Az elvesztegetett lehetőség, vagy még csak az sem


Naplemente

Véget ért a hat hét, elbúcsúztunk egymástól. Kivittek az állomásra, én pedig kis bőröndömet húzva kilépkedtem az életéből. Teljesen olyan érzés, mint kiolvasni egy érdekes regényt, és odaérni a legvégére. OTT VAN VÉGE. És ha még szívesen lapozna is az ember, nincs már hova, annyival kell beérni amennyi addig volt.

Még emlékszem a kezdeti időszakra, amikor a cím után lassan kibontakozott a színtér, a szereplők, a cselekmény szövevénye.

Belemerül az ember, megy vele, beszippantja a valósága. Közben az agyamban ott van, hogy ez nem A VALÓSÁG, ez csak egyféle, tünékeny valóság, valaki más meséje, amibe random belecsöppentem egy rövid időre. De nem csak olvasom, hanem valóban belelépek a könyvbe, hatással vagyok rá én is, a szereplőjévé válok egy kis időre. Egészen mágikus élmény, ha így belegondolok. Aztán a végén becsukom a fedelét és beteszem az emlékeim polcára.

Nincs tovább a sztori, viszont az élmények, a benyomások, a hatások dolgoznak tovább, főleg ha intenzív volt a történet. Csomó kérdés felmerül.

Jó könyv volt-e? Miről szólt egyáltalán? Milyen érzés utólag visszagondolni a cselekményre?

Az alapvető érzés egy ilyen selyemszerűen átlebegő, áttűnő szomorúság, annak a vesztesége, hogy ebben sokkal több is lehetett volna. (Moraviat olvasva szokott ilyen érzésem lenni.) De nem lett. Ami egyébként nem baj, az élet számtalan elvesztegetett lehetőséget tartogat mindenki számára. Ez csak akkor lenne baj, ha mindig így lenne.

Az utolsó két hét az első időszak feszüléséhez képest békés mederben, és gazdag társadalmi élettel csordogált végig.

Itt írtam a kezdeti feszkókról. És itt is.

Itt meg arról, hogy ez hogyan simult el.

Most azt próbálom meg összeszedni, hogy miről is szólt végül ennek a hat hétnek a története.

Látszólag, a felszínen, egy idős angol férfi és egy kb. feleannyi idős ápoló nő egy fedél alatt eltöltött időszakáról. A mélyben pedig az útjukat járó lelkek bukdácsolásáról, összesodródásáról és eltávolodásáról.

Hogy nézett ki mindez a gyakorlatban?

A bácsinak valójában nem ápolóra volt szüksége. Sőt, bentlakásos ápolóra nem is volt igazán szüksége. Önállóan mosdott, öltözködött, agyilag tiszta, tud járni. Ha akarta volna, simán el tudta volna látni magát. Neki egy nőre volt szüksége, egy nő szeretetére és gondoskodására, aki az elhunyt felesége helyébe, funkcióiba lép. Ez megért neki sokszáz fontot hetente, és volt is rá ennyije. Hála valamelyik ősének, aki annó délamerikai madárszar importból meggazdagodott. Veszedelmes dolgok ezek az örökségek. Más munkájának megkaparintott eredményét láthatóan túl kézenfekvő a saját, reflektálatlan paráink, megakadásaink fenntartásába fektetni.

Csakhogy a szeretetet nem lehet pénzen megvenni, bármennyire is erre van optimalizálva a felszínen a nemek közötti viszonyrendszer, évezredek óta. Pénzért játszmás, őszintétlen fajta “szeretetet” lehet venni, ami meg nem túl értékes, még a vásárlónak sem. Az őszinte szeretet egymás esendő lényének kölcsönös látásán és tiszteletén tud alapulni. Amihez viszont szükséges, hogy kilásson minden érintett a fejéből, a hiányaiból, a sóvárgásaiból, és valóban akarja és tudja látni a másikat, reagálni rá.

Ápolt és ápoló viszonylatában ez sokkal-sokkal kontrasztosabban kijön mint spontán, mivel az ápolási munkakör keretei, érzelmi szabályai kötöttek és jól meghatározottak. Eszméletlenül érdekes ebben a kvázi “laboratóriumi” közegben figyelni az emberek működését.

***

Két részletben írtam a posztot, az elejét azután, hogy eljöttem. Akkor még intenzív volt az élmény, mostanra egyre inkább távolodik, de folytatom.

Az történt végül, hogy a bácsi arra jutott, hogy nagyon emlékeztetem a feleségére. Egy-egy pengébb dialógus után felsóhajtott fájdalmasan, hogy “Oh, you are just like Edith.” Közben ugyanakkor képtelen volt reagálni az én igényeimre, érzelmi és logisztikai értelemben egyaránt. Pedig tudta és értette, hogy nekem mi a fontos, de képtelen volt kilépni a saját igény-rendszeréből, saját paráiból.

Az utolsó napokban én már eléggé máshol voltam agyilag. Most utazgatunk majd hosszasan, azon agyaltam, meg más ügyeimen. A végén már rettenetesen fárasztott ez a szenvedése, és távolodtam tőle. Többször kérte, hogy jöjjek még vissza, gyengébb pillanataiban bele is könnyezett. “Please, come back!” vagy “Oh, I am going to miss you…”. Azt nem kérdezte meg direktben, hogy “Are you coming back?”, és úgy vettem ki hogy azért, mert tudja, hogy mi lenne a válaszom. Úgy tapasztaltam, hogy az ilyen manipulatív emberek mindig pontosan érzik, hogy mi a pálya, és éppen emiatt manipulálnak, ha korrekt kapcsolódásra nem képesek.

A személyesben az általánosítható, és éppen ez az ami fájdalmas utólag, hogy annyiszor van ez. Adott egy alapvetően egészen jó fej ember, sokféle érzelmi hiánnyal és igénnyel. Küzd, szenved, AKAR veszettül. De nem ezeket próbálja kijavítani, sőt mindent megtesz, hogy nehogy magába kelljen néznie. Nem figyel eléggé, csak hajtja, űzi a környezetét, követeli a szeretetet, a figyelmet, a törődést, a valamit. Egyenrangú kacsolódást szeretne, de képtelen felelősséget vállalni a saját viselkedéséért. És amikor elmegy tőlük az, akit nem szeretnének hogy elmenjen, ott szomorkodnak magányosan, csalódottan.

És akkor így jártunk… Elvesztegetett lehetőség? Valójában még csak az sem. Az élet megy tovább, szétválunk, ő marad a saját valóságában, én is az enyémben. Ebben, így, ennyi volt.

Mennyire más világa lenne a humanoidnak, ha megtanulnánk végre nem unfair módon akarni kikövetelni a másiktól a figyelmet, a szeretést. Illetve ha mindenkinek módja lenne szabadon kisétálni az ilyen viszonyok közül, nem beleragadva megbetegítő játszmákba. Csak ahhoz nyilván szükség lenne az emberek anyagi és érzelmi függetlenségére.

A lelki mennyország itt van a Földön, egy karnyújtásnyira. “Csak” át kell lépni a paráink küszöbén. Egy egész életünk van rá…

VÉGE

Bezárult a könyv. Van még sokféle tanulság, és lehet hogy írok is majd róluk, ha nem sodornak el a következő időszak egészen másféle élményei.

Nagyon tanulságos hat hét volt, és nagyon megerősítő. Hálás vagyok a sorsnak hogy kezembe adta ezt a könyvet tanulni, pláne úgy, hogy még rendesen meg is fizettek a kiolvasásáért. Érdekes azon gondolkozni, hogy a bácsi, 90 évesen, még ki tud-e lépni ezekből a játszmákból, és megtalálni a saját lelki békéjét ebben az életében. Ilyen értelemben a könyv befejezetlen, az olvasóra van bízva a továbbgondolás.

Ha az erről szóló posztokat folyamatában is el szeretné bárki olvasni, akkor itt vannak sorban, időrendileg fordítva.

Napfelkelte, immár egészen máshol :). Az élet csodálatos, és rettentő rövid!

 

******************************************************************************
Ez a blog egy napló, egy ápoló, egy bentlakásos angliai ápoló naplója. A “the personal is political” elve motivál arra, hogy nyilvánosan is elérhetővé tegyem. Úgy vélem, hogy a jelen társadalmi helyzetben változásra van szükség, mert elveink, céljaink, működési mechanizmusaink nem fenntarthatóak a jelenlegi formában.
A célom, hogy ezekkel az írásokkal hozzájáruljak egy fenntarthatóbb világ létrejöttéhez.
A posztok sokszor egymásra épülnek, ha folyamatában szeretnéd látni, érdemes lehet feliratkozni az email értesítőre a jobb felső sarokban látható kék gombon keresztül.

******************************************************************************

Leave a Reply

Fill in your details below or click an icon to log in:

WordPress.com Logo

You are commenting using your WordPress.com account. Log Out /  Change )

Google+ photo

You are commenting using your Google+ account. Log Out /  Change )

Twitter picture

You are commenting using your Twitter account. Log Out /  Change )

Facebook photo

You are commenting using your Facebook account. Log Out /  Change )

Connecting to %s

This site uses Akismet to reduce spam. Learn how your comment data is processed.