Még élni akarnék, meg egy ilyen piros, kabió mercit!


Annyira könnyű készpénznek venni az életet. Jövünk-megyünk, rohangászunk, marakodunk, szomorkodunk, bántjuk egymást és magunkat. Nem figyelünk oda, sőt gyakran sehova sem. Az évek meg csak szaladnak, aztán egyszer csak vége van.
Kisarkítva, eltúlozva, egyféle szempontból, tudom!
De akkor is!

Ha szerencsénk van, akkor kapunk esélyeket és lehetőségeket a sorstól, még időben elkezdeni értékelni. John is ilyen most nekem.

Írtam már róla pár napja. Ő az első olyan ügyfelem, aki agyilag teljesen tiszta, okos, szeret élni és dumálni. (Előző ügyfelem, a Forma 1 rajongó néni is ilyen volt, csak ő nagyon nagyot hallott és nem lehetett vele ennyire jókat dumálni.) Un. szoknyabolond volt egész életében (ő mondta), imádta(ja) a nőket, a szerelmet, a költészetet, a gint, nem imádja a szabályokat, a végességet, azt sem, hogy öreg.

A teste nagyon rozoga. Önállóan jár és tisztálkodik, felmászik a (szintén rozoga) létrára sövényt nyírni, amitől engem a frász kerülget, mert tudom hogy csak felvág (ő mondta), másrészt a szíve és a veséje nagyon gyenge, kifullad, millió gyógyszer tartja egyben a testi rendszerét, ami bármikor leállhat. Meg nem gyógyulhat már, csak szinten tartani tudják egy darabig. Hiába meséltem neki a 105 éves néniről aki még jógázik és autót vezet, azt mondja neki már csak pár éve van hátra, max. 5.

Nagyon sokat dumálunk, életről, halálról, életértelméről, nőkről, férfiakról, társadalomról, háborúkról, múltról, jelenről, jövőről, politikáról, szenvedélyről. Meséltem neki arról, hogy én miket szeretek csinálni, pl. a siklóernyőzést, és teljesen lázba jött. Ő ejtőernyős volt korábban, meg katona, de azt mondja az nem volt olyan jó móka mert alacsonyról ugrottak ki, és eleve szívás az egész a sok katonai felszereléssel. Amikor a siklóernyőzésről mesélek neki akkor kurjongat, hogy milyen kár, hogy ez egy ilyen fiatal sport, illetve, hogy ő nem 20 évvel fiatalabb, mert akkor kipróbálná. És hogy mennyire irigykedik, mert mekkora érzés lehet csak úgy hosszan repkedni a levegőben a karosszékben.

Eléggé tele van a hócipője azzal, hogy öreg. Sok brit filmet nézünk az ő idejéből. Mindig mondja, hogy milyen jó volt fiatalnak lenni és hogy sajnálja, hogy ebből neki már nem jut.

Ma elmászkáltunk, láttunk egy totál sztereotipikusan klasszik old-timer, piros, kabrió mercit. Olyat, amitől én leginkább hidegrázást kapok annyira sablonos, ő viszont egészen tűzbe jött, hogy mennyire szeretne egy ilyet. Mármint jelen időben. Mert akkor fiatalnak érezné magát…

Ugyanis meghívott ebédelni egy helyre, egy biofarmon működő bioétterembe. Üldögéltünk a teraszon, gyönyörű idő, minden virágzik, illatos. Eszegettünk, néztük a szélkereket, dumáltunk fizikáról, növényekről, repülésről, a nyárról, a szagokról.

Az ilyet, amikor az ápoló és a kliens elmennek valahová, mindig a kliens fizeti, a munka részeként. Viszont mikor bekajáltunk, mondtam neki, hogy meghívnám egy kávéra, ha már ilyen szép nap ez a mai, élvezzük az életet. Nagyon röhögött és mélyen egyetértett, meg sóhajtozott egy kicsit, hogy milyen kár, hogy már ilyen öreg.

Szíven üt, amikor látom magam előtt ezt az öreg, rozoga testet, és a lelket, akiben még nagyon sok életvány és lázadás-igény buzsog.
NEKI MÁR TUTI NINCS SOK IDEJE.

Persze lehet, hogy még mindig több van neki, mint pl. nekem, de én nem tudhatom, ő meg tudhatja. Nagyon kevés az a 4-5 év, ami lehet hogy már csak 1-2. És mikor ülünk, és egyszerre csillog a szeme és sóhajt szomorúan a lelke, akkor nagyon nehéz. Nézzünk egymás szemébe, és mind a ketten tudjuk pontosan, hogy mi a pálya. Erre nem nagyon lehet mit mondani, meg nem is kell. Állni egymás tekintetét, nem hagyni őt egyedül ebben, ez amit ilyenkor tenni tudok. Illetve mindeközben kapcsolódni a saját érzéseimhez is.
Na, és olyankor jön a tanítás:

Valójában nekem ugyanolyan kevés időm van mint neki. Nincs elvi jelentősége a pár évnyi potenciális különbségnek.
Csak abban reménykedhetek, hogy amikor én leszek ilyen öreg, majd lesz egy fiatalabb ember, aki megérti, átérzi a kínom, és megtart a tekintetében.
(Vagy nem. Vagy nem is így lesz, mert meghalok hamarabb, vagy elmegy az eszem. Mindegy is jelenleg.)

Látom a ráncos, sebes bőrét, kopasz fejét, kevéske fogát, és vizes szemeit. És érzem én is a hiányát az éveknek, amikkel még annyira szívesen kezdene valamit. Egy piros kabrióban…

És hirtelen megszáll a bizonyossága annak a tudatnak, hogy az ÉLET minden pillanata kincs, méghozzá rohamosan fogyó kincs és nem nagyon érdemes hülyeségekre elpocsékolni. Ami nyilván egyébként tök triviális, de jól esik néha így belemerülni az érzés és a tudatos gondolat energiájába.

******************************************************************************
Ez a blog egy napló, egy ápoló, egy bentlakásos angliai ápoló naplója. A “the personal is political” elve motivál arra, hogy nyilvánosan is elérhetővé tegyem. Úgy vélem, hogy a jelen társadalmi helyzetben változásra van szükség, mert elveink, céljaink, működési mechanizmusaink nem fenntarthatóak a jelenlegi formában.
A célom, hogy ezekkel az írásokkal hozzájáruljak egy fenntarthatóbb világ létrejöttéhez.
A posztok sokszor egymásra épülnek, ha folyamatában szeretnéd látni, érdemes lehet feliratkozni az email értesítőre a jobb felső sarokban látható kék gombon keresztül.

******************************************************************************

Leave a Reply

Fill in your details below or click an icon to log in:

WordPress.com Logo

You are commenting using your WordPress.com account. Log Out /  Change )

Google+ photo

You are commenting using your Google+ account. Log Out /  Change )

Twitter picture

You are commenting using your Twitter account. Log Out /  Change )

Facebook photo

You are commenting using your Facebook account. Log Out /  Change )

Connecting to %s

This site uses Akismet to reduce spam. Learn how your comment data is processed.