A háború


Nevezetesen az első és a második világháborúk. Egyik ügyfelem 21 éves volt ha jól számolom, mikor a második véget ért. Majdnem már a háború legvégén lőtték le a férjét, aki pilóta volt. Leszedték a gépét. Azt hiszem 24 éves volt a “srác”, a vidám fotója még mindig a kredencen mosolygott a világba, láttam. De meghalt a második férje két bátyja is. Mesélte, hogy mennyire megborult az anyjuk emiatt. Így ismerkedett meg a második férjével, hogy a jövendő anyósával együtt siratták a halottaikat.

A mostani ügyfelem még csak kamasz volt a másodikban. Ők heten vannak testvérek, vagyis voltak, a minap éppen azt mesélte, hogy mekkora szerencséje volt két bátyjának is, hogy túlélték a háborút. Az egyik bátyja tankját kilőtték, ketten maradtak életben az adott tank utasai közül, őt a másik katona rángatta ki az égő tankból. 18 éves volt azt hiszem, és összeégett. Írt is belőle egy könyvet később.

A két báty aztán egy kórházba került, miután hazahozták őket Angliába, és az anyjuk elintézte, hogy egy helyre vigyék őket. Elképzeltem milyen érzés lehetett az anyának, 7 gyereket nevelni, miközben az apjuk is távol volt, plusz a két sebesült fiát látogatni, tartani a családban a lelket. És nem volt elég étel, ruha, jegyre kapták a népek a betevőt.

Volt egy férfi ügyfelem is, aki katona volt a háborúban, és mutatott fotókat ahogy vigyorog klottgatyában, tengerészként, 21 évesen. Annak a mediterrán országnak az egyik közismert helyén, ahol én élek, és ahova járunk lazulni most, a boldog békeidőkben. Iszonyú fura volt nézni a fotót, arról az ismert helyről, tudva hogy ott épp háború volt, és a fotón szereplő afiamlehetne fiú az a 90 éves bácsi, aki mellettem ül, a frissen cserélt pelenkájában.

Gyerekek voltak akkor, éheztek, kínlódtak, menekültek, öltek. Most pedig ráncos arccal gubbasztanak a foteljaikban, elemzik az életüket, visszatekintenek, emlékeznek.

Mesélnek.

Kirajzolódnak a napok során a történetek, számtalan apró mozzanat. A britek attól féltek, hogy valami gázfegyvert dobnak le a németek, és ezért mindenkinek gázmaszkot osztottak. Az iskolásoknak is csak úgy lehetett kimászkálni, hogy viszik magukkal a gázmaszkot, sőt a csecsemőknek is volt. A mai napig él a poén, amit az egyik ügyfelem előszeretettel mondogatott is mindig mikor elment otthonról valaki, hogy: “don’t forget the gas mask”.

Mesélnek az öregek, de inkább csak hangosan emlékeznek, néznek befelé a lelkükbe, és kimondják amit látnak. Meglepő, hogy az összes emlékükhöz képest arányaiban mennyire sokat mesélnek a háborúról, láthatóan nagyon mély nyomot hagyott bennük.

Nagyon érdekes számomra olyankor figyelni őket, amikor csak a testük van jelen, de a lelkük teljesen máshol jár. Életvégi elemez… Olyankor már csak a “lényeges” emlékek vannak meg, többnyire olyanok, amikhez erős érzelmi élmények kötik őket, akár jók, akár rosszak.

Apró mozzanatok:
Anyukájának hoztak egy rakat uniformist, hogy rá kéne varrni kitüntetéseket.
Az iskolák megkérték az anyákat, hogy segítsenek iskolai uniformist varrni a gyerekeknek, mert nem volt állami ellátás.
Receptek, nagyon egyszerű és tápláló ételekről, ahogy a nők mágiáztak, hogy etetni tudják a családjukat.
“Emlékszem, mikor anya tojásporból csinált palacsintát. Mennyire finom volt. A tojásport az amerikaiak küldték.”
És járták gyerekként az erdőt gombákért, bogyókért, a húgával, és hogy az mekkora kaland volt.
És közben bombázás, óvóhely, iskolai órák az óvóhelyen a gyerekeknek, az élet ment tovább, ahogy tudott.
“I remember my mother used to say…”, mondja gyakran, és amit elmond az egy kislány, egy gyerek nézőpontja, csak egy idős, nagymama szerű arc száján keresztül hallom.

És a traumák még mindig élnek, ilyen furcsán szublimált formában, mert már nem sírnak, nem is panaszkodnak, csak mesélnek. Néha nevetnek. Ügyfelem azt mondja nagyon fontos volt akkor a humor, mert segítette a lélek túlélését. Sokat nevettek az egyszerű kínokon, és sokat fájtak a halálesetekkor. És sokat hálálkodtak, mikor bár megsérült a fiú, a férj, az apa, de élve hazajött.

A mostani ügyfelem, ahogy már írtam, agyilag abszolút tiszta, és okos is. Állandóan követi az aktuálpolitikát, beszélgetünk a terrorizmusról, É-Koreáról, Trumpról, a világ állapotáról. Tegnap azt mondta aggódik, nagyon nem szeretne már több háborút…

.

.

******************************************************************************
Ez a blog egy napló, egy ápoló, egy bentlakásos angliai ápoló naplója. A “the personal is political” elve motivál arra, hogy nyilvánosan is elérhetővé tegyem. Úgy vélem, hogy a jelen társadalmi helyzetben változásra van szükség, mert elveink, céljaink, működési mechanizmusaink nem fenntarthatóak a jelenlegi formában.
A célom, hogy ezekkel az írásokkal hozzájáruljak egy fenntarthatóbb világ létrejöttéhez.
A posztok sokszor egymásra épülnek, ha folyamatában szeretnéd látni, érdemes lehet feliratkozni az email értesítőre a jobb felső sarokban látható kék gombon keresztül.

******************************************************************************

 

Leave a Reply

Fill in your details below or click an icon to log in:

WordPress.com Logo

You are commenting using your WordPress.com account. Log Out /  Change )

Twitter picture

You are commenting using your Twitter account. Log Out /  Change )

Facebook photo

You are commenting using your Facebook account. Log Out /  Change )

Connecting to %s

This site uses Akismet to reduce spam. Learn how your comment data is processed.