Élni illúziók, mesék nélkül, boldogan, a halál árnyékában


lebontó, felépítő, hírvivő, összekapcsoló, segítő. “we are all connected”

Az öregeket figyelve nagyon sokat lehet tanulni, mindig erre jutok. Bentlakásos ápolóként különösen érdekes figyelni a kontrasztot az öregek, folyamatában követhető, rög típusú valósága, és a mindennapi külvilág folyamatai között.

Nagyon sok és intenzív behatás ér mostanában, amúgy is egy transzformatív időszakban vagyok, amiből sok nem is megosztható.

Van ami viszont ideillik:

Írtam már arról, hogy a jelenlegi ügyfelemnek egy elég előrehaladott rákja van, bélrák. Ráadásul egy trükkös fajta, mert bár a mindennapi életét nem nagyon befolyásolja, júliusban mikor diagnosztizálták 1-2 hónap és 1-2 év között jósolták a kilátásait. Ez egy nagy és “angry looking” daganat, ami bármikor perforálhat vagy elzárhatja a beleit, és azt mondják az orvosok, hogy valószínűleg abba bele is hal. Meg lehet próbálni majd akkor vészbeavatkozásként egy ilyen tágító valamit beletenni és kitágítani, de életmentő jelleggel, és már maga a beavatkozás is nagyon kockázatos.

Ez a mindennapokban azt jelenti, hogy éli tovább az életét, az étvágya jó, jól alszik. Továbbra is szereti a szép naplementéket, a Forma 1 futamokat, a közös bevásárlásokat. Esténként együtt keressük az égen a holdat, és örülünk mikor megtaláljuk. Van egy szép nagy almafája a kertben, idén kevés termés volt, vagy 10 darab, egyesével örülünk mindegyiknek, mikor leesik a fáról, meg este az apple crumble-nak, amit készítek belőle. Minden nap beteszi a fülbevalója bal felét, a jobbat nem tudja, azt én teszem be neki mikor észreveszem. Ha nem, akkor a kezében hordozza, hogy nehogy elveszítse. Remekül elvan a 140 centijével, és a járókeretével. Egy tünemény.

Teljesen tiszta a tudata, és tudja hogy mennyire beteg. Még nyáron mondta többször, hogy tudja, hogy hamarosan meg fog halni, de beavatkozást már nem akar, inkább csak élvezni az életet amíg lehet. Mostanra nekem úgy tűnik, hogy elrendezte magában ezt a dolgot, nem beszél róla, nem foglalkozik vele. Kérdeztem ma az unokahúgát, hogy szerinte hogy van ezzel, azt mondja szerinte sem akar vele foglalkozni. Viszont továbbra is boldog, és ezt megrendítően szép látni.

Mindezek egy számomra új helyzetet eredményeznek, olyat, amilyenben még nem voltam. Ápoltam haldoklókat, akik nem tudtak már “normális” életet élni, ápoltam sima időseket akik nem voltak betegek és éldegéltek, és ápoltam nagyon beteg embereket is, akik csak kínlódtak az életükben, de egyáltalán nem halálos/véges helyzetben szenvedtek.

Ami most új, és tanulom, az az, hogy valaki tök “egészséges” és boldog életet élhet, ugyanúgy mint előtte, ugyanakkor gyakorlatilag bármikor meghalhat a betegsége miatt. Illetve ebben a hangulatban él, a családja is ebben a hangulatban és tudatban van vele. A halál eljövetele nem valami távoli és ismeretlenbe nyúló ködös jövő, hanem a mindennapokban nagy valószínűséggel ott várakozó esemény. Nekem az a dolgom, hogy ezekben a mindennapokban segítsem, illetve amikor majd beüt a mennykő, akkor hirtelen észnél legyek, és megtegyem amire éppen szükség lesz, on-site. Kábé mint a légikísérők, hogy elég egyszerű és kiszámítható a munka, ha meg hirtelen action van akkor más üzemmódra kell váltani. Ennek a tudatában végzem a nyugis munkát is, meg persze monitorozzuk a bélműködését, odafigyelünk. (Érdekes, eléggé éber tudati állapot egyébként.)

tél előtt

És az a durva és hatalmas tanulság ebben a helyzetben, hogy ha meg belegondolunk, mindannyiunk élete ugyanez. Mindannyiunk életének szimbóluma a helyzet. Ez MINDANNYIUNK MINDENNAPI és MINDEN PILLANATBELI realitása, csak nem foglalkozunk ezzel a gondolattal. Bármikor meghalhatunk.
Gondoljatok bele, micsoda tudatossági szinten élhetne az emberiség, és milyen békében, ha ezt a tényt a mindennapok rutinjának végzésekor tudatosítaná.
That would be the day…

A múlt héten az unokahúg fiának a barátja beesett a vonat alá, és meghalt. 15 éves volt. Ennyi volt aznapra az élete, a környezete lesokkolva nyilván. Sírva mesélte itt nekünk az ebédnél az unokahúg. Ültünk a döbbenetben, közben persze ott lebeg a halál lehetősége a térben, a néni minden percében is.

A nagybátyám az egyik szerdán bement vidáman a munkahelyére, összeesett és péntekre meghalt. Senki nem számított rá.

Ez az egyik markáns hatás ami ér mostanában.

***

A másik az, hogy ugye a néni süket, és nagyon erősen a szokásai, a mindennapi rituáléi szerint szeret élni. Mostanra teljesen jól bejárattuk a közös rendszereinket, megismertük egymást, nekem ápolói szempontból rutinná vált az ő ápolása. Kialakítottam én is a saját rendszeremet, hogy hogyan pihenek, miket eszem, hogy osztom be a szüneteimet, az üres időket, stb.
Rutin a lét, és mivel a néni süket, meglehetősen limitált a kommunikációnk. Nagyon sok időm van elmélkedni, így a mindennapok kicsit olyanok mint egy néma Jezsuita Lelkigyakorlat. Amire direkt azért mentem, hogy ilyen “néma” térben lehessek, elmélkedni. Csak most ezek hosszabbak, és nekem fizetnek érte…

Egyre fontosabb ez számomra, hogy tudjak a gondolataimmal lenni, engedni át magamon a benyomásokat, érzéseket, transzformálni és transzformálódni ebben.

Ez egy másik markáns behatás ami ér.

***

Egy harmadik szál, meg amit a külvilágból észlelek. Trump-ÉKorea, a las vegasi őrület, Brexit, magyar valóság (vagy rémálom?), környezetvédelmi műsorok. A közösségi médiában az emberek viselkedése.  Az általam ismert néhány masszívan sérült, elmebeteg, terápiát messzire elkerülő emberek megnyilvánulásai a virtuális térben. Plusz sok szépség, jó gondolat, kedvesség, finom rezdülés.
Érzetek, érzések abszolút végletes skálája.
Szubkulturális, tematikus szakgondolkodás, egymástól teljesen eltérő témákban és terekben.
Pezseg az élet, ki tudja hol áll meg…

***

És akkor a konklúzióim. Követek egy csoportot, ahol sok hittel, vallással kapcsolatos téma megy. Nagyon érdekes kérdések.
Eleve mi a hit? Mire jó, mire nem? Mi az én hitem, mi nem, mi végre ez az egész? Jobb, vagy rosszabb emberré teszi-e a hite az egyént? Ha igen mikor, ha nem, miért nem? Kell-e mindenáron hinnünk valamiben, ami nem bizonyítható ahhoz, hogy boldogságot, harmóniát találjunk itt e Földön? Érdemes-e célként kitűzni, hogy csak bizonyítható, bizonyított állításokra alapozzuk egyéni hitrendszerünket?

Egyébként is az a véleményem, hogy az Ember, mint olyan, tudatos és nemtudatos, reflektált, meg főleg nemreflektált, hitek, mítoszok, vélelmek, félelmek, és ebből következő többnyire nemtudatos tevékenységek szövevényében vergődik, és okoz kárt egymásnak, a többi élőlénynek, és magának. Nem valami bölcsen.

És akkor csinálunk magunknak ilyen önámító meséket. Egyénieket és kollektíveket is. SEMMI, de tényleg SEMMI bizonyítékunk nincs arra, hogy amit így kigondoltunk magunknak kollektív hiteket, az tényleg úgy lenne, de sebaj. Mindaddig amíg elkábíthatjuk vele a tudatunkat, elaltathatjuk a halálfélelmünket, leinthetjük a lelkiismeretünket, addig foggal-körömmel ragaszkodunk ezekhez.
Az isten óvjon minket attól, hogy szembe kelljen nézni magunkkal!!
Ragaszkodunk is a létezéséhez…!
Még ölünk is a nevében, bár soha senki nem látta őt, maximum többé vagy kevéssé legális szerek bevétele után.

SEMMI, de SEMMI érdemi bizonyíték nincs arra, hogy van élet a halál után, hogy létezik a mennyország, hogy van Isten aki vigyáz ránk, vagy megbüntet. Bármennyire is megnyugtató ilyesmiben hinni akarni.

Ami viszont biztos az az, hogy függünk a természettől, a természeti erőforrásoktól, és egymás kegyelmétől, mikor rászorulunk. És az is biztos, hogy meghalunk. Nincsen több időnk mint max. pár tíz év még hátra. De lehet, hogy már csak négy nap.

Haldoklók vagyunk mind, pont úgy mint az ügyfelem…
Kérdés, hogy mit tudunk ebből kihozni, ha már így alakult…

***

Mostanában szeret a fodrászhoz eljárni, én fuvarozom. És amíg várok rá, néha a közeli régi temetőben és templom-kertben sétálok, meditálok. Mindig lenyűgöznek azok a kövek, melyeket már senki nem gondoz, maga a sírhely is visszakerül a körforgásba, nem csak az, aki fölé húzták.

Ez egy különösen beszédes temető, megosztok róla pár fotót és amit tanított nekem. Odaírom a képekhez.

A posztot NCS-nak ajánlom, aki 47 éves lenne ma, ha nem lövik le váratlanul, 23 évesen.
Még mindig találkozom néha vele álmomban, és olyankor nagyon nem esik jól felébredni.

 

This slideshow requires JavaScript.

 

 

 

 

 

Leave a Reply

Fill in your details below or click an icon to log in:

WordPress.com Logo

You are commenting using your WordPress.com account. Log Out /  Change )

Google photo

You are commenting using your Google account. Log Out /  Change )

Twitter picture

You are commenting using your Twitter account. Log Out /  Change )

Facebook photo

You are commenting using your Facebook account. Log Out /  Change )

Connecting to %s

This site uses Akismet to reduce spam. Learn how your comment data is processed.