Itthon szeretnék meghalni


Elemek

Lelki elegancia. Így tudom a leginkább jellemezni. Ilyen megszeppent kislánynak érzem magam néha mellette. Az a kislány akinek lehetősége van egy csodálatos, erős nőt látni, és létezni kicsit körülötte csendesen.

Nagyon beteg, bár ez kifelé még nem látszik. Jön-megy, jól eszik, sokat iszik, nevet, olvassa az újságot, követi a híreket, agyal rajtuk, véleménye van.

Annyi történt, hogy megvan a végleges diagnózis és az orvosi vélemény is a kilátásokról. 1-2 évről, de inkább hónapokról beszélnek, ezzel tervez a család. Műtétet, kezelést nem akar már. Azt mondja szép, jó élete volt, nagyon szerencsésnek érzi magát, és inkább élvezné még azt ami hátra van.

Amikor elkezdtem őt ápolni néhány hete, még nem tudtuk hogy mi van, többféle lehetőség volt. Sajnos a legrosszabb lett. És akkor most ezzel kell kezdenie valamit.

Azt hiszen nekem eddig ez a legnagyobb kihívás, amit ápolóként, segítőként átélek. Az a nehéz, hogy látom, hogy mennyire erős lelkileg, és mekkora üggyel kell most megbirkóznia, tökéletesen tiszta aggyal. Közben ő egy autonóm lény, eléggé alap neki, hogy nem mással vitet el balhét, áll benne a helyzetben, és vívja. A helyzet és a lélek ereje az, amit embert-próbáló látni, és jól rezegni vele. És csak annyit és úgy segíteni, ahogyan azt ő igényli. (Sokszor gondolkozom azon, hogy milyen lehet szülést kísérni, miben hasonló és miben más. Az élet két végének segítő támogatása.)

A minap bement a dolgozószobába és elővett néhány nagy, bekeretezett fotót, és azokat nézegette. Több ilyen is van a földön, a falnak támasztva. Mondja, hogy mikor odaköltözött, a férje halála után, csak letették őket oda, de aztán nem szerelték a falra. Néz rám és mondja, hogy reméli, hogy később majd, a lányok, az unokahugai kirakják a falaikra. Néz bele erősen a szemembe és mondja: „you know, when I go…”. Tudod, amikor már elmegyek.

Nem tudom elég jól leírni azt az érzést, amit akkor érzek, amikor egy agyilag tiszta haldokló belenéz a szemembe, és beszél a saját haláláról, illetve ennek kapcsán az életéről. Ismerem ezt az érzést már, még a hospiceból. Ott is mindig lezsibbadtam ilyenkor. Most ez annyival más, hogy mi itt folyamatosan együtt vagyunk, állandó fizikai közelségben, meg együtt eszünk, együtt nézzük az időjárás változásait, a tévét. Együtt vagyunk, közelségben. De mégis idegenként, tehát nem sokévnyi összenőtt kapcsolatban. Ettől aztán méginkább letisztultak az érzések, illetve úgy mondom, hogy nem terheli a viszonyt semmilyen hurcolt teher, vagy történet, zaj, zavar.  Sem túl intenzív, netán játszma-alapú függés. Olyan érzés mint amikor a Avatarban a srácra rászállnak a szent fa magjai. „Nagyon tiszta szellemek”, mondja róluk a lány megilletődve. Most bőgök. Pont ilyen érzés ez, mintha rám szállna egy ilyen tiszta lélek ilyenkor. Az ő tiszta szelleme nyílik ki, és kapcsolódik velem.

És néz, néznek bele a szemembe, és én nézek vissza, és látjuk egymást. Lélek a lelket. Azzal mutatom meg én magam, hogy nézek vissza a szemébe, nem kapom el a pillantásom, és így látni tud engem, látni hogy odafigyelek, átérzem a jelenlétét, a mondanivalóját, és a pillanat súlyát. Az érzelmi reakcióimat a szememben. Azt tudom adni hogy elbírom, és tartom a teret neki, a saját folyamatában.

Az a pillanat… Ha olyankor nem nézek félre, hanem állom a tekintetét. Nem hagyom magára amikor megmutatja magát, a legnehezebb mondatok kimondásakor. Az nagyon erős. És nagyon tiszta. És elmondhatatlanul intim.

Space on Earth

Ma jöttem el tőle szünetre. Össze voltam már pakolva, vártam a taxit, de még volt idő. Mondta, hogy üljünk le dumálni egy kicsit. Ritkán mond ilyet. Leültünk. Kérte, hogy akkor most mondjam el mégegyszer, hogy mióta vagyok ápoló és mik a tapasztalataim. És figyelt. Azért kérdezem, mert itthon szeretnék meghalni, nem kórházban, és arra vagyok kíváncsi, hogy számíthatok-e rád. Nem pont ezekkel a szavakkal mondta, de ez volt a lényege. Mondtam neki, hogy számíthat rám. Ezt persze ilyen finom angol fordulatokkal beszéltük meg, nem voltak ennyire nagy szavak, csak közben nagyon néztünk egymás szemébe és pontosan értettük, hogy miről szól most ez.

Még kicsit beszéltünk másról, szépen kivezette a dialógust, és közben befutott a taxi. Érdekes a viszonyunk, mert bár én segítem felöltözni, levetkőzni, fürdeni, meg cserélem a kötést a lábán, szóval van közöttünk fizikai kontaktus is, de kizárólag ápolásilag, azon túl, emberileg nincs. Ő is elég visszafogott és az érzelmeit lassan kibontakoztató típus azt hiszem, és én is. Ilyen tök decens az egész. Abszolút nem bratyizós.

De egy-egy ilyen dialógus vagy villanás után mindig közelebb kerülünk egymáshoz. A kölcsönös respektből és odafigyelésből fakadó összekapcsolódás. Szeretetnek még nem nevezném, talán az majd később.

Aztán már az ajtóban voltam, és búcsúzkodtunk. Megkérdeztem, hogy adhatok-e neki egy puszit? Felnevetett, a szája és a szeme is, megölelt. Köszön mindent, én is köszönök mindent. Looking forward to seeing you again soon. Én is. Megfogjuk egymás kezét. Most először emberileg és nem ápolásilag, csak az érzés miatt. Vigyázz magadra. És nevetünk megint. Áll az ajtóban, csillog a szeme, integet. Látom, hogy csekkolja az autót, imádja a kocsikat. Lehúzom az ablakot, integetek én is, nézem a picike embert a piros kardigánjában, ahogy kapaszkodik a járókeretbe, és kicsikét megszakad a szívem. Egyszerre a fájdalomtól, és a boldogságtól.

Azt remélem, hogy ez itt még nem a vége a közös történetünknek. És milyen kegyes a sors, hogy idevezetett hozzá.

***

Esik, süt, fúj

Vonattal szelem át az országot épp, csodás hetek jönnek most, ha a sors keze szerint is. Szabó Balázs és bandája Pilinszky verseket úsztat a fülembe. Néha esik, néha süt, ahogy siklunk a tájban, hatalmas bodros felhők, dombok, fák. Istenem, hogy én mennyire imádok élni… Széthasad a mellkasom az érzéstől.

.

.

 

******************************************************************************
Ez a blog egy napló, egy ápoló, egy bentlakásos angliai ápoló naplója. A “the personal is political” elve motivál arra, hogy nyilvánosan is elérhetővé tegyem. Úgy vélem, hogy a jelen társadalmi helyzetben változásra van szükség, mert elveink, céljaink, működési mechanizmusaink nem fenntarthatóak a jelenlegi formában.
A célom, hogy ezekkel az írásokkal hozzájáruljak egy fenntarthatóbb világ létrejöttéhez.
A posztok sokszor egymásra épülnek, ha folyamatában szeretnéd látni, érdemes lehet feliratkozni az email értesítőre a jobb felső sarokban látható kék gombon keresztül.

******************************************************************************

One thought on “Itthon szeretnék meghalni

Leave a Reply

Fill in your details below or click an icon to log in:

WordPress.com Logo

You are commenting using your WordPress.com account. Log Out / Change )

Twitter picture

You are commenting using your Twitter account. Log Out / Change )

Facebook photo

You are commenting using your Facebook account. Log Out / Change )

Google+ photo

You are commenting using your Google+ account. Log Out / Change )

Connecting to %s