A megoldások néha a dobozon kívül vannak


Tegnap óta újra ügyfélnél vagyok. Egy agyilag tiszta, 90 éves kliensem van. Bentlakásos ápolóként az első férfi ügyfelem. Nagyon kíváncsi vagyok mit tanulok majd itt ebből kifolyólag, pláne így, hogy nagyon okos és láthatóan jókat fogunk dumálni. De most nem erről akarok írni, hanem az elmúlt fél évem fejleményeiről és azokról a tanulságokról amit a “personal is political” szellemében érdemesnek találok másokkal is megosztani.

Januárban halt meg az ügyfelem, utána haza is mentem a mediterrán szigetre. Családi ügyek, más munkák és személyes okokból most nem vállaltam ápolási munkát tegnapig. Most, hogy lekerült rólunk a gyerekek tandíjának a terhe januárban, nem kellett annyira talicskázni a pénzt haza. A gyerekek fontos vizsgákat tettek, a társamnak is sokat kellett utazni, nagy családi összejövetelek voltak, és az egyéb projektjeimet és vállalkozási tevékenységeimet toltam.

Most, hogy nyár van, mindenki szétszéledt, és a nyár Angliában amúgy is nagyon kellemes (ellentétben a mediterrán forrósággal), így most megint ápolok.

És ez az amiről írni szeretnék most, a munka szabadságáról és ennek relevanciájáról a Magyarországon beragadt középkorú nők számára. Meggyőződésem, hogy amíg a fapados repülők és az EU munkavállalási rendszere ezt engedi, addig az angliai bentlakásos idősgondozás abszolút kiugrási lehetőség a magyar női rémálomból. Még csak el sem kell költözni Magyarországról, elég csak ingázni a két ország között.

Most, mikor kitaláltam, hogy jönnék megint dolgozni, szóltam azoknak az ügynökségeknek akikkel kapcsolatban vagyok, hogy jönnék. Aminek ők nagyon örülnek. Jelenleg úgy gondolom, hogy évente négy hónapot akarok majd ápolni, július-augusztus és január-februárban. Pár héttel a tervezett kezdés előtt elég szólni úgy tűnik, és van munka.

Idejöttem az ügyfélhez, átvettem a feladatokat, most egy hónapig leszek itt, aztán még két hétig. Közben hazaugrom Magyarországra egyéb ügyeket intézni két hétre, a tervek szerint.

A konkrét ápolások közötti időben meg teljesen jól van időm minden egyebet csinálni és nincs stressz a megélhetésen, a munkakeresésen, a léten. Sokszor leírtam ezt már itt, de újra meg újra rácsodálkozom, hogy mekkora szabadság ez, és mennyire soha nem volt ilyen az életemben eddig Magyarországon. Társadalmi vállalkozóként állandó stressz volt a munkák felhajtása, a pályázatírás, projekt menedzsment, az emberek önálló működését abszolút nem támogató magyar közegben. Na, ez most nincs…

Úgy gondolom, hogy ez a fajta munka nagyon sok nő számára elvileg elérhető, ha nincsenek beleláncolva otthoni ápolási/gondoskodási kötelékekbe. Kirepült gyerekek után, vagy családi idősgondozási terhek nélkül, személyes mobilitással, a szabadság határa a csillagos ég.

Mik a feltételek, lényeges paraméterek:

Valamennyire érdemes tudni angolul, az induláshoz. Én most gyakorlatilag kezdőként spanyolt tanulok a Duolingo programmal. Ez napi 5-10-15 perc, ahogy időm van. Rengeteg módszer van spanyolt tanulni és haladni is tudok vele, ingyen, ki sem kell mozdulni a lakásból. A nyelvtanulás ma már a tabletben/telóban hever, ingyen hozzáférhetően. Ugyanez nyilván az angolra is érvényes.

Az ápolásban, az angliai bentlakásos idősgondozásban is van egyfajta hierarchia, szamárlétra, aminek érdemes felmászni a tetejére. Eleinte a kijövőnek kevés a rutinja, a nyelvtudása, a helyismerete. Ilyenkor általában egy cégnél kezd, kevesebb pénzért és kisebb rugalmassággal. Aztán felcsipegeti az ápolás technikáját. Erre számos lehetősége van.

Én azt gondolom, hogy a műfaj csúcsa az, mikor egyéni vállalkozó lesz az ápoló, több ügynökséggel is kapcsolatban van, profin ismeri a körülményeket és eligazodik a brit térben. Ezt 1-2 év alatt simán el lehet érni. A szamárlétra csúcsán, profi, és a britek elvárásai szerint is “szalonképes” ápolóként, prémium helyzetben van már az ápoló. Ehhez nyilván az kell, hogy prémium szolgáltatást is nyújtson.

Eleinte az embert még nehezebb kliensekhez küldik, több a fizikai munka. Ami egyébként tök érdekes és hasznos tanulási folyamat szakmailag és “életileg” is, szóval nagyon érdemes megélni/megtapasztalni azt is.

De prémium helyzetben, prémium ápolóként már a kliensek is SOKKAL könnyebbek. Vannak nagyon kiváló ügynökségek, melyek arra szakosodnak, hogy kifejezetten jómódú, intelligens embereknek közvetítsenek. Ezek az ügyfelek sokszor még majdnem hogy, sőt gyakran ellátják magukat, egyedül tisztálkodnak, öltöznek. Csak segíteni kell nekik, nem “megmenteni” őket. És így ez a munka egyáltalán nem megterhelő. Sőt! Olyan terekbe, családokba, életekbe, történetekbe van módunk bepillantani, amibe máshogyan nem lenne.

Ez a bácsi nagyon érdekes karakternek ígérkezik. Testileg nincs vele ápolási dolgom, csak itt vagyok vele, elvagyunk, a kajáját elkészítem, együtt eszünk, elviszem bevásárolni, orvoshoz, napi kb. fél óra házimunkát végzek. A többi időben csinálom az egyéb dolgaim. Sokkal kevesebb a munkám mint mikor még kisgyerekes anyaként toltam a családi biciklit ezer felé szétszakadva. És mindezért NAGGYON jól megfizetnek és megbecsülnek. A _napi_ fizetésem kábé kétszer annyi, mint anno az egész havi GYES volt, a család-, és nőbarát Magyarországon.

Itt például van egy teniszpálya, a bácsi régen teniszezett. A menye a szomszédban lakik, ma kérdezte a bácsi, hogy akarok-e majd teniszezni a csajjal. Hát persze…

Carer pride“. A segítő büszkesége/méltósága. Sokan, akik nem ismerik ezt a szakmát, sztereotipikusan úgy képzelik, hogy az ember csicska, lenézett, kihasznált, szerencsétlen. Ez nyilván nagyon sok esetben valóban így is van. Prémium ápolóként azonban eléggé megváltoznak a dinamikák. Vagy legalábbis megváltozhatnak akkor, ha az ápoló a saját fejében is átparaméterezi a viszonyt. Ehhez azt érdemes tudni, hogy az intelligens britek nagyon szeretnek intelligens viszonyok és relációk között, egyfajta formális kedvességgel működni. Ha elégedettek az ápolás színvonalával, az ápoló személyével, akkor direkt plusz számukra az, ha az ápolóval egyfajta egyenrangú, partneri, tematikus viszonyban tudnak lenni. Nem vagyok családtag, de egy házban élünk. Nem vagyok barát, de mégis bízunk egymásban, egymásra vagyunk utalva. Nagyon erős kapocs az, mikor a mindennapok kínjait, eseményeit, logisztikai ügyeit osztjuk meg egymással. Mikor együtt, egymás valódi szükségleteire (és nem a játszmáira) valóban kölcsönösen odafigyelve élünk meg nehéz, mégnehezebb, fájdalmas, vagy éppen sikeres, ünnepi pillanatokat.

Nagyon különleges és szép viszonyrendszer ez. Kicsit olyan mint a karácsonyi ajándékok. Így összesodor minket az élet, megosztjuk egymással a mindennapjainkat, örülünk egymásnak, aztán elbúcsúzunk. Most is kifejezetten izgalmas figyelni, hogy ebben az új térben és ebben a két hónapban mivel ajándékozzuk meg egymást emberileg, milyen ajándékokat rejteget a sors számunkra, hamár így összesodort minket.

Aztán majd tovább megyünk, és remélhetőleg csak szép emlékek maradnak belőlük, rám meg talán pár év távlatából emlékezni sem fognak. Az élet sűrített esszenciáját lehet ízlelgetni ezek között a viszonyok között. Néha sajnálom, hogy nincs bennem semmilyen írói ambíció. Tökéletesen ápolt környezetben, az angol tájban és térben, esetleg némi angol irodalmi vénával az ember egy megelevenedett regényben találja magát.
(Ma mentünk egy kört a kocsival, a szomszéd egy olimpiai bajnok, a másik szomszéd most adta el a vállalkozását, a harmadiknak komoly balesete volt. Mindez a totálisan sztereotipikus angol táj manikűrözött házacskái között.)

És ismétlem: nem elég, hogy lehetőségem van ilyen helyzeteket megélni, hanem még jól meg is fizetnek érte. Olyan privilégium ez, amire az ember igen büszke lehet.

Ha rendszerkritikus szemmel nézem, akkor persze tudom, hogy mennyire ezer sebből vérzik az egész, és mennyire nem OK így ahogy van, társadalmi szempontból. Írok is erről sokat másik posztokban. Ha viszont onnan nézem, hogy ugyanez a rendszer mennyire nem ad semmilyen kiutat a középkorú magyar nők számára, akkor hirtelen a lehetőségek kincsestára nyílik ki a szemem előtt, amit szeretném hogy más, hasonló korú és élethelyzetű nők is megláthassanak, egyféle lehetséges opcióként.

Négy éve költöztünk el Magyarországról. Követem most is a híreket valamennyire, és látom, hogy milyen elkeseredett és depressziós a magyar közeg. Emberek már Romániába járnak napszámosnak… Nem hiszem, hogy a magyar közeg egyhamar bármiféle értelmezhető perspektívát tudna kínálni a magyar nők számára. Annyival tágasabb és levegősebb az élet, az ország határain túl. Fájó és nehéz szívvel mondom ezt. De tényleg leírhatatlan a különbség.

Az erő legyen mindannyiunkkal! Mert aztán később már majd az sem lesz. És ami ilyenkor, mikor idős emberek között vagyok, sokkal erősebben átérezhető: Az élet k*va rövid. Addig érdemes élni, megélni, amíg lehet.

(Ezt a posztot több mint egy hete írtam, de csak most teszem ki. Naplóilag így nem időrendben van az előző kettőhöz képest.)

 

******************************************************************************
Ez a blog egy napló, egy ápoló, egy bentlakásos angliai ápoló naplója. A “the personal is political” elve motivál arra, hogy nyilvánosan is elérhetővé tegyem. Úgy vélem, hogy a jelen társadalmi helyzetben változásra van szükség, mert elveink, céljaink, működési mechanizmusaink nem fenntarthatóak a jelenlegi formában.
A célom, hogy ezekkel az írásokkal hozzájáruljak egy fenntarthatóbb világ létrejöttéhez.
A posztok sokszor egymásra épülnek, ha folyamatában szeretnéd látni, érdemes lehet feliratkozni az email értesítőre a jobb felső sarokban látható kék gombon keresztül.

******************************************************************************

 

 

 

Leave a Reply

Fill in your details below or click an icon to log in:

WordPress.com Logo

You are commenting using your WordPress.com account. Log Out /  Change )

Google+ photo

You are commenting using your Google+ account. Log Out /  Change )

Twitter picture

You are commenting using your Twitter account. Log Out /  Change )

Facebook photo

You are commenting using your Facebook account. Log Out /  Change )

Connecting to %s

This site uses Akismet to reduce spam. Learn how your comment data is processed.