Életvég és az emberek közötti elmosódó határok, avagy we are all connected


Nehezek a napok. A néni az utolsó napjaiban van, tegnap óta már nem eszik, nem iszik. Ilyenkor még általában maximum 3-5 napra van szükségük.

A folyamata nagyon szép egyébként. A kórházból nagyon kimerülten jött haza, két nap kellett neki, hogy kisimuljon. Nagyon jól evett pár napig, és bár erősen demens, néha magához tért, és volt valamilyen fajta verbális kommunikáció vele. Azt mondják néha a tapasztalt kísérők, hogy ilyenkor elbúcsúznak, mielőtt egészen hátatfordítanak ennek a világnak.

Tulajdonképpen az ő ápolása és kísérése egyszerű, és szép feladat lenne.

A nehézség a fiával van, aki számomra rémisztő tagadásban van, és teljesen betölti a teret. Egyszerűen képtelen rákapcsolódni az anyja hullámhosszára és tempójára. Az AKARJA hogy éljen, minden erejéből. És sajnos azt kell hogy mondjam, hogy ezáltal bántja az anyját. Sokszor ordítva ébreszti fel, hívja, akarja hogy egyen, leszidja hogy miért lustálkodik, mikor ki kéne menni a kertbe. Mindezt egyébként csupa jó szándékból és megélt kínnal… Gyötrelem.

Tegnapig reménykedett, hogy megfordul az irány és a néni visszajön, de mióta nem eszik, méginkább maga alatt van. Mászkál, szuszog, túl sokat iszik, sír, nagyon nehéz vele. És mivel nem is ismerem nehéz kiszámítani, hogy mi jöhet a következő pillanatban, ahogy fokozatosan veszíti el a reményt. És persze nyilván ő is látja hogy mi van, az agyával, és így egyre nehezebben talál racionális alternatív magyarázatokat. Ezt mondja is.

Most végre elment és lefeküdt aludni, így el tudja kezdeni a néni megint betölteni a szobát. Kapcsoltam be csendes relaxációs zenét, meg csöpögtettem illóolajat, mécsest sajnos nem hoztam, itt meg nincs. Lecsendesedett a lelki turbulencia. A néni békésen szuszog, a fájdalomcsillapító tapasz is dolgozik.

Olyan szép folyamat lehetne ez anya és fia között…
Ma reggel még azon feszültünk a fiával, hogy csak kéne azért neki inni adni, ami egyébként tök veszélyes akkor ha már nem nyel a haldokló, mert a tüdejébe megy, és mégtöbb fájdalmat okoz. Mondtam neki, hogy ha olyat csinál ami árt a néninek, és abszolút ellentétes az orvos utasításaival, akkor elmegyek. És el is megyek, ha ez lesz, de most azt mondta gondolkozik.

A legnagyobb nehézségem ezzel a vívással van, állandóan próbálja kidumálni, hogy miért is nem az van ami, hanem valami egész más, és persze ehhez a figyelmemet igényli. És én meg pozitív arccal hallgatom, változó mennyiségű türelemmel, hiszen ugye profi ápoló lennék, közben belül kiabálok, hogy “she is fucking dying, don’t you see it??”. Nekem meg fogy el a cérnám és dühös vagyok. Persze, tudom és látom, hogy nagyon nehéz neki, látom, hogy szenved, de ez innentől számomra egy morális kérdés is:

Mennyire van jogunk a saját szenvedésünk miatt a nálunk gyengébb hatalmi pozícióban lévő kárára szenvedni? És itt az anyjára gondolok. Nem az-e a dolgunk, hogy a kínban lévőt segítsük ilyenkor? Erőnk, lehetségünk nekünk van erre. Nem lehet-e az elvárás, hogy felnőjjünk ezekhez a feladatokhoz, ha már legalább elvileg jót akarunk a szerettünknek?

Jelenleg egyébként az van, hogy a néni alig igényel ápolást, itt vagyok vele, kísérem, gondolok vele. Nézem. Sima az arca, békésen lélegzik, 1-1 kimaradozik. Mégis az az érzésem, hogy dolgozik, nagyon is dolgozik. Meghalni, kilépni a testből nagyon is nem egyszerű és kézenfekvő, sőt kifejezetten melós esetenként, ezt a hospiceban is láttam már sokszor.
A palliatív ápolás nagyon szép és felemelő munka, és szörnyen zavaró amikor az útján lépegető embert akadályozzák a szerettei vagy akárki idegen. Szinte fáj. Nem szinte. Fáj. Még nekem, az idegen ápolónak is.

Át kéne gondolni a saját viselkedésünket, felfogásainkat, AKARÁSAINKAT. Olyan szép és tiszta viszonyok között élhetnénk és halhatnánk egymással, ha kicsit jobban ki-, és túllátnánk a paráinkon. Nem az-e a szeretet, hogy a kínban ott tudunk lenni a másiknak, úgy, ahogy arra neki szüksége van?

A néni, a földi testében nem nagyon tud rólam. Földi tudattal szerintem egy percig sem volt neki világos, hogy miért vagyok itt és mi a dolgom számára. De most, hogy végre nyugi van a szobában, és belengi a levegőt a levendula illata, úgy érzem tudok vele kapcsolódni, és ha lehetséges, akkor tudom őt kísérni a testen túli szinteken. Már ha egyáltalán létezik ilyen, ez nyilván innentől hitkérdés.

A szoba tele van rakva a fotóival. A képek és a fia elmesélései alapján kirajzolódik egy valaha volt aktív ember képe, akiből már semmi nem látszik, ha a pirinyó, szuszogó nénire nézek. Nem ismerjük egymást, a sors úgy hozta, hogy most pár napig egymás mellett jártuk az utunkat. Teljes szívvel kívánom neki, hogy olyan legyen az útja, ahogy az neki a legjobb.

És ezen a ponton teljesen szétesnek a szakmai és személyes határok. Egy energetikai rendszerré válunk itt, a napok során, amiben összekapcsolódunk hárman egymással. Néha szépen, néha zavarosan.
Az én dolgom a néni ápolása, a fiával gyakorlatilag semmi dolgom és nem is akarom magamra húzni. Ugyanakkor nem tehetem meg, hogy ne reagáljak az ő folyamataira is, mert azok közvetlen hatással vannak az ügyfelem folyamataira. Szóval szakmailag sem tehetem meg, de emberileg sincs szándékom teljesen kizárni őt a figyelmemből. Ha nem tudja annyira kordában tartani magát, hogy az ne okozzon nekem túl sok terhet, akkor maximum elmehetek, de azt meg nem akarom én sem és ő sem.
Nagyon tanulságosak és finomak ezek az érzelmi, energetikai dinamikák.
És abszolút az eszményem, hogy fel tudjunk ezekhez nőni, mi, a magunkat oly sokra tartó un. “Homo Sapiens”.

***

Jaj. Most, hogy ezt megírtam és éppen olvasom újra, hozott nekem egy tányér meleg levest spontán, álmos fejjel és szuszogva. Pedig az nincs benne a rendszerben hogy egymásnak kaját adjunk. Nehéz ez mindenhogy…

***

Közbejött megint valami, nem tudtam kitenni a posztot. Most megint bejött, kérdeztem nincs-e mécsese. Mondta ő nem vallásos. Mondtam nem is azért kérem. Jó, de akkor sincs sajnos, esetleg ugorjak el venni, és hova. Elkezdte mondani milyet vegyek, de mondom nekem csak ilyen kicsi teamécses kellene. Ó, mondja, az van egy csomó, eliparkodik, hozza a zacsit meg a gyújtót. Aztán megint elmegy, hoz ilyen kis fém tartókat alá. Tegnap még prüszkölt volna hogy az ő anyja nem haldoklik, most meg itt sűrít a mécsesekkel. Emberfeletti amit összerakott azzal, hogy hazahozta az anyját és megteremtette a körülményeket neki a nyugalmas halálhoz. A teljes állami orvoslási és meghalási rendszer ellenében. Ez is része az igazságnak.

.

.

******************************************************************************
Ez a blog egy napló, egy ápoló, egy bentlakásos angliai ápoló naplója. A “the personal is political” elve motivál arra, hogy nyilvánosan is elérhetővé tegyem. Úgy vélem, hogy a jelen társadalmi helyzetben változásra van szükség, mert elveink, céljaink, működési mechanizmusaink nem fenntarthatóak a jelenlegi formában.
A célom, hogy ezekkel az írásokkal hozzájáruljak egy fenntarthatóbb világ létrejöttéhez.
A posztok sokszor egymásra épülnek, ha folyamatában szeretnéd látni, érdemes lehet feliratkozni az email értesítőre a jobb felső sarokban látható kék gombon keresztül.

******************************************************************************

One thought on “Életvég és az emberek közötti elmosódó határok, avagy we are all connected

Leave a Reply

Fill in your details below or click an icon to log in:

WordPress.com Logo

You are commenting using your WordPress.com account. Log Out / Change )

Twitter picture

You are commenting using your Twitter account. Log Out / Change )

Facebook photo

You are commenting using your Facebook account. Log Out / Change )

Google+ photo

You are commenting using your Google+ account. Log Out / Change )

Connecting to %s