“Közel vagyunk egymáshoz”, avagy a család, a közösség ereje


We are close...
We are close…

Magyarul nem annyira pontos a címbeli idézet. “We are close”. Így hangzott el már többször az egyes családtagok szájából. És tényleg… Nem csinálnak belőle nagy ügyet, nem vakításból mondják, inkább ilyen pragmatikus kontextusban, amikor valamit a családi működésről akarnak elmagyarázni.

Sokat beszélgetnek a logisztikai dolgokról, politikai, közösségi eseményekről. Követik a híreket, most amúgy is elég turbulens minden ebben az országban, van bőven miről értekezni. Ilyen tudatos, középosztálybeli polgárok ők, régre visszanyúló családi történetekkel.

De amiről leginkább írni szeretnék most, az a családi, közösségi működésük. Azt írtam már, hogy a néni sosem szült, és hogy úgy veszem le, hogy ezt egyáltalán nem bánja. Ma megint mesélt a munkájáról, a versenyautókról, hogy mennyire imádta, és hogy milyen rettentő gyorsan eltelt az élete. Pár éve kezdett lerobbanni az állapota, volt egy kisebb sztrókja is, és ha jól értem, azóta elemzi, értékeli az életét, visszatekint. Ilyeneket mond, hogy korábban nem is gondolkozott azon, hogy milyen jó élete volt, mert természetesnek vette, csak most lát már jobban rá erre, hogy megöregedett. Sokat agyal és ha jól érzékelem nagyon sokféle dologról, melyekből van amit megoszt velem is. Olyasmiket amiket a decens hölgy és a tanult ápoló viszonya megenged. De például a rokonainak mondottakból látom, hogy sokkal nagyobb mélységekben is molyol.

Ma, mikor az ebédnél mesélt, rákérdeztem, hogy sajnálja-e, hogy nem szült. Ezt persze nem így, hanem úgy, hogy “jól értem-e, hogy egyáltalán nem sajnálja”. Mostanra már eléggé közös nevezőn vagyunk abban, hogy a szenvedéllyel vezetett élet fontos, tehát értette, hogy nem sztereotipikusan számonkérem, hanem a nézőpontjára vagyok kíváncsi.

Mondta hogy nem, cseppet sem sajnálja. És mivel látta, hogy érdekel a téma részletesebben is, elkezdte elmagyarázni. “You see…” kezdte, “rengeteg unokahúgom volt, jöttek hozzánk hétvégére, én is mentem hozzájuk. Mindig emberek között voltunk, segítettük egymást.”. És mesélt még sokat arról, hogy hogyan működött közöttük a családi szövet. Az összes családtagjáról respekttel beszél, és úgy tűnik nekem, hogy az egymás iránt érzett tisztelet és odafigyelés, nagyon domináns közöttük. Segítik egymást, beszélgetnek, kapcsolódnak, élik a mindennapjaikat. Nincs kötekedés, basztatás, feszülés, játszmák. Legalábbis eddig még semmi ilyesmit nem érzékeltem.
A szavaikban, a kommunikációjukban kifejezetten kedvesek, nagyvonalúak és figyelmesek egymással.

Ezen a ponton válik a személyes politikaivá. Írtam már arról, hogy a jövő kisközösségi működésében talán nem a vérségi alapon szerveződött konstrukciókat kellene favorizálni, mert ennek a társadalmi alapjai nincsenek meg. Egyre több az idős, egyre több a gyereket tudatosan nem vállaló, illetve a mozaik család, és a baráti alapú életközösség. A vér szerinti családtagok a világban szanaszét elszórva élnek. (Kattints a linkre.) Aki szerint a megoldás az, hogy mint a pilótajátékban szülünk rogyásig, és majd az új gyerekek megoldják a vének kínját, az nem gondolkodik eleget, vagy nem figyelt eléggé matek órán…

A fenntartható működésben a fókuszt nem a vérségi kötelékekre kellene helyezni, hanem arra, hogy 1. egy adott közösség ne vállalja túl magát, legyen elég energia a rendszerben mindenki ápolási és ellátási szükségletére, legyen meg az energetikai fedezete a rendszernek, és 2. átgondolni, kiforralni és begyakorolni azokat az egyéni attitűdöket, viselkedéseket, kommunikációs viszonyokat (pl. tisztelet, odafigyelés, élnihagyás, támogatás, aktivitás, felelősségvállalás, nemélősködés, nemegotripezés, stb), melyek ahhoz szükségesek, hogy egy életközösség kiegyensúlyozottan működni tudjon, abban senki ne legyen lesarcolva, és mindenki harmonikusan élhessen, fejlődhessen. (Amihez mondjuk az egész oktatási/tanulási rendszerünk gyökeres átalakítására is szükség lenne, a szemlélettől, az elvektől, a tananyagon át a módszertanig bezárólag.)

Közösségi együttélés, idősotthon, önszerveződve (Forrás: a linkelt cikk)

Itt van egy példa erre, nem vérségi alapon (kattints a linkre). Ez a jövő szerintem, a közös szándékon, és lefektetett szabályokon alapuló önkéntes, tudatos életközösségek.

Ez a néni akit ápolok 87 éves, nem most kezdte… És boldog, láthatóan boldog. Meg mondja is, hogy mennyire örül, hogy az élete olyan volt amilyen. És csak azt sajnálja, hogy ilyen rettentő gyorsan eltelt. És nem szült, nem az anyaság tette boldoggá, pedig az ő idejében még nem volt akkora szabadsága a nőknek, mint most. Artikulálja, hogy fontosak voltak neki a környezetében lévő emberek, de “I wasn’t very keen on having children…”.

Ha nem lennének körülötte ezek az emberek, ilyen intenzitással, akkor nem tudna így élni, a közössége tartja őt, és a körülményeit. Ahogy kiveszem a szavaiból, egész életében ő is sokat adott a családtagjainak, időt, figyelmet, törődést, tárgyakat, ingatlant, akármit. A rendszer egymás kölcsönös segítésén alapul, melyben mindenki ad és kap is.

Ez egy érdekes rövid videó arról, hogy mit köszönhet a társadalom a gyerektelen nagynéniknek. A szakszó rájuk: PANK (Professional Aunt No Kids). Majd lehet hogy írok erről még külön is, mert a jelentőségéről és lehetőségeiről nincs elég szó az ápolás fenntarthatósága, fenntarthatatlansága, sem a nőbarátabb életstratégiák keresése kapcsán. Sem mint abszolút vonzó női opcióról arra az esetre, ha valaki “not very keen to have children”. (Nem túl lelkes attól, hogy saját gyereke legyen.)

Hány olyan ember van, akik kínlódva felneveltek jópár gyereket, tönkrement benne az egészségük, a kapcsolatuk, megtört a lelkük. Meg sokszor a gyerekeiké is. Ráadásul fogalmuk sincs arról, hogy mi lesz velük idős korukban, pénzük meg még annyira sincs hozzá.
És itt van ez az idős nő, aki fittyet hányt minden elvárásra, és mégis arany élete van.

Újfajta kapcsolatokra, kapcsolódásokra, keretekre és figyelemre van szükség, kilépni a dogmákból, és új kereteket, társadalmi struktúrákat teremteni egy békésebb, harmonikusabb, nyugalmasabb, boldogabb emberiség lehetőségének érdekében. Számos alternatív, kipróbált, működő megoldás van, még mindig sajnos marginálisan, mert nem figyelünk oda rájuk eléggé nagy igyekezetünkben, hogy egy letűnt világ fenntarthatatlan szerkezetébe beleerőltessük magunkat és szeretteinket, vagy azok elvesztésén keseregjünk.

.

.

******************************************************************************
Ez a blog egy napló, egy ápoló, egy bentlakásos angliai ápoló naplója. A “the personal is political” elve motivál arra, hogy nyilvánosan is elérhetővé tegyem. Úgy vélem, hogy a jelen társadalmi helyzetben változásra van szükség, mert elveink, céljaink, működési mechanizmusaink nem fenntarthatóak a jelenlegi formában.
A célom, hogy ezekkel az írásokkal hozzájáruljak egy fenntarthatóbb világ létrejöttéhez.
A posztok sokszor egymásra épülnek, ha folyamatában szeretnéd látni, érdemes lehet feliratkozni az email értesítőre a jobb felső sarokban látható kék gombon keresztül.

******************************************************************************

2 thoughts on ““Közel vagyunk egymáshoz”, avagy a család, a közösség ereje

    1. Ő speciel nem akart soha, és sokan vannak akik akartak volna, csak nem sikerült nekik. Az USA-ban minden ötödik nőnek nincs gyereke, és az arányuk növekszik. Viszont sokan mondják azt is, hogy valamennyit szívesen gyerekeznek, vagy segítenek akárkinek a gondoskodásban, annyit amennyi nekik, a gyerekteleneknek az igénye. Nyilván aki semennyit nem kíván mással foglalkozni, az semennyit nem fog. Van aki meg kutyát vesz, vagy macskát. Szerencsére van már mozgástér.

      A tudatosan gyereket nem vállalt emberek között, ahogy figyelem, sokkal tudatosabb az öregedésről való elmélkedés, meg arról, hogy ki fogja őket ápolni és miből.

      Én amellett érvelek, hogy ahelyett, hogy azon keseregnénk, hogy nincs gyerekünk (már aki azon kesereg), vagy azon, hogy túl sok a gyerekünk és nem bírjuk energiával, továbbá az öregségünknek sincs semmilyen anyagi fedezete, inkább próbáljunk támogatólag fordulni egymás felé, és elkezdeni bejáratni olyan új közösségi stratégiákat, ami mindenkinek előnyös és kielégítő.

      Mondjuk ahelyett ami most jellemző, hogy a gyerektelenek és a gyerekesek egymást ekézik a saját sérelmeik és hiányaik miatt, szimpatikusan…

      Like

Leave a Reply

Fill in your details below or click an icon to log in:

WordPress.com Logo

You are commenting using your WordPress.com account. Log Out / Change )

Twitter picture

You are commenting using your Twitter account. Log Out / Change )

Facebook photo

You are commenting using your Facebook account. Log Out / Change )

Google+ photo

You are commenting using your Google+ account. Log Out / Change )

Connecting to %s