira azért nem is meglepő.)

Az a közgazdasági logika táplálja ezt a gondolatot, ami a gondoskodást, a gondoskodási munkákat (reproduktív munkák) nem tekinti munkának, nem számszerűsíti. Nem gondolkodik róla mint szükséges és nem-végtelen, sőt nagyon is véges, értékes erőforrásról. Márpedig ez a logika egyrészt nem is igaz, másrészt nem is fenntartható.

Arról már nem is beszélve, hogy a fenntarthatatlanságának a következményeit az öregek, betegek, gyerekek szívják meg, a gondoskodásra szorulók, továbbá mindazok, akik a gondoskodást elvégezni kénytelenek, többnyire a végtelenül lesarcolt, alulfinanszírozott, kimerült nők.

Ha a háztartási termelést is teljes egészében figyelembe vennénk, az 25 százalékkal magasabb GDP-t eredményezne. Ez a 25 százalékos mutató elárulja, hogy amit magánügynek, nem-termelő, „csupán” reproduktív munkának tartunk, az bizony ugyanúgy termelő, és ugyanúgy hozzájárul a nemzetgazdaság teljesítményéhez, mégpedig nem csekély értékkel. (Ez a szám természetesen sokkal magasabb lenne, ha a vonatkozó helyettesítő szakmák nem lennének épp a termelő versus újratermelő munka különbségtétele miatt alulfizetettek.)
/Forrás: Kováts Eszter http://ujegyenloseg.hu/a-hazimunka-nem-maganugy//

Akit jobban érdekel a téma tudományos nyelven, az keressen rá a “reproduktív munka”, a “gondoskodás válsága”, a “carework crisis” szavakra, nagyon sok érdekes írást lehet olvasni a témában.

Én most a személyes szintről nézve szeretnék erről beszélni, az egyéni döntések szintjéről, azon belül is a nők szempontjából, a női szempontból.

De kezdjük inkább máshol:

Hogy lehet az, hogy a nők megszakadnak a gondoskodás terhe alatt, a férfiak a család anyagi ellátása alatt?

Hogy lehet az, hogy idősek az otthonaikban tengődnek, nincsen aki gondoskodjon róluk?

Hogy lehet az, hogy még jó anyagi körülmények között élő, értelmiségi családokban is megszakadnak a szülők, a gyerekek gyakorta mégis elhanyagoltak, boldogtalanok?

Nyilván ezekre a kérdésekre ezerféle választ lehet hallani, politikai, vallási, személyes érdekek, nézőpontok és egyéni vérmérsékletek szerint árnyaltan. Vagy nem annyira árnyaltan, netán ideológiailag teljesen vágyvezérelten. Illetve annak fényében, hogy ennek az elég átfogó társadalmi és közgazdasági problémának a balhéját ki kivel akarja elvitetni.

Mondok én is egyfélét, amit az egyre jobban hallható, egyre inkább terjedő “gondoskodás válsága” elnevezésű problémakör mentén igyekszem felfűzni.

Ezeket a szempontokat hoznám elő:

  1. Sokkal tovább élünk, mint párszáz éve.
  2. Sokkal többen vagyunk, mint akár csak pártíz éve.
  3. Sokkal magasabbak az elvi társadalmi elvárások a sérült, beteg, gondoskodásra szoruló emberek, gyerekek és felnőttek ellátására vonatkozóan.
    (Egy banális példa: régen a dühöngő, agresszív, demens embereket leszedálták, lekötözték. Jobb helyeken manapság ezt nem szabad már, így az ilyen emberek gondoskodási igénye pl. egy idősotthonban, 2-3 plusz ápoló idejét is megköveteli.)
  4. Sok olyan betegség vagy bénulás van, ami korábban pikpakk elvitte az embereket, de hála az orvostudomány fejlődésnek, ma már ezeket túl lehet élni, tovább lehet élni, sokszor évekre, évtizedekre gondoskodásra szorulva.

Ergo: az emberi társadalom gondoskodási igénye sokszorosára nőtt!

Egyre többet lehet hallani a “szendvicsgeneráció” kínjairól. Ez a mostani 40-60 évesek generációja. Ők azok akik még lehet hogy a gyerekeiket nevelik, vagy az unokáikra vigyáznak, de már a saját szüleiket, netán nagyszüleiket is ápolják. És eközben kellene elég pénzt keresni, eleget félretenni a saját öregkorunkra, a saját ellátásunkra.

Azt a kérdést mondjuk nem nagyon szeretik feltenni maguknak a politikacsinálók, hogy mindezt a gondoskodási terhet pontosan kinek, mikor, és miből kellene tudni állni? Kinek a dolga és felelőssége ezeket a munkákat elvégezni, mi lenne erre a fenntartható társadalmi keret? A rendszerváltás óta a magyar politika addig jut el a felelős kormányzásban, hogy a nőket ostorozza, tőlük várja el mindezt, persze ingyen, tradíciókra, biológiára hivatkozva. És fikarcnyit sem érdekli őket az, hogy ez mennyire reális.

Közben a házasságok romokban vannak, a felnőttek kimerültek. Minden ötödik gyereket az anyja egyedül nevel. A szegénység által leginkább veszélyeztetett társadalmi csoport, a gyereküket egyedül nevelő nők és gyerekeik. Ha sérült gyerek van a családban, akkor méginkább esélyes, hogy a nő egyedül marad a gyerekkel, anyagilag, időileg, energetikailag. Két cikk ehhez: 1. és 2.

Egyes statisztikák szerint minden harmadik, mások szerint minden második házasság válással végződik, és ugye csak tippelni lehet, hogy az együtt maradó családokban milyen állapotok vannak. Tematikus csoportokban egészen hajmeresztő történeteket lehet olvasni a családokban uralkodó viszonyokról. Többnyire a nők beszélnek ezerszám, de az utóbbi időben meglepően sok olyan történetet hallok férfiaktól, akik végre nyíltan és őszintén beszélnek arról, hogy mennyire túl vannak terhelve, mennyire stresszes számukra a család eltartása, ha a nő évekre kiesik a pénzkeresetből, ellenben otthon sok az éhes száj.

A legújabb jelenség, amit 20+ éves fiatalok köréből hallok, hogy a fiatal férfiak egyre kevésbé akarnak házasodni, elköteleződni, és eszük ágában sincs családot, főképp gyereket akarni. És igazuk van, miért akarnák? SEMMI nem támogatja őket, magukra vannak hagyva a struktúrák által, és szerencsére van már annyi ismeretük, hogy felmérjék, hogy mit jelentene számukra néhány gyereket bevállalni, az életük elkövetkező 20-30 évére.

Érdemes a Tudatos Gyerektelenek egyre növekvő közösségét is olvasni, és mindazt a számtalan teljesen jogos közgazdasági, társadalmi és környezeti érvet, ami miatt nem kívánnak gyereket vállalni. Idősgondozós, házi segítős csoportokban, középkorúak közösségeiben pedig állandó téma a saját egészségünk és önellátási képességünk megőrzése, illetve az idős rokonok ápolása. És főleg az, hogy mindezt mennyire nehéz megoldani.

Kérdezném akkor ezen a ponton, hogy pontosan hova fér be a rendszerbe mégtöbb gyerek?

És ha ezeknek az adófizetőknek a létrejötte elvileg nem lehetséges, mert a felnövekedésükhöz szükséges gondoskodási munkák fedezete hiányzik a jelenlegi struktúrák között, akkor pontosan hogyan, ki által szeretnénk a nyugdíjrendszert, 10-20 év múlva finanszírozni? Hiába akar a politika több gyereket kierőszakolni a nőkből! A jelenlegi viszonyok között ezek a gyerekek (és később felnőttek) sokkal inkább a szociális rendszer rászorulói, semmint fenntartói lesznek.

Kinek és hogyan kéne őket felnevelni 20+ éven át, annak érdekében, hogy azokká az adófizető polgárokká cseperedjenek, akikre a politika alapozni kívánja az idősgondozás és a nyugdíj rendszerét? Mi erre a konkrét társadalmi koncepció? (Az a vicc megvan mikor az egerek elmennek a bagolyhoz? Beteszem a poszt aljára.)

Különösen azon a Magyarországon releváns kérdések ezek, ahol az oktatás és az egészségügy összeomló rendszere mindent megtesz annak érdekében, hogy nehogy véletlenül egészséges és tanult emberfők jöjjenek ki a cső végén. Vagy ha mégis, akkor azok is igyekezzenek minél hamarabb elmenekülni az országból.

Kinek és miből kellene a jövő ezen új, fiktív, és soha létre nem jövő példás adófizetőit létrehozni?

Miért nem egyértelmű az, hogy az a társadalmi és közgazdasági (és egyébként környezeti) pilótajáték, ami mentén a gondoskodási munkákat évszázadok óta szervezzük a végére ért, és nincs benne több növekedési potenciál?

Egy csoportban feltette a következő kérdést valaki. Personal is nearly always political… Nézzünk rá a kérdésre nőként, társadalmi kontextusba téve, a gondoskodási válság realitásai között:

A véleményetek érdekelne az abortusszal kapcsolatban. Nem terveztük új gyereket, de besikerült. Én kezdek megbarátkozni a gondolattal, hogy ismét gyerekem lesz. A probléma az, hogy az apjuk nem akarja a gyereket, abortuszt akar. Kinek mi a véleménye ezzel kapcsolatban? Nekem az, hogy ez a baba nem kérte az életét nem tehet semmiről és ki lennék én, hogy döntsek helyette. Azt mondja, hogy ha marad a gyerek akkor ő lelép, pedig már van kettő. Most nem tudom mi lesz. Mióta azt mondtam, hogy elvetetem, azóta újra kedves. Szerintetek az normális dolog, hogy a gyerekem és az apja között válasszak?

Újra, át és végig kellene gondolni pár kérdést, nekünk nőknek, a saját életünkkel, és (ha van,) a társunkéval kapcsolatosan is annak kapcsán, hogy mindazt a gondoskodási terhet amit a szeretteink igényelnek, valóban elő tudjuk-e teremteni, és hogyan.

Különösen ha azok is, akikkel együtt vállaltuk/vállaljuk a terheket, világosan artikulálják, hogy sok ez már nekik is, nem bírják. A túlvállalt, túltervezett rendszerekben a gyerekek, a felnőttek, az ápolásra szorulók és a gondoskodók egyaránt szenvednek, sínylődnek, sorvadnak. Tényleg ezt akarjuk? Így képzeljük az életet?

A gondoskodás rendszerét nem lehet már tovább feszíteni. Olyan új, alapjaiban újragondolt társadalmi és közgazdasági rendszerekre van szükség, ami kezelni tudja azt a tényt, hogy túlszaporodtuk a bolygót, és a már meglévő emberekről sem tudunk megfelelő szinten gondoskodni.

Ha egy valami biztosan nem oldja meg a problémát az az, ha még további éhes, gondoskodásra szoruló, szeretetre vágyó emberpéldányt hozunk erre a világra, a már meglévő sok, elhanyagolt rászoruló és fáradt, kimerült, alulfinanszírozott, szeretethiányos, túlterhelt gondoskodó közé.

A politikacsinálóknak, a tudósoknak, a közgazdászoknak ennél valami sokkal újszerűbb, hatékonyabb és fenntarthatóbb megoldással kell előállniuk. Ezért (is) fizetjük őket!

És akkor a vicc:
Elmennek az egerek a bagolyhoz:
– Figyelj, gáz van! Mindenki minket akar megenni, mi meg már nem bírjuk. Mit csináljunk?
Mire a bagoly:
– Hát, változzatok át sündisznókká! Azoktól senki nem akar semmit!
-Ööö…Izé…és hogyan változzunk sündisznókká?
-Az már nem az én gondom, oldjátok meg. Én csak a stratégiai kérdésekkel foglalkozom.

******************************************************************************
Ez a blog egy napló, egy ápoló, egy bentlakásos angliai ápoló naplója. A “the personal is political” elve motivál arra, hogy nyilvánosan is elérhetővé tegyem. Úgy vélem, hogy a jelen társadalmi helyzetben változásra van szükség, mert elveink, céljaink, működési mechanizmusaink nem fenntarthatóak a jelenlegi formában.
A célom, hogy ezekkel az írásokkal hozzájáruljak egy fenntarthatóbb világ létrejöttéhez.
A posztok sokszor egymásra épülnek, ha folyamatában szeretnéd látni, érdemes lehet feliratkozni az email értesítőre a jobb felső sarokban látható kék gombon keresztül.

******************************************************************************

 

 

Leave a Reply

Fill in your details below or click an icon to log in:

WordPress.com Logo

You are commenting using your WordPress.com account. Log Out /  Change )

Google+ photo

You are commenting using your Google+ account. Log Out /  Change )

Twitter picture

You are commenting using your Twitter account. Log Out /  Change )

Facebook photo

You are commenting using your Facebook account. Log Out /  Change )

Connecting to %s

This site uses Akismet to reduce spam. Learn how your comment data is processed.