Forma 1 és pamutzokni


Így éljük a mindennapokat, jövünk-megyünk, intézkedünk. Sietünk, stresszelünk, aggódunk, kifelé figyelünk. Aztán ha valamilyen okból mégis lehetőségünk lesz lelassulni és egyrészt jobban figyelni befelé, másrészt elkezdeni az érzéseinkkel is látni a körülöttünk lévő embereket és történéseket, akkor a világ egy idő után teljesen másképpen kezd kinézni.

Amikor az ember rohan, és csak felszínesen van ideje megélni a hozzá érkező benyomásokat, akkor egy olyan mondat, hogy “Ne ítélj könnyen/hamar”, vagy hogy “Nem minden az, aminek látszik” csak unalmas sablon, sekélyes, kicsit irritáló közhely. Komoly és mély tartalmú esszenciák vesznek el így, veszítik el jelentésüket, és formáló erejüket.

***

Az egyik ami miatt nagyon jó idősek közelében hosszasan lenni, hogy mellettük lelassul az idő, lelassul a tempó. Nem nagyon rohanunk már sehová. Amíg Melanie eljut a reggeli felkeléstől az étkezőasztalig, és én kísérem, bőven elég időm van rá figyelni, beleélni magam a helyzetébe, és kicsit látni a világot az ő szemével is.

Mit tehetünk a jelenben azért, hogy az öreg korunk ne boldogtalan legyen?

Egy idős és boldog ember szemével nézve, a világ tele van tanítással a fiatalabbak számára. Mivel testük már nagyon jól láthatóan korlátozza őket, fizikai lehetőségük mindarra, amit a fiatalok még simán akarhatnak, elfogy. A szellemük viszont lehet szabad, és szárnyaló.
Vagy másképp: az öregedő ember vagy megtanulja még időben értékelni, élvezni, súlyán kezelni a földi lét adta kereteket és lehetőségeket, vagy kínlódni fog, ahogy kínlódik megannyi ember, aki nem találja a helyét, egyensúlyát, harmóniáját a bőrében, az életében. Nyilván itt azokról az emberekről beszélek, akik nem éheznek vagy fáznak, nem erőszak elől menekülnek, és nem más kínjának terhét kell viselniük, túlterhelten.

Melanie az első olyan ügyfelem, akiről azt gondolom, hogy valóban boldog. Pedig eddig az összes ügyfelem jó anyagi körülmények között élt. És az ő testének is sok baja, nehézsége van, szorítják erősen a földi korlátok, és aggódik néha logisztikai ügyeken is, a háza, a kocsija, a kertje, az orvosi dolgok kapcsán. És akkor így figyelem, hogy hogy csinálja. Hol vannak a boldogságának a strukturális elemei? Mire figyel? Mit lát meg? Amit lát, azt hogyan értelmezi? Milyen tanulságokat szűr le magának? Milyen érzések keletkeznek benne egyes események kapcsán? Milyen attitűdökkel áll a felmerülő helyzetek elé?

Sok éve egyik kedves szórakozásom így figyelni az embereket. Mármint az aktív, felnőtt embereket. Ki hogy működik, miért úgy ahogy, mire jut vele. Nagyon tanulságos ezeket ilyen neutrális érzelmi hozzáállással figyelni. Úgy gondolom, hogy elég sok tapasztalatom és következtetésem lett is ebből, az évek során, olyanok, melyek engem segítenek a saját utamon.
Aztán mikor elkezdtem idősekkel dolgozni, hosszasan, úgy hogy láthatóvá is tudtak válni számomra, akkor az elején eléggé megdöbbentett az, hogy mindaz amit megfigyelhetünk az aktív korú emberek működésében, mivé válik öreg korban, mikor az embernek már kevesebb az energiája és lehetősége a világot a saját képére formálni, erőltetni.

Mert szerintem eléggé az van, hogy nagyon sok ember, ahelyett, hogy a saját boldogságát és lelki békéjét igyekezne keresni, megtalálni, fenntartani, fejleszteni, a világot igyekszik maga körül, a saját lelki szeméttárolójának optimális fenntartására, megtámogatására formálni. Mondjuk ahelyett, hogy inkább kitakarítana benne.
Viszont amikor az erő elfogy minderre, akkor mi marad? Egy fáradt, kimerült, erőtlen test és lélek, ami egy magasra tornyozott szemétkupac tetején kínlódik, nem ritkán lelkileg még igen magányosan is. És gyakorta rettenetes viszonyban a családtagjaival, embertársaival.
Ahogy elnézem az időseket, elég határozottan állítom, hogy ez meglehetősen kellemetlen, pontosabban inkább elég szar, ráadásul éveken át, öregen, kilátástalanul.

Na, és innen kiindulva figyelem Melaniet. Pár napja vagyok itt csak, nem ismerem annyira, hogy érdemben átlássam a múltbeli, családi, történeti, érzelmi szövevényeket. Csak a rezdüléseket látom, észlelem, és csodálom, teszem hozzá.

Láthatóan a nénit egyáltalán nem stresszeli az, hogy a közeg mit gondol róla. Erre nem nagyon fordít energiát. Ugyanakkor csomó minden érdekli és azokra figyel, azzal van elfoglalva, azzal van teli a feje.

Imádja a gépeket, és rettentő szórakoztató, hogy teljesen ártatlan beszélgetésekben is ez mennyire visszaköszön. Mindezt úgy, hogy ő egy kicsike, cuki hangú, ősz, kosztümös angol nénike, akitől az ember első körben nem várná, hogy a házuk előtt elhaladó autókat a súlyuk és kerekeik száma alapján jellemezze.

Mesélt arról, hogy a háború után mennyire nem volt elég kaja, és milyen volt a farmra járni, ahol volt tojás, tej, vaj, és kánaán. És hogy akkor még főképp csak biciklik voltak és lovaskocsik, nem pedig hatalmas kamionok. Mert most, mindig látja, hogy 10-12 tonnás, 20 kerekű nagy lorry-k járnak a farmokra. Ezt így odamondja nekem a reggeli majszolása közben, és gőze nincs arról, hogy mennyire vicces amit mond, észre sem veszi. Én meg próbálom az arcomat nem elengedni, mert azt meg akkor nem értené, hogy most mit vigyorgok. Elvégre ezek a kis utcák nem ilyen böszme nagy járművekre lettek tervezve…

Másik eset. Nézzük a tévét sokat, nekem ölemben a laptop is, nem mindig figyelem a műsort. Ha valami egyáltalán nem érdekel, az a sporthírek. Na, bezzeg Melanie. Észrevettem, hogy mikor jönnek a sporthírek, az egész teste megfeszül, előredől, és koncentrál, hogy megértse és leolvassa az adatokat, ami nem mindig sikerül.

A minap órákat töltöttünk azzal, hogy megpróbáljuk elcsípni, hogy mi a helyzet a Forma 1-ben, ki indul poll pozícióból. Én mindig lemaradtam a hírről, ő meg nem értette. Na, aztán mikor végre elkaptam a fonalat, és mondtam hogy ki, akkor ugrálni kezdett a foteljában, és rendesen felkiáltott, hogy “Jippiii”. Én kábé nem hittem a szememnek. Eléggé hasonlít egyébként a Királynőre. A haja, az arca, a ruhája, szép kis láncon lóg a szemüvege, és közben tombol a középosztálybeli nappaliban a kanapén, a bimbammos óra mellett és a régimódi lámpa alatt, a poll pozíciót érintő nagyszerű hírek kapcsán…

Tegnap nyert is a favoritja, hát azóta azt mondogatja, hogy “I am very pleased about the result.” Napokat tölt azzal, hogy ilyesmiknek örül.

Meg vannak más örömök is. Mindig megbeszéljük, hogy mi legyen a kaja, amit aztán gyakran elfelejt. Kijön a konyhába, leül, rácsodálkozik nagy felderülten a tányérra, majd felkiált “Oh, I like parsley sauce!”, vagy “Oh, I like butter beans!”. Amikor szép idő van, akkor este elmélázik, és azt mondja: “I must say, it was a beautiful day.” És akkor ezen elmorfondírozik egy darabig.

Vannak mindenféle nehézségei a talpán, ami miatt kötözni kell. És a nylon harisnya sem tesz neki jót, úgyhogy szereztem neki vékony pamutzoknikat. A pamutzoknik sajátsága, hogy mindenféle szörnyű nagy baj lehet velük, ha az ember azt akarja, hogy mindenféle baja legyen a pamutzoknival. Túl kicsi, nagy, szoros, laza, rövid, hosszú, mintás, nemmintás, sötét, világos. A potenciális kínok száma tart a végtelenhez a pamutzokniknál.

Na, hoztam a zoknikat, kérdezem, mit gondol. 5 pár a csomagban, 2 rózsaszín, 2 lila, 1 kék. Mondjuk a piros kosztümjéhez nem megy egyik sem.
Odaadom neki, így elkerekedik a szeme: nahát, micsoda jó zoknik!!! Pont jó hosszú, pont jó vastag, pont nem szoros, pont jó tapintású. És akkor ezen is morfondírozik és örül egy kicsit, hogy micsoda csodás zoknik… Ma a harmadik párat hordja, és még mindig, reggel és este is eltölt egy percet azzal, hogy örüljön a csodálatos zokniknak. Amik egyébként tényleg megfelelnek a célnak, és segítik a lábait.

***

A fészen írta valaki,

Emberi közelségbe hozod ezeket az idős embereket, akikre én olykor úgy gondolok: “már megint itt biceg előttem, miközben sietnék, de a járda közepén megy, nehogy ki tudjam kerülni”.

Igazából pont ezt élem meg velük én is. Sok-sok öreg, lassú, csendes és láthatatlan ember, akik az utcán motoszkálnak, vagy otthonaikban tengődnek, és nem látjuk őket. Vagy útban vannak.
De amikor elkezdjük a világot az ő szemükkel is látni, akkor hirtelenjében orral belefúródunk olyan közhelyek mélységes valóságába, hogy “ne ítélj túl könnyen”, vagy hogy “nem minden az, aminek látszik”.

Nagyon szeretem a munkámat…

 

.

.

******************************************************************************
Ez a blog egy napló, egy ápoló, egy bentlakásos angliai ápoló naplója. A “the personal is political” elve motivál arra, hogy nyilvánosan is elérhetővé tegyem. Úgy vélem, hogy a jelen társadalmi helyzetben változásra van szükség, mert elveink, céljaink, működési mechanizmusaink nem fenntarthatóak a jelenlegi formában.
A célom, hogy ezekkel az írásokkal hozzájáruljak egy fenntarthatóbb világ létrejöttéhez.
A posztok sokszor egymásra épülnek, ha folyamatában szeretnéd látni, érdemes lehet feliratkozni az email értesítőre a jobb felső sarokban látható kék gombon keresztül.

******************************************************************************

Advertisements

Leave a Reply

Fill in your details below or click an icon to log in:

WordPress.com Logo

You are commenting using your WordPress.com account. Log Out / Change )

Twitter picture

You are commenting using your Twitter account. Log Out / Change )

Facebook photo

You are commenting using your Facebook account. Log Out / Change )

Google+ photo

You are commenting using your Google+ account. Log Out / Change )

Connecting to %s