Az öreg, a gyerek, a tyúk és a birka, avagy mese a boldogságról és a fenntarthatóságról


Ha valaki fehér bőrrel és ép testtel születik, tanulhat, olvashat, képezheti magát, kereshet pénzt, van legalább valamennyi mozgástere a saját életének formálásában, hozhat döntéseket arról, hogy mit vállal, milyen kötelező felelősséget húz vagy nem húz magára (pl. hány gyereket szül), akkor ő egy szerencsés ember. Ő az akinek mozgástere van, befolyással lehet a saját életére és hatással is arra a társadalomra, melyben nála nagyon sokan élnek sokkal nagyobb anyagi és lelki nyomorban, sokkal kisebb mozgástérrel.

De mit kezdjen ezzel ez a szerencsés ember? Hova tegye azt a sok energiát, amivel rendelkezik? Mire költse a pénzét, mivel töltse el az idejét, az életét? Hogyan kezelheti azt a feszültséget, ami keletkezik benne, ha szembetalálkozik – a nálánál rosszabb helyzetben élők nyomorát látva -, a saját együttérzésének fájdalmával? Hogyan rendezheti mindazt a mit lát, a saját lelkiismeretével?

Mesélek egy mesét:

***

Egyszer volt, hol nem volt, volt egyszer egy társadalom. Lakói nagyon okos emberek voltak, csodás találmányokkal és fejlesztésekkel tették életüket egyre-egyre könnyebbé. Tudósaik egyre újabb és újabb gyógyszereket találtak fel. A társadalom csak nőtt és nőtt, tagjai egyre tovább éltek. A korábban soha nem látott gyógyszerek, műszerek, gépek, eszközök segítségével egyre több gondoskodásra szorulónak lett lehetősége a korábbiaknál sokkal tovább gondoskodásra szorulni.

Ez aztán akkora terhet rakott azokra, akiknek a gondoskodás volt a dolga, hogy ők maguk is egyre inkább gondoskodásra szorultak, mert még kialudni sem igen tudták magukat rendesen, a gondoskodással eltöltött hosszú évek alatt, nemhogy az egészségüket óvni.

Furcsa módon ennek a társadalomnak a tagjai jellemzően nem voltak boldogok, akármennyire is jó vagy rossz anyagi körülmények között éltek. Ennek számos oka volt, de az egyik legfontosabb az, hogy ezek az emberek félősek voltak. Sok minden egyéb mellett leginkább a saját érzéseiktől féltek. Féltek a saját lelki fájdalmaiktól, féltek a gyerekkori traumáik feldolgozásától, féltek a magánytól, féltek az intimitástól, féltek a haláltól, féltek a kiszolgáltatottságtól, és kifejezetten féltek attól, hogy együttérezzenek a náluk rosszabb helyzetben lévőkkel, különösképpen akkor, ha azok rossz helyzetéért maguk is felelősek voltak.

Rettenetesen AKARTAK nem szembenézni a saját felelősségeikkel, azokkal az igazságtalanságokkal melyekkel társadalmi előjogaikat egymás rovására igyekeztek fenntartani, gyakorolni. A tetszőleges hatalmi pozícióban lévő emberek (pl. politikusok, papok, apák, anyák, de még a vadakat terelő juhászok is) aztán mindenféle eszmét és mesét kitaláltak annak érdekében, hogy a társadalmi igazságtalanságokat, a hatalmi visszaéléseiket, vagy saját előjogaikat legitimálhassák, fenntarthassák.

Csakhogy az élet fenntartása is igen-igen macerás. Az élelmet előállítani, a vizet elérhetővé tenni, főzni, mosni, takarítani, gondoskodni, ápolni, rettenetesen kimerítő és lélekölő, így ehhez nyilván senkinek nem volt nagyon kedve. Különösen nem megállás nélkül, évtizedeken át.

Ezért aztán a társadalom-formálásához és az erőforrásokhoz hozzáférő emberek úgy alakították a struktúrákat, hogy rálőcsölhessék az összes gondoskodó munkát azokra, akiknek nem állt módjában ennek ellenállni. És mivel még megfizetni sem akarták ennek az árát, úgy is alakították, hogy mindezt ingyen, vagy minimális pénzért legyenek kénytelenek a gondoskodók elvégezni. Sőt a társadalmi mesék által megvezetve, azokat internalizálva, még örüljenek is annak, hogy ők ezeket a munkákat végezhetik. (Pláne ha ezen túl más munka nem is igen volt elérhető számukra.)

Az emberek, a gondoskodásra szorulók száma csak nőtt, növekedett. Az idősek egyre tovább éltek, egyre többen, és egyre elhagyatottabban. Az aktív emberek belerokkantak a saját gyerekeik, unokáik ellátásába, a saját életük menedzselésébe és egyáltalán nem maradt már sem idejük, sem energiájuk a szüleikről, nagyszüleikről gondoskodni, sem pedig a saját öregkorukra felkészülni. A gyerekre sem jutott elég figyelem. A szétrobbant, összeroskadt, túltervezett, nemátgondolt családokban növekedő gyerekek egyre magányosabbak és egyre jövőtlenebbek voltak.

De a társadalom továbbra sem akarta elismerni, beismerni, hogy másképpen kellene a gondoskodási munkákhoz viszonyulni.

Igazából a lelke mélyén mindenki érezte, érezhette, tudhatta, hogy mennyire működésképtelen már ez így, de azok, akiknek volt elég erőforrása változtatni, féltek szembenézni a tényekkel. Féltek szembenézni a saját rossz döntéseikkel, saját érzéseikkel, a saját felelősségeikkel. És mivel igen okos emberek voltak, egyre rafináltabb módszereket találtak ki a kognitív disszonanciájuk csökkentésére. Azok a módszerek melyek azt az illúziót kelthették a nem-érintett emberekben, hogy tettek valamit a problémák megoldására, egyre inkább terjedtek.

Így aztán csodás meséket találtak ki arról, hogy milyen nagyszerű is az óvodát összehozni az öregek házával, vagy tyúkokat, birkákat vinni az öregeknek simogatni, kötődni, kapcsolódni. És mindig nagyon odafigyeltek arra, hogy nehogy megtudják az őszinte véleményét azoknak a gondoskodóknak, akiknek ezekkel a remek ötletekkel további ingyen, vagy alulfizetett terhet raktak az amúgy is túlterhelt hátára.

Erről viszont aztán mókás, megindító filmeket is készítettek, andalító zenékkel, netán adományoztak a projekteknek heti max. 2-3 fontot és tovább ringatóztak abban a hitben, hogy ezzel nincs is több dolguk. Egészen addig, amíg a gondoskodási válság az ő körmükre is ráégett akár a saját szülelik, vagy a saját öregedésük kapcsán. De akkor meg már késő volt, viszont ez rajtuk kívül senkit nem érdekelt igazán…

Itt a mese vége… A szereplők máig is élnek, küzdenek, kínlódnak, igyekeznek, ha még meg nem haltak.

***

És akkor a tények

  • Az idősotthonokban lakó idősek nagy része nem boldog. Már akkor sem az mikor bekerül, nemhogy éveken át, a halálra várva.
    (Persze, van kivétel, sőt van akinek direkt felüdülés a korábban otthon, egyedül töltött évek után.)
  • Különösen nem boldogok akkor, ha túlterhelt, kimerült és türelmetlen ápolóknak vannak teljesen kiszolgáltatva napi 24 órában, ők mossák, ők etetik, ők teszik tisztába őket.
  • Akkor sem lesznek lényegesen boldogabbak, ha néha találkoznak kisgyerekekkel, kisbárányokkal, tyúkokkal, akiket megsimogathatnak.
    A strukturális, húsbavágó, drága problémák megoldására ezek éppen annyit érnek, mintha egy évek óta bántalmazásban élő gyereknek a gyerekvédelem adna havi egy tábla csokit, de a bántalmazás ugyanúgy megmaradna.
  • Attól az ápolók még türelmetlenebbek lesznek, ha a nénik és bácsik kardigánjáról még a tyúkszart is nekik kell letakarítani (mert egyébként ki másnak kéne?).
  • Az idősek meglepően nagy része nem szereti a gyerekzsivajt, a rohangálást, vagy az állatokat. Még ha létre is jönnek ilyen programok, fontos, hogy az öregeknek legyen lehetőségük kimaradni belőle, ezek ne legyenek kötelezőek, vagy “az öregek házának A programjai”.
  • Ha valamivel szebbé és jobbá lehetne tenni az öregek életét az otthonokban, az pl. az lenne, ha lenne körülöttük több kipihent, rendesen megfizetett ápoló. Olyan állandó személyek, akiknek van lehetősége valódi kapcsolatba lépni velük, leülni beszélgetni, hagyni az időseket beszélni, elmesélni a történetüket.
    (Én annó a botrányosan kevés fizetés mellett azért hagytam ott az idősotthont, mert annyira túlterheltek voltunk, hogy nemhogy rendesen nem tudtunk dolgozni, de konkrétan kegyetlenség volt amit csinálnunk kellett velük. 15 perc alatt lezavarni egy zuhanyt, 10 perc alatt belapátoltatni velük a forró ételt minden, csak nem rendes ápolás. Kevesen voltunk, túlterheltek és lasszóval sem tudott az otthon olyan bérért rendes ápolókat felvenni és megtartani. És ez egy drága, privát idősotthon volt egyébként.
    Kb. lincshangulat is lett volna a dolgozók között, ha oda még csirkéket is behoznak.)
  • Nyilván vannak olyan öregek, akik számára mind a gyerekek, mind a tyúkok, mind a birkák valódi örömöt és intimitást hoznak. Az ötlet csodálatos lenne akkor, ha egy strukturálisan rendben lévő rendszerben lenne kiegészítő “ajándék” lehetőség az idősek számára. De egy alapvetően deficites és boldogtalan rendszerben ez a megoldás önmagában leginkább csak cinikus, és maximum arra elég, hogy a rendszertől távol lévő emberek megnyugtathassák saját lelkiismeretüket, hogy valami azért történik….

És akkor lehet gondolkozni. Hogyan akarunk az öregeinkről és a saját öregkorunkról gondoskodni…?

A posztban linkelt anyagok mégegyszer:

Gyerekekkel

www.dailymail.co.uk/news/article-3285008/Pensioner-playmates-amazing-daycare-nursing-home-youngsters-sing-color-read-elderly.html

Tyúkokkal

Birkákkal
(Egyébként a kisbárányokat és a borjakat is borzasztó hamar elválasztják az anyjuktól, a fejés miatt. Ez is mennyire cinikus nem? Milyen érzés átérezni a birkák és az idősek helyzetét?)

******************************************************************************
Ez a blog egy napló, egy ápoló, egy bentlakásos angliai ápoló naplója. A “the personal is political” elve motivál arra, hogy nyilvánosan is elérhetővé tegyem. Úgy vélem, hogy a jelen társadalmi helyzetben változásra van szükség, mert elveink, céljaink, működési mechanizmusaink nem fenntarthatóak a jelenlegi formában.
A célom, hogy ezekkel az írásokkal hozzájáruljak egy fenntarthatóbb világ létrejöttéhez.
A posztok sokszor egymásra épülnek, ha folyamatában szeretnéd látni, érdemes lehet feliratkozni az email értesítőre a jobb felső sarokban látható kék gombon keresztül.

******************************************************************************

Leave a Reply

Fill in your details below or click an icon to log in:

WordPress.com Logo

You are commenting using your WordPress.com account. Log Out /  Change )

Google+ photo

You are commenting using your Google+ account. Log Out /  Change )

Twitter picture

You are commenting using your Twitter account. Log Out /  Change )

Facebook photo

You are commenting using your Facebook account. Log Out /  Change )

w

Connecting to %s