A házak mélyén lappangó bántalmazók és az erre adható válaszok 1.


16 napja vagyok itt.
A két hét előzetes összefoglalása: A nemzetközi helyzet fokozódik.

Ezt a témát két részletben szeretném megírni, az elsőben a helyzetet mutatom be, a másodikban elemzem.

Életem párja azt mondja, hogy olyan történeteket mesélek neki, amikért művészek sokat fizetnének hogy megélhessék, és megénekelhessék.
Én leginkább egy mérsékelten sem vicces filmdrámának látom az egészet, és ámulattal, ugyanakkor egyre kimerültebben figyelem. Néha kívülállóként szemlélve a két ember, anya és fia közötti áramlást, néha belülállóként, a rendszer szerves részeként és szereplőjeként élem a rögvalóságát. Nyilván meg lehetne csinálni úgy is, hogy dőljön a röhögéstől a mozinéző kínjában, van hozzá bőven sok epizód, de még így sem ajánlanám szívesen olyan embereknek, akiknek ingatag a hite az emberiség józan eszének létezését illetően.

Az előzményekről ezekben a posztokban lehet olvasni:

Paul

Gondolatok egy haldokló mellől

We are all connected

Ugye az alaphelyzet az, hogy adott az anya és a fia. A néni erősen demens és nagyon legyengült. Egy idősotthonból került kórházba, dehidratáció miatt (nem ivott eleget), és a fia haza akarta hozni. A kórház csak nagy nehezen engedte ki, mert nem voltak adottak az otthoni ápolás feltételei. Ez volt az információm amikor elvállaltam a munkát és idejöttem.

Miután ideérkeztem és bementünk a kórházba a nénihez, kiderült, hogy palliatív fázisban van, és gyakorlatilag meghalni engedik haza, bár a fia izomból és szentül hitte, hogy a néni még felépülhet. Mostanra ezt már senki nem hiszi, a fia sem. A rendszer, az orvosok, a nővérek, a pénzügyesek és az ápolók, egyaránt erősen várjuk, hogy meghaljon szegény pára. Értelmezhetetlen mennyiségű társadalmi erőforrást emésztenek fel a napok. Ha a becslésbe beszámítom az orvosok, nővérek bérét és idejét is, akkor minimum napi(!) 800 fontra becsülném a költségeket. Kételkedve abban, hogy ez nem több-e mint egyes magyar kórházi osztályok napi eszközfelhasználásának költsége (úgy napi min. 300.000 Ft).

Aztán ahogy teltek a napok felrajzolódott a család képe. A dráma középpontjában a fickó van, nem a néni. A haldokló néni valójában csak a plasztikus díszlet, ami jól árnyalja azt a zűrzavart, ami a fia lelkében dúl.
Adott tehát a 60+ éves férfi, aki igen bánatos amiatt, hogy a 84 éves mamája lassan meghal. De annyira bánatos szegény, hogy napok óta iszik, pedig neki kell(ene) segítenie napközben azokban a feladatokban, melyek két embert kívánnak (pl. pelenka csere). Ezt vállalta mikor kihozta a mamát. De iszik. Olyankor kicsit pörög, hülyeségeket csinál, majd elmegy aludni, kijózanodik, visszajön, nem emlékszik semmire, elnézést kér, megbeszéljük, megígér mindent, “kedves” gesztusokat tesz, majd kisvártatva megint látom hogy részeg, és az egész kezdődik újra. (Hozzáértők itt megint dörmögnek a nézőtéren, hogy igen-igen, ez a dinamika ismerős.)
Amikor részeg, könnyes szemmel kiabálja anyukájának, hogy “I’m here!”, és mantrázza. Meg hogy ne színészkedjen a mama, keljen fel és mossa le az ablakot. Ezt így motiválólag harsogja a szürkéssárga, eszméletlen, diszkréten hörgő haldoklónak.
(Így vizualizálni, milyen?)
Továbbá próbálja itatni az utolsó napjain átvergődni próbáló lényt. A mama riadtan húzódik mégjobban vissza a látványosan száradó bőrébe, még így is, pedig nincs is magánál.
Az utolsó érzékszerv ami feladja a funkcióját az a hallás…

Tegnap már három napja nem voltam szüneten, a kajám is elfogyott, de nem mertem magára hagyni a nénit a részeg fiával.
(Így a kép megvan? Lepukkant farmhouse, minden koszos, az ablak alatt néha elmegy egy traktor, kopott padlón vadi új kórházi ágy, benne haldokló néni hörög, mellette szakadt, öreg, süket pudli fekszik. Egy részeg pasas jön-megy, ápoló ölében laptoppal lapul a karosszékben és pislogva figyel, stresszel hogy mikor kell beavatkozni.)
Mondtam neki, hogy szedje össze magát, mert nálam betelt a pohár és ha nem változtat, elmegyek hamarosan. Mondta jó. Mondtam el kell mennem szünetre, és szükségem van arra, hogy józan és felelős legyen amíg visszajövök. Mondta, rendben lesz minden.

Meg ahogy Móricka elképzeli…

Jövök vissza a szünetről, reménykedve, hogy tényleg rendben lesz minden.
(Hozzáértőknek ez is ismerős. A reménykedés. Hogy majd akkor egy komoly beszélgetés után már minden rendben lesz…)
Jövök be, a naponta érkező nővérek épp végeztek a kötés cseréjével, pasi ül a széken, álmosan pislog. Mint kiderült beivott, elment aludni, magára hagyta a mamát. Az érkező nővérek ébresztették fel, akiknek simán letagadta, hogy tudta, hogy én nem vagyok ott. Magyarán tojt bele a saját felelősségébe.

A rendszer dolgozói mint kiderült, régóta tudják hogy iszik a fickó. Az is kiderült, hogy azért kellett már korábban a mamának idősotthonba menni, mert a fia nem volt beszámítható a demens mama mellett, és gyakorlatilag kiemelték a beteg nőt.

Akkor mondtam a nővéreknek, hogy nem kívánok tovább itt maradni, ez szakmailag és emberileg is vállalhatatlan. Mondták, hogy tök megértik. Ez tegnap délután 4-kor volt. Azt kérdezte a nővér, hogy ha idehoznak egy másik ápolót és ketten leszünk, akkor vállalom-e még ezt a pár napot, amíg meghal a néni. Az éjszakás virrasztó kollégáról tudtam, hogy ő vállalna többet, mondtam, hogy ha ő tud jönni akkor igen. Papírforma szerint a néni nem élhet tovább már a hétvégénél, de hát persze előre soha nem tudja senki biztosan, és egyébként is bármi lehet.

Most akkor ez van, hogy ketten vagyunk itt ápolók. A fiú ma reggel végighívta a rendszer összes elemét és bocsánatot kért. Nekem még tegnap este készített egy szobai lámpát ajándékba, és a kezét tördelve hozta, hogy ne haragudjak, és hogy lássam a jószándékot.
(Hozzáértők dörmögve bólogatnak…)

Aztán még vannak ilyenek:

  • Folyton mindent tudni akar. Merre jártam szüneten, miket vettem, családom jól van-e. (Gyorsan lerázom, de azért újra és újra próbálkozik.)
  • Marhára erőből tolja az akarást, amit a fejébe vesz azt át akarja vinni. Akkor is, ha ordít róla, hogy szar ötlet.
  • Ugyanakkor amire mindehhez szükség van az ő részéről, abban abszolút nem áll helyt. Kevés, még a saját ötleteihez is. Aztán meg tipródik és tördeli a kezét.
  • Iszonyú rendetlen, és a végsőkig feszíti, aztán valahogy mindig felbukkan egy nő aki kitakarít nála, kimossa a ruháját, főz neki egy levest. Ha ez nem történik meg egy idő után, akkor megcsinálja ő magának egy szó nélkül. (Ez a pont különösen tanulságos.)
  • Folyton “viccel”. Mond olyan “poénokat”, ami abszolút nem vicces, ilyen nagyon finoman lenyomós mondatok, és közben elvárja hogy együtt nevessek vele, amit én nem teszek meg. Aztán mondja hogy ez egy vicc volt, én meg nézek rá kábé azzal a tekintettel, hogy “hát nagyszerű”. Akkor ez nem tetszik neki.
  • Folyton feszegeti a határaimat és pontosan tudja és érzi, hogy meddig mehet el. Ott megáll. Az egésszel viszont azt éri el, hogy én állandó készenlétben kell legyek, és erőből tartsam a határaimat is. Amit csinálok is, csak már marhára unom és tök kifáraszt vele. Ahogy látom épp ez a célja. Elérni, hogy minden úgy legyen ahogy ő akarja. Ami persze képtelenség, de addig nem lát el.
  • Közben pedig folyton dicsér, úgy, hogy ha nem látnám a lényét, akkor simán bevenném, hogy ez tényleg nekem szól. Valójában ez is csak egy eszköze az állandó manipulációjának, amivel kontrollálni akar. Gyakorlatilag folyton attól retteg, hogy kisétálok az ajtón, amit mond is gyenge pillanataiban, melyek számosak.
  • Ma is hozott levest, de előtte nem kérdezte meg, hogy kérek-e. És aztán volt egy olyan félmondata, amiből kiderült, hogy ez arról is szól, hogy teszteli, hogy hogy állok vele, elfogadom-e tőle, megbízom-e abban, hogy megeszem amit idehoz. (Ma már nem eszem meg.)
  • Minden róla és a kínjáról szól, kitölti a teret. “Soha nem voltam még ilyen nehéz helyzetben…”, mondja könnyes szemmel, szeszszagúan, és várja, hogy ezt jól megértse a környezete..
    A néni haldoklását gyakorlatilag nem lehet nyugodtan érzelmileg követni, mert a stressz lebegi be a teret, amit a kis zűrjeivel generál.

És igen, teljesen világos, hogy nagyon szenved. Nem agresszív fizikailag, nem durva, és láthatóan marhára töri magát, hogy működjenek a dolgok, mindezekkel párhuzamosan és egy időben. Ahogy egy ápoló kollégám mondta: ennyit bír. A kollégám azt tanácsolta, hogy ezt lássam be, és fogadjam el.
Igen, látom azt, hogy ennyit bír, és emberileg ezzel együtt is érzek.

A kérdés az, hogy mindezekkel nekünk, többi embernek, mi a dolgunk? El kell-e fogadni? Vagy nem? Mi lehet erre az egyes szereplők válasza? Mi a helyes cselekvés? Mi az emberi és morális hozzáállás, amit helyesnek tartunk? Egyénileg? Szakemberként? Barátként? Társadalomként?

Ja, és ami még fontos, hogy ezért az egészért, a számlát nem ő fizeti, ezt mind az állam fizeti. Gyakorlatilag teljesen büntetlenül csinálja mindazt amit csinál. És ami szintén érdekes, hogy eddig MINDEN szereplő, az orvosok, a nővérek, a pénzügyesek, az ápolók, a kórházi arcok, a barátnője, a volt barátnője, egytől egyik MIND nők voltak, és jellemzően alulfizetett tagjai a társadalomnak. Egy komplett női hadsereg áll itt glédában, egy olyan ok miatt, amit ő izomból átvitt, nevezetesen, hogy elhozta az anyját egy olyan rendszerből, ahol a teljes infrastruktúra megvolt, a néni utolsó napjainak kíséréséhez.

Mi következik mindebből?

A folytatást és a válaszokat megtudhatjuk a szünet után…
Vagyis majd a következő posztban. Szeretnék időt adni mindenkinek, aki maga is át akarja gondolni a saját válaszait.

Itt olvasható a poszt második része.

.

******************************************************************************
Ez a blog egy napló, egy ápoló, egy bentlakásos angliai ápoló naplója. A “the personal is political” elve motivál arra, hogy nyilvánosan is elérhetővé tegyem. Úgy vélem, hogy a jelen társadalmi helyzetben változásra van szükség, mert elveink, céljaink, működési mechanizmusaink nem fenntarthatóak a jelenlegi formában.
A célom, hogy ezekkel az írásokkal hozzájáruljak egy fenntarthatóbb világ létrejöttéhez.
A posztok sokszor egymásra épülnek, ha folyamatában szeretnéd látni, érdemes lehet feliratkozni az email értesítőre a jobb felső sarokban látható kék gombon keresztül.

******************************************************************************

 

 

Advertisements

2 thoughts on “A házak mélyén lappangó bántalmazók és az erre adható válaszok 1.

Leave a Reply

Fill in your details below or click an icon to log in:

WordPress.com Logo

You are commenting using your WordPress.com account. Log Out / Change )

Twitter picture

You are commenting using your Twitter account. Log Out / Change )

Facebook photo

You are commenting using your Facebook account. Log Out / Change )

Google+ photo

You are commenting using your Google+ account. Log Out / Change )

Connecting to %s