Melanie


Says it all…

Valaha jóval magasabb lehetett, mert nagyok a lábai és a kezei, de mire végigjárt 87 évet, összetöpörödött, meggörnyedt. Most kb. 130 centi, ha nem hajol le. Járni csak kapaszkodva tud, de akkor fürgén jön-megy. Szeret bevásárolni járni, olyankor ő tolja a nagy kocsit, mert abban meg tud kapaszkodni. A nép meg láthatóan nem érti, hogy miért az pöttöm, idős néni tologatja, miért nem az unokahúga vagy én.

Egyedül él, a férje meghalt 9 éve. Akkor közelebb költöztek egymáshoz a húgával, és annak két lányával. Így együtt mozog a négy nő, intézik egymás ügyeit, összetartanak.

A haja mindenkinek intenzíven fodrászolt, ez volt az első erős benyomásom róluk.

Melanie soha nem szült. Szenvedélyesen érdekelték, érdeklik a versenyautók, volt is egy üzemük, ahol a bátyjai ezeket gyártották, és ő is segített a cégben. Azt mondta, annyira érdekelte a munkája, hogy mire odajutott hogy családot alapítson, már túl öreg volt szülni. Ezt ő mondta így. Ahogy kiveszem a szavaiból, ezt egy cseppet sem bánja.

Tök süket. Mint az ágyú. De a hallókészülékével hall, valamennyire. Olyankor nagyra nyitja tiszta kék szemeit és figyel, próbálja érteni a többiek beszélgetéseit. Meg érti is viszonylag, és részt vesz a beszélgetésben. Főleg most, hogy tegnap a hallókészülékes szépfiú jött, és állított rajta. Tisztára izgalomban volt a félévente érkező misztertől, aki kábé korombeli. Még az ünneplő mamuszát is át akarta venni, csak az még vizes volt egy mosás után. Kettőt fordultam, kicsit nem figyeltem oda, még ki is rúzsozta a száját, a kosztümje színével egyező vörösre, amin megpusztultam, annyira édes volt a nagy készülődésben. És hát a fickó tényleg jól nézett ki és kedves, megnyerő volt, szóval megértettem mire volt a nagy igyekezet a részéről. Mindenesetre a hallókészülék most tiszta és finomhangolt, új dimenziók vannak a kommunikációban.

Okos, nyitott, minden érdekli. A természetfilmek, a politika. A gépek, nagyon. Amik egyébként engem is, úgyhogy értjük ezt egymásban. Az agyával semmi gond nincs, nem demens, nem elmeháborodott. What a relief… Együtt néztük ma a választási eredményeket, nagyon odavolt eleinte, de aztán győzött a mindenkori angol középosztálybeli valóságélmény, hogy “úgyis minden rendben lesz”.

Old times…

Nagyon aranyosan nevet, mint egy kisgyerek. Nevet az egész arca, és a szeme. Néha meg gondterhelt, mikor próbál visszaemlékezni valamire, vagy a kocsija papírjaival szöszmötöl, mert azt meg vizsgáztatni kell hamarosan. (Ami egyébként egy szintén kb. korombeli automata Mercedes, ma azzal mentem szünetre. Nagyon viccesek ezek az öregek-valahamenő-autói. Amikor vezetem őket, a pedálokat nyomva, szinte érzem a sok túrát, amit ezek a régi, patinás verdák már megjártak.) Igyekszik észbentartani a dolgokat, szervezi az életét, már amennyire tudja. Az unokahúgai nélkül vége lenne, ők intéznek mindent, a sebkötéstől a WC tartályig. Érdekes és jó érzés látni, ahogy ezek a nők az életüket szervezik.

Imád enni, csillog a szeme ha jó a kaja. És boldog, ha odafigyelek rá, csinálok valamit. Nagyon hálás őt ápolni.

Mint a filmekben, reggelre odateszi a tejesember az ajtó elé

Meg úgy általában is egy boldog ember. Többféle vizsgálat és műtét is van, amivel javítani lehetne egyes apróbb testi kínjain, de azt mondja minek. Minek kínozza magát. Volt egy boldog és jó élete, nem akar ő már plusz szenvedést magának, pár kicsikart plusz évért. Csak az elejét mondja így, a kicsikart éveket csak én interpretálom hozzá.

Nemrég ment el aludni. Egyedül készülődik el, aztán kiveszi a hallókészülékét, és kiált nekem (a nevemet nem tudja még eltalálni, de nagyon édes hangon kiabál valami egészen hasonlót), hogy mehetek besegíteni az ágyba, meg leoltani a villanyt. Nagyon picike ahogy a hálóingében, a járókeretével kavar, termetes hálószobájában. Olyankor már nem hall semmit. Valami ma még eszébe jutott, azt még elmondta nekem jó nagy hangon. Sokat agyal, pörög. Aztán betottyan az ágyába, felemeli a lábait, és így tartja, hogy levegyem a mamuszt, majd megfordul, felugrik még hanyatt fekve, megigazítani a hálóingét. Aztán betakarom, a tök rózsaszín ágyneműjével. Rém sztereotipikus, de az ő esetében marha aranyos, illik hozzá.

Ilyenkor már leginkább azért csak testbeszélünk. Mindig is vonzott a némaság és a süketség, az az állapot amikor a verbalitás kiesik és csak az érzelmek és a test játéka beszél, az emberek között.
Mosolyog, én is, megkérdezem a kezemmel, hogy minden OK-e, mondja hogy igen. Integetünk egymásnak, megyek kifelé, lekapcsolom a villanyt, még egyszer újra integetünk, mosolyogva, immár a félhomályban.

.

.

******************************************************************************
Ez a blog egy napló, egy ápoló, egy bentlakásos angliai ápoló naplója. A “the personal is political” elve motivál arra, hogy nyilvánosan is elérhetővé tegyem. Úgy vélem, hogy a jelen társadalmi helyzetben változásra van szükség, mert elveink, céljaink, működési mechanizmusaink nem fenntarthatóak a jelenlegi formában.
A célom, hogy ezekkel az írásokkal hozzájáruljak egy fenntarthatóbb világ létrejöttéhez.
A posztok sokszor egymásra épülnek, ha folyamatában szeretnéd látni, érdemes lehet feliratkozni az email értesítőre a jobb felső sarokban látható kék gombon keresztül.

******************************************************************************

Advertisements

Leave a Reply

Fill in your details below or click an icon to log in:

WordPress.com Logo

You are commenting using your WordPress.com account. Log Out / Change )

Twitter picture

You are commenting using your Twitter account. Log Out / Change )

Facebook photo

You are commenting using your Facebook account. Log Out / Change )

Google+ photo

You are commenting using your Google+ account. Log Out / Change )

Connecting to %s