Ha rendesen meg lenne fizetve, akkor lehetne csinálni “kényszer” nélkül (az ápolást)?


A felvezetésben tennék egy kitérőt :

Óriási a zaj, a nyomás. Rendszereink arról szólnak, hogy valaki állandóan el-, és beadni akar nekünk valamit. 80-90%-ban olyat, amire totálisan semmi szükségünk nincs, jó részük még kifejezetten ártalmas is. Terméket, szolgáltatást, eszmét. Csináljuk ezt, ne csináljuk azt, vegyük meg ezt, ne vegyük meg azt, akarjuk, vágyjuk, gondoljuk ezt, vagy azt. Mások akarnak tőlünk energiát, pénzt, figyelmet, alig van tér a saját belső hangjainkra, valódi lelki igényeinkre figyelni.
Orkánszerű az erő, ami nem enged gondolkozni, higgadtan nézni a világot magunk körül. Annyira abszurd állítások vannak, amiben az ember már nem tudja, hogy nem ő hülyült-e meg egészen.

A józan ész használata nemhogy nem kívánalom, hanem kifejezetten árt a gazdasági növekedésnek, a GDP-nek, és a társadalmakat működtető elnyomó erőknek. Annyira abszurdak a gazdasági és társadalmi mechanizmusaink, és annyira a kognitív disszonancia az egyik fő rendező elv, hogy ember legyen a talpán aki ezzel hajlandó szembenézni, és képes megőrizni a józan eszét.

Álljunk is meg itt egy pillanatra, próbáljuk lecsendesíteni az elménket. Örömeinket, fájdalmainkat, vágyainkat, tanult hiedelmeinket, ontológiáinkat és bizonyítatlan mítoszainkat utasítsuk ki elménkből, lélegezzünk pár mélyet. Csukjuk be a szemünket, lélegezzünk még pár mélyet, és ha sikerült elérni egy csendes, érzelmileg derűsen neutrális belső állapotot, akkor nyissuk ki a szemünket.

Nézzünk körül, és észleljünk markáns jelenségeket. Mi látunk?

Sok mindent láthatunk…
(Bármit is látunk, próbáljuk megőrizni a nyugalmas észlelési üzemmódot, és így figyelni tovább kifelé, és befelé. Az energiát, amit az észleléseink generálnak most, azt szeretném majd belefordítani a poszt konklúzióiba.)

Láthatunk százmilliónyi gyereket, akiket nem szeretnek, akikről nem gondoskodnak.
Akik szenvednek az iskolában, abban a térben ami elvileg arról szólna, hogy segítse őket a társadalomba illeszkedni, és boldogulni.
Vagy nem is járhatnak iskolába, mondjuk. Egyeseket fejbe is lőnek, ha nagyon iskolát követelnek, és történetesen lányok (Malala).
Láthatunk sok menekülőt, akik éhínségek, háborúk elől kényszerülnek elmenni más országokba, ahol viszont nem szívesen látják őket.
Láthatunk egyre több idős, gondoskodásra szoruló embert, egyedül, elhagyatottan, magányosan.
Láthatunk lelkileg és anyagilag romokban lévő szülőket, akik nem győzik sem pénzzel, sem idővel a gyerekeik nevelését.

Emberek sokmillióinak szenvedését láthatjuk…

Láthatunk eközben olyan pompát, gazdagságot és pazarlást, amit ésszel sem lehet felmérni.

Láthatunk egészen jó anyagi körülmények között élő embereket, akik szenvedélybetegek, ilyenolyan függők, mániákusok, “mentális betegek”. “Mindenük megvan” és mégis boldogtalanok.

Hogy lehet az, hogy ilyen anyagi jólétben ennyire boldogtalanok az emberek? Nem furcsa ez? Nem kezd el járni az agyunk, hogy ez miért van így? És nem adódik a feltételezés, hogy a saját magunkhoz és egymáshoz való viszonyunk teljesen megbetegítő? És hogy netán érdemes lehet megvizsgálni az élettel kapcsolatos alapvető feltételezéseinket és működéseinket, melyekben egy markáns elem a gondoskodáshoz, a gondoskodó jellegű tevékenységekhez való társadalmi hozzáállásunk?

Meg aztán láthatjuk a természeti környezet pusztulását, az emberi tevékenységek eredményeképpen. Láthatjuk a tengerek, az erdők, az ökoszisztémák pusztulását. Nem rezonál ugyanezzel?

Hol vannak a boldog emberek? Merre lehet meglelni őket? Mit csinálnak? Mivel foglalkoznak? Mennyi teher van rajtuk? Miből élnek? Mit mondanak ők maguk arról, hogy mi van a boldogságuk hátterében? Honnan van amit megesznek? Ki állította elő, és milyen módon? Ki gondoskodik róluk? Kikről gondoskodnak ők?

Látok embereket, akik örömmel végzik a munkájukat, és élnek a szakmai szenvedélyüknek, de nem boldogok a magánéletükben. És látok embereket akik jól ágyazódnak baráti és családi kapcsolataikba, de nem tudnak megélni anyagilag.

Az összeshez képest kevés az olyan ember, aki azt mondja, hitelesen, hogy igazán jól van. Aki elégedett azzal amije van, megél, boldogul, értelmet talál a munkájában, családi-, közösségi kapcsolatai harmonikusak. Aki nem a szerettei energiájából vagy kárára, kontójára él.
Miért van ez? Túl sokat akarunk? Túl nehéz az élet? Elcseszünk valamit egyénileg? Közösségileg? Társadalmilag?

Kitérő vége, de ebben a kontextusban szeretnék válaszolni egy, az ápolók prostituálása kapcsán írt posztra érkezett kérdésre.

Azt tudjuk, hogy care-crisis van, a gondoskodó munkák krízise. Sok az ápolásra szoruló, kevés aki ápolna.

A kérdés:

Ha rendesen meg lenne fizetve (nem a “szextárs”, hanem a normál ápolás), akkor lehetne csinálni “kényszer” nélkül? Mármint ha nem 9, hanem mondjuk mesebeli 90 font óránként, és napi 2-3 óra (vagy heti 1-2 nap) meló után lehet hazamenni relaxálni és feltöltődni, akkor szerinted csinálná valaki tényleg azért, mert szeretne segíteni? Így elhihető lenne?

A rövid válaszom az, hogy: egészen biztosan.

Itt most még hosszasan gondoltam kifejteni, hogy miért egyértelmű, hogy ha az emberek szeretetben, elfogadásban, továbbá vágyvezérelt illúzióktól mentesen, stabil lélekkel tudnának felnőni, illetve ha a gondoskodó jellegű munkáknak megadná a társadalom azt a tiszteletet és anyagi megbecsülést, amit érdemel az alapján, hogy mennyire elemi szükségünk van rá, akkor egyértelműen vágyott és kielégítő munka lehetne az ápolás. Én ezt állítom.

Személy szerint azt is gondolom, hogy az ápolás privilégium is egyben, olyan tér, amiben az ápoló maga is rengeteget fejlődhet, lelkileg, mentálisan.
Látni a halált, a haldoklást, a betegséget, a szenvedőt, enyhíteni tudni a kínjait, megtanít szeretni az életet, és alázattal megbecsülni azt. Segít megismerni a saját erőnket. Látni, hogy a test mivé lesz, kontextusba teszi az egészség értékét. Ezer ilyen még.
Mármint azzal az előfeltétellel, hogy az ápoló nem kihasznált, lesarcolt, kizsákmányolt és lenézett, sőt sokszor történetileg traumatizált rabszolgája az emberi társadalomnak, aki maga is éppen hogy csak túlél.

Na, és ahelyett, hogy ezt tovább ragoznám, beidézem azt, amit a fészen olvastam az előbb, és ami szerintem a veleje a kérdésnek és a rá adott válasznak is:

If you could spend your life doing whatever you want, without any demands or responsibilities from anyone else, what would you do? And why?

és egy válasz rá:

Help others, it’s when I feel best!

Vagy magyarul:

Ha úgy élhetnéd az életed ahogy akarod, mindenféle felelősség és mások követelései nélkül, mit csinálnál? És miért?

Másoknak segítenék, mert olyankor érzem a legjobban magam.

Még azzal egészíteném ki, hogy nyilván konkrétan az ápolás nem mindenkinek való. Ahogy tériszonyosnak sem való feltétlen az ipari alpinizmus. De én személy szerint hiszem, hogy ha sikerülne egy olyan világot építenünk, amiben sokkal stabilabb lelkű gyerekeket tudnánk felnőtté nevelni, illetve sokkal reálisabb, tudatosabb és békésebb vágyakkal töltenénk fel a lelkünk kereteit, akkor az ápolás, egymás segítése, egymás segítésének elfogadása, maga lenne a boldogság egyik markáns forrása, az egyéni és közösségi harmónia egyik fontos alapja.

Vagy ahogy egy tanárom mondta:

We are all connected…

.

És még egy utolsó megjegyzés. Én most elmondhatom, hogy amit ezzel a munkával keresek, az nagyon rendben van így, hogy egy sokkal olcsóbb országban élek meg belőle, gyönyörű helyeken. Nagyon jól keresek.
És a praktikum szintjén az történik, hogy egy hónap “munka” után egy hónap “szüneten” vagyok. (Azért tettem idézőjelbe mert én nem így élem meg, hanem úgy, hogy “élek”, élvezem az életem, és egyik hónapban “szabadabban”, a másikban “melósabban”. )

Annak hogy ez így van, nagyrészt az az oka, hogy a gyerekeink taníttatását így tudjuk kifizetni, viszont ez a teher hamarosan lekerül rólunk. Emiatt mostanában sokat gondolkozom azon, hogy akarok-e valamin változtatni a munkámban, ha már kevesebbet is elég lesz keresni? Akarok-e esetleg más munkát vállalni, és netán ezt az egész ápolósdit abbahagyni? És a válasz ami eddig mindig kijött az az, hogy nem, abszolút nem. Lehet, hogy minden három hónapból csak egy hónapot fogok ápolni, és a többi időben a másik munkáimat, projektjeimet, szenvedélyeimet tolni jobban, meg többet pihenni, de jelenleg azt gondolom, hogy nem fogom ezt abbahagyni. Túl jó munka, túl sokat ad, és túl jó lehetőség, még az anyagi előnyökön túl is.

A fotó az elején azt a helyet mutatja, ahol a poszt egy részét írtam, úgy vélem elég jól illusztrálja azt, amit mondani próbálok. Meg teszek még fel pár fotót, amit a napokban csináltam, a hangulat kedvéért.

.

.

******************************************************************************
Ez a blog egy napló, egy ápoló, egy bentlakásos angliai ápoló naplója. A “the personal is political” elve motivál arra, hogy nyilvánosan is elérhetővé tegyem. Úgy vélem, hogy a jelen társadalmi helyzetben változásra van szükség, mert elveink, céljaink, működési mechanizmusaink nem fenntarthatóak a jelenlegi formában.
A célom, hogy ezekkel az írásokkal hozzájáruljak egy fenntarthatóbb világ létrejöttéhez.
A posztok sokszor egymásra épülnek, ha folyamatában szeretnéd látni, érdemes lehet feliratkozni az email értesítőre a jobb felső sarokban látható kék gombon keresztül.

******************************************************************************

 

One thought on “Ha rendesen meg lenne fizetve, akkor lehetne csinálni “kényszer” nélkül (az ápolást)?

Leave a Reply

Fill in your details below or click an icon to log in:

WordPress.com Logo

You are commenting using your WordPress.com account. Log Out /  Change )

Google+ photo

You are commenting using your Google+ account. Log Out /  Change )

Twitter picture

You are commenting using your Twitter account. Log Out /  Change )

Facebook photo

You are commenting using your Facebook account. Log Out /  Change )

Connecting to %s

This site uses Akismet to reduce spam. Learn how your comment data is processed.