A házak mélyén lappangó bántalmazók és az erre adható válaszok 2.


Avagy kinek a kínját kell/kellene a társadalomnak enyhíteni, miért pont azt, milyen alapon, és miből? Pláne ha a bödön is eléggé kiürült mostanra már.

Eltelt pár nap a téma első része óta, és kicsit változott is a fókusza. Meg kéne változtatni a címet, de inkább hagyom mostmár. Viszont ez a poszt kicsit tágabban nézi így az “ingyenélés”, a mások kárára, bőrére, idejére, energiájára és költségére élés kérdéskörét.

A szenvedéshez, a kínlódáshoz, az önsajnálathoz, a sértettséghez való hozzáférés nem mindenki számára egyformán adott a társadalomban. Vagy másképpen fogalmazva: vannak akiknek a szenvedése közüggyé érdekképviselődik, vannak akiké nem. Netán trendi kínná, melyre a magukat progresszívnek látni szerető, világjobbítani akaró emberek együttérzően igyekeznek hümmögni, esetenként még a social justice zászlóját is lobogtatva közben. A többiek meg oldják meg ahogy tudják.
Vannak kínok melyek költségét a társadalom fizeti, vagy a kínlódók ezt igyekeznek elérni, ha a (fel)jogosultságtudatuk, előjogaik, és idejük engedi.
És vannak akiknek bírni kell, önállóan, lelkileg, pénzzel, idővel, energiával, mert csináljanak amit akarnak, mert minket nem érdekel, mert észre sem vesszük, mert az ő dolguk, mert ez része a hagyománynak, vagy mert csak. Nekik általában a belük is lóg a melótól, és pont nem arra van idejük, hogy érdeket kéviseljenek egyébként sem.

Így megy ez…
A társadalmilag helyeselt kínlódáshoz való hozzáférés sem egyenlően elérhető mindenki számára. Negyven fölötti, magát addig sikeresnek állító, fehér, egészséges férfiember simán kitalálhatja, hogy ő mostantól TB-re szeretne műmellet, mert az kell neki éppen a legújabb identitásához, meg zaklatott lelke megnyugtatásához, és az értelmiség egy un. “progresszív” része lelkesen bólogat. Az, hogy eközben nők tömegei csak azért nem lesznek öngyilkosok a lehetetlen gazdasági és társadalmi viszonyok között, mert nem akarják magukra hagyni a gyerekeiket, az nem issue, nem is beszélünk róla.
Viszont például a kövér nők lelki békéjét kereső önsegítő csoportoknak, akik ugyan nem követelnek ingyen zsírleszívást TB-re (mit kapnának, ha megpróbálnák?), simán beszólhatják ugyanezen un. “progresszív” írástudók, hogy fogyjanak le a pékbe, csak akarni kell, és csak egyéni, személyes gyengeség a kövérség. Magyarán oldják meg, az ő dolguk.
(Valamiért a kövér férfiakat nem cseszegeti szinte senki.)

Ez csak két elég egyszerű és extrém példa, és mivel jól látható a kontraszt, azért hozom ide, de valójában nem ezt szeretném a fókuszba tenni. Sokkal komplexebb, nehezebben átlátható, költségesebb, és nagyobb társadalmi vetületű kín az ápolás kérdésköre, hiszen az gyereket, beteget, öreget egyaránt érint. És mindazokat akik az ápolást, ellátást, gyógyítást végzik. És valamiért, az ápolók, ápolást végzők kínja soha nem eléggé legitim annyira, hogy a társadalom a zsebébe nyúljon, vagy csak érdemben beszéljen a lehetséges és valódi megoldásokról. Miért?

A nagy kérdés tehát az, hogy mindezeknek a szükségleteknek a kielégítése kinek a dolga? Kinek a költsége? Egyáltalán jogosnak tartjuk-e ezeket a szükségleteket? A társadalmi normák szerint adunk-e felhatalmazást, rábólintunk-e ezekre a szükségletekre? Melyikre igen, és melyikre nem? És miért?

Ha kicsit jobban megnézzük a különböző társadalmi csoportok kínjait, és vágyait, akkor nagyon különböző követeléseket látunk. És nagyon különböző mértékű jogosultságtudatot. Mi alapján határozzuk meg, hogy akár érdekvédőkként, milyen ügyekbe mennyi energiát teszünk? És azt milyen koncepció vagy társadalmi vízió mentén? Mennyire vagyunk tudatosak és igazságosak, a saját érdekvédő mondataink/céljaink megválasztásában? Ki és mi mellett állunk ki, és méginkább mindezt kinek a kárára, költségére, idejére, biztonságára?

***

Hálistennek eljöttem már erről a horrorfilmben is simán megálló helyszínről, tudtam 1-2 napot pihenni. Most már egy új, és elég ápolóbarát helyen vagyok, de még mindig nem tudtam megemészteni mindazt, amit ebben a családban tapasztaltam. Az élősködő férfi, a haldokló anya, a lepusztult ház a semmi közepén, az ápolók, a nővérek, az önkormányzati költségvetés, mind egyéni szereplők, és nagyon tanulságos megnézni, hogy kinek a kínja mennyire lett figyelembe véve, kinek mekkora volt a társadalmi hatalma, lobbiereje. Illetve ki mennyire lett magára hagyva, és a teljes cehh mely részeit ki, és miből állta. Anyagilag és stresszileg egyaránt.

Összefoglalva: adott volt egy rafinált, profin manipuláló és ráérő pasas, aki a haldokló anyját ki vakarta vinni a kórházból. Eleinte úgy tűnt hogy jót akar a mamának, aztán később kiderült, hogy a fickó alkoholista, és azért akarja, hogy az anyja otthon legyen, mert így kap utána csomó állami pénzt, amit a napi kb. egy üveg gin elfogyasztására használhat. Melyért taxival járt el (ami elég drága), hisz a jogosítványát már korábban elvették (ezt is csak később tudtam meg).

És akkor kilobbizta, hogy az anyját hazaengedjék, megkapja a segélyt, plusz önmagában az ápolásért is kapott a rendszertől heti(!) 2000 fontot. Úgy, hogy közben az ápolásból is kivonult, esze ágában sem volt már az anyjával törődni. A rendszer részeként a házukba érkező nővéreket is kerülte. “I am hiding.” Mondta gyakran, mikor bementem hozzá szólni, hogy itt vannak a nővérek, ha netán beszélni akarna velük az anyja állapotáról. Közben a nőt nem kellett volna elhozni a kórházból, simán maradhatott volna ott, ez az egész helyzet a fickó kisded játékaira volt optimalizálva.

És amikorra végleg elegünk lett, és felmondtunk az ápolótársammal, addigra már az anyja az utolsó óráiban volt, és még aznap meg is halt szerencsétlen. MINDENKI rosszul járt, kivéve azt az egy darab trógert, aki az egész helyzetet generálta.

Kinek a felelőssége mindez? Kinek van dolga vele? Ha mindenki jogszerűen is járt el a folyamtokban, mondhatjuk-e azt, hogy mindez így rendben van?

Nem mondhatjuk, mert ez így nincs rendben!

Iszonyatos mennyiségű erőforrást, időt, és figyelmet pocsékoltunk el a közel három hét alatt. És adófizetői pénzt, olyan emberek adóját, akik egyébként sokszor kicsiny béren tengődő, lesarcolt rabszolgái a társadalomnak. És sokszor olyan szükségletekkel, amire viszont a társadalom nagyívben beint, mert azok a szükségletek éppen rosszul állnak a kínrangsorban, pl. gyereket nevelnek.

Mostanra annyian vagyunk már emberek ezen a bolygón, és olyan sokan tapossuk egymást a Maslow-piramis különböző szintjein a társadalmi, és környezeti erőforrásokhoz való hozzáférés érdekében, hogy nem tehetjük meg, hogy ne állítsunk fel új prioritásokat. Illetve megtehetjük, meg is tesszük sajnos, és nézhetjük is, hogy mindez hova vezet.

Az erőforrások végesek, és úgy tűnik, hogy mostanra szépen fel is éltük őket. És akkor mi lesz most? Hogy legyen?
Nem kellene/lehetne esetleg megfontolni egy egyéni és társadalmi önreflexiót azügyben, hogy ki, mit, és milyen alapon követel a társadalomtól? Figyelmet, törődést, jogokat, hozzáférést, teret, pénzt, erőforrást? Illetve hogy ki, és milyen módon kíván részt vállalni a közös terhekből?

***

Fáradt vagyok. Új ügyfelem van, aki egy tünemény, de még nem tudtam rendesen kiheverni és kipihenni az előző helyet, és annak keserű tanulságait, sem tudatilag, sem lelkileg. Nincs erőm sem ezzel a témával most rendesebben foglalkozni, pihennem kell, de már be akartam fejezni a cikk második részét.
A néni akit most ápolok egy ajándék a sorstól, és inkább arról szeretnék írni a napokban, hogy itt miket tapasztalok. Szükségem van pozitívabb gondolatokra. Kiteszem ezt most, aztán majd gondolom úgyis visszatérek még erre a szerintem tök fontos témára, ha lesz rá több energiám.
Nem csoda basszus, hogy az ápolók érdekeit alig képviseli valaki. Mikor már annak is örül az ápolóember, ha aludhat.

.

.

******************************************************************************
Ez a blog egy napló, egy ápoló, egy bentlakásos angliai ápoló naplója. A “the personal is political” elve motivál arra, hogy nyilvánosan is elérhetővé tegyem. Úgy vélem, hogy a jelen társadalmi helyzetben változásra van szükség, mert elveink, céljaink, működési mechanizmusaink nem fenntarthatóak a jelenlegi formában.
A célom, hogy ezekkel az írásokkal hozzájáruljak egy fenntarthatóbb világ létrejöttéhez.
A posztok sokszor egymásra épülnek, ha folyamatában szeretnéd látni, érdemes lehet feliratkozni az email értesítőre a jobb felső sarokban látható kék gombon keresztül.

******************************************************************************

Advertisements

3 thoughts on “A házak mélyén lappangó bántalmazók és az erre adható válaszok 2.

Leave a Reply

Fill in your details below or click an icon to log in:

WordPress.com Logo

You are commenting using your WordPress.com account. Log Out / Change )

Twitter picture

You are commenting using your Twitter account. Log Out / Change )

Facebook photo

You are commenting using your Facebook account. Log Out / Change )

Google+ photo

You are commenting using your Google+ account. Log Out / Change )

Connecting to %s