Magány


A magány kemény és elég megfoghatatlan is. Vannak akik a családjuk kötelékében magányosak, vannak akiknek nincs családjuk, mégsem azok. Vagymi. Szokás erről így beszélni. Az öregkori magányosság mindenesetre sokszor emlegetett tétel az öregedő társadalmunk problémalistáján.

Ha visszagondolok az ügyfeleimre, akkor látok olyat akinek volt gyereke, családja, mégis nagyon boldogtalan volt, és azt mondta magányos. Pedig a lánya szerette, a családja kifejezetten törődött vele. Egy másik idős nő, nem volt gyereke, de volt szerető családja és a férje haláláig jó volt a kapcsolatuk, ő nem volt magányos. Nem is mondta hogy az lenne, nekem sem tűnt annak. Általában az volt rá jellemző hogy örült az életnek, élvezte, haláláig. Láthatóan a magány nem attól függ, hogy az embernek hány gyereke van, van-e gyereke egyáltalán.

Most újra itt vagyok a férfi ügyfeleménél, akiről az elmúlt posztok szóltak. Ő 90 éves, és elég ambivalensen indult a kapcsolatunk, tekintve, hogy az volt az elképzelése, hogy az ápolói, lelki és háztartási vonatkozásban, a néhány éve meghalt feleségét pótolják majd. Amire én nem voltam kapható, és nem része a munkakörömnek sem. Csak pár hétig ápolom őt, helyettesítem az állandó ápolóit. Egyszer voltam már itt négy hetet, és most még kettőt.

Meglepő fordulat következett be a kapcsolatunkban. Abszolút nem számítottam erre: egyszerűen abbahagyta a határsértegetést és az unfair követeléseket. Nem tudom pontosan miért, de arra tippelek, hogy rájött, hogy semmit nem ér el vele, ellenben ha izél akkor én is izélek, és az nem jó neki. Sikerült egy teljesen baráti, bizalmi és meghitt kapcsolatot kialakítanunk, amit mind a ketten kifejezetten élvezünk. Sokat mesél, sokat kérdez, én is sokat mesélek, sokat kérdezek. Tanulunk egymástól és olyan világokba nyerünk betekintést, ami egyébként nem hozzáférhető számunkra. Kapcsolatunk jelenleg kifejezetten emlékeztet az Életrevalók filmre, abban a tekintetben, ahogy két teljesen másik világból érkező ember között egészen jó baráti kapcsolat szövődik, komikus sztorikkal ráadásul.

Nagyon érdekli, hogy milyen volt a kommunizmus/szocializmus, abban pl. az oktatás, a társadalmi viszonyok. Nagyon érdekli a női véleményem a világról, és a generációs különbségekről adódó különbözőségek is. A politikáról is sokat dumálunk, a Brexit miatt van is miről. A családi viszonyok, a szex, az intimitás, a kötődés, a párkapcsolati elképzelések, a magány, mind terítéken vannak.

Tegnap részletesen elmesélte felesége halálát, aki itt halt meg a házban, egy váratlan balesetben. Illetve ennél sajnos keményebb volt, de azt most nem akarom leírni. Mindenesetre a bácsi összeomlott, és három év után sem állt még fel egészen, bár már sokkal jobban van. Ebben a folyamatban és ebben az űrben próbálja pótolni a lelki/érzelmi hiányait, jelen esetben részben általam.

Valamelyik este elmentünk egy koncertre. Testvérvárosi látogatás keretében egy német zenekar és a helyi zenekar játszott. Csodás idő van, tombol a nyár, összejött a közösség. Söröztünk, hallgattuk a zenét. Azt mondta pompásan érezte magát, és imád így elmászkálni. Úgyhogy tegnap elmentünk a folyóhoz, ittunk egy sört, ettünk egy apple crumblet, néztük a kacsákat és csevegtünk a szomszéd asztaltársasággal.

Ilyenkor szárnyal. Nevet, szórja a poénokat, vagánykodik a botjaival (én meg izgulok, hogy nehogy elessen), mesél a fiatalkoráról, a feleségéről, a családjáról, hogy miket csináltak. ÉL. Szeret élni és tud is, de a teste már nem nagyon engedi.

Aztán esténként odaviszem neki a gyógyszerét és a kakaóját. Ő a számítógépénél ül, rajzol a photoshoppal. Behergeltük neki a Spotify-t is. Egyik este elkezdett régi zenéket keresni rajta. Visszamegy az időben, olyankor már nem vidám. Könnyes a szeme, sóhajtozik, és rettenetesen magányos. Sugárzik a fájdalom keresztül, a roskatag hátán.

Beveszi a tablettáit, megfogja a kezem, megköszöni a napot. Szomorú. Teljesen átérzem a kínját, és nem húzom el a kezem, mikor kezetcsókol. Jóéjt!

Aztán új nap kezdődik! Ma például egy katonai öregfiúk ebédre megyünk, három nőt is visz magával, két régi barátnőjét és engem. Kicsit bosszantja, hogy én vezetek és nem ő, de végül elkönyveli annak, hogy “van egy csinos sofőrje” és akkor mégis inkább boldog.

 

******************************************************************************
Ez a blog egy napló, egy ápoló, egy bentlakásos angliai ápoló naplója. A “the personal is political” elve motivál arra, hogy nyilvánosan is elérhetővé tegyem. Úgy vélem, hogy a jelen társadalmi helyzetben változásra van szükség, mert elveink, céljaink, működési mechanizmusaink nem fenntarthatóak a jelenlegi formában.
A célom, hogy ezekkel az írásokkal hozzájáruljak egy fenntarthatóbb világ létrejöttéhez.
A posztok sokszor egymásra épülnek, ha folyamatában szeretnéd látni, érdemes lehet feliratkozni az email értesítőre a jobb felső sarokban látható kék gombon keresztül.

******************************************************************************

Advertisements

Leave a Reply

Fill in your details below or click an icon to log in:

WordPress.com Logo

You are commenting using your WordPress.com account. Log Out /  Change )

Google+ photo

You are commenting using your Google+ account. Log Out /  Change )

Twitter picture

You are commenting using your Twitter account. Log Out /  Change )

Facebook photo

You are commenting using your Facebook account. Log Out /  Change )

Connecting to %s

This site uses Akismet to reduce spam. Learn how your comment data is processed.