Felszabadíthatja-e a rabszolga önmagát?


A kliens alszik, az ápoló mereng

És egy egész tömegnyi rabszolga?

Mekkora munka, feladat és pénz egy családnak, a saját tartósan beteg, fogyatékkal élő, idős, vagy haldokló rokonát ápolni? Micsoda stressz és költség? És ez csak egy fő ápolása.

A nők pedig ezt így végzik, ingyen… Sokszor még másik gyerekek nevelése, plusz további szülők ápolása, netán fizetős állás mellett. Kiegészítve mindenféle társadalmi nyomasztással arról, hogy ezt egyébként nekik szeretni kell, élvezni. Plusz még jól is kinézni. Továbbá hogy minden csak szervezés, akarat, lelkierő kérdése.
Törvények, intézkedések, szokások, hagyományok, a média, és önjelölt megmondóemberek, plusz a saját lelkiismeretük által hajtva, gyakorlatilag zéró elismeréssel, ámde sok bűntudattal.

És a probléma az, hogy nem lehet belőle kiszállni, ha már egyszer belement az ember lánya. Meg nem is biztos hogy etikus, ha mondjuk szültük néhány gyereket, bevállaltuk a felelősséget, és a gyerekek meg minderről semmit sem tehetnek, ellenben gondoskodásra, ápolásra, szeretetre van szükségük.

Na, de ezeket ugye nyilván tudjuk már, rengeteg remek jó cikket lehet olvasni, meg számtalan női közösségben erről beszélgetni.

Ehhez a dialógushoz egy (jól) fizetett ápoló szempontját szeretném most hozzátenni.

Az is nyilvánvaló, hogy az ápolás kábé minden “nyugati” kultúrában semmire sem becsült tevékenység. Minimálbéren sanyargatják azokat az ápolókat akik kevéssé iskolázottak, nem tanultak önérdek-érvényesítést, és gyerekkoruk óta arra nevelte őket a rendszer és a magasabb osztályok rabszolgatartása, hogy az a legkevésbé fájdalmas stratégia, ha csendesen tűrnek és húzzák az igát. Meg nem is nagyon láthattak más lehetőséget maguk előtt.
Esetleg a harmadik világból származó nőkkel végeztetik a kulimunkát, olyanokkal akiket a rendszer a munkavállalási vízummal tart sakkban, meg a bőrszínükkel, és így ők is hallgatnak. És akkor lehet mondani, hogy ez nem is rabszolgatartás, hiszen ezek az emberek önként és esetenként dalolva végzik ezt az amúgy is felemelő, nemes, és a nőiség kiteljesedését jelentő nagyszerű munkát, hát nyilván.

Kis kivétel és rés a rendszeren itt Angliában, hogy mivel bentlakásos ápolóként a kereseti lehetőségek annyira jók, így a keurópai értelmiség több diplomával, ütemesen áramlik ápolni. És ezen a ponton megváltoznak a hatalmi viszonyok, ami fontos és megfontolandó tanulságokat hordoz a nők helyzetével kapcsolatosan. Illetve ha arról akarunk gondolkozni, hogy mik lehetnek pl. a nőmozgalom következő irányai, ha mindebben változást is akarunk, nem csak beszélni róla.

Mert ugye az is látszik, hogy hiába rimánkodnak a nők, és itt most visszatekintenék Magyarországra, hogy gyerekvállalásbarátabb meg úgy általában ápolásbarátabb viszonyokat szeretnének a társadalomban (ilyesmit, hogy “nőbarát” esetleg, már mondani sem merhetünk), netán kevesebb erőszakot és elnyomást. Mit sikerült mindezekből elérni? Mondjuk a rendszerváltás óta. Semmit. Sőt még annyit sem mint korábban.

Az tudja megúszni ezt, aki nem vállal gyereket, így ura marad a saját idejének, pénzkereső tevékenyéségének, mobilitásának, döntéseinek. Nem is véletlen, hogy ennyire prüszköl rájuk a rendszer. A nők, akik kiszabadultak a palackból… Szinglik, tudatosan gyereket nem vállalók, és patás ördögök.

Ha sikerül a függésbe nem belemenni, sem párkapcsolatilag, sem rokonápolásilag, akkor a nőknek nyert ügye van. Onnantól a rabszolga felszabadította önmagát, és azt csinál amit akar nagyjából, a többiekhez képest.

Anyaként, beteg, idős családtag ápolójaként az ember lenézett, figyelembe sem vett, hibáztatott, és büntetett senkije a társadalomnak. És totál kiszolgáltatott. Az igavonó barom.

Ezzel szemben ápolóként, vállalkozóként, és önálló szolgáltatóként itt Angliában azt tapasztalom, hogy iszonyúan megbecsülnek. Emberileg is, anyagilag is, munkailag is. És tényleg. Persze nem azért mert ők jobb fejek, és nem is személy szerint miattam, hanem azért, mert a hatalmi viszonyok mások.
Itt tárgyalási pozícióban vagyok, az ügyfeleim a kéréseimet, a határaimat marha komolyan veszik, és respektálják. Nem ritkán gyakorlatilag törik magukat, hogy ha valami kínom van akkor abban segítsenek ők is, és így lesz esetenként a viszony nagyon intim módon kölcsönös.
Hiszen én is elég komolyan töröm magam, hogy a család kínját enyhítsem.

Szüneten, limonádéval a folyóparton

Viszont ha nem tetszik valami, mármint ha nem vesznek tisztességesen emberszámba, ahogy nem veszi a társadalom az anyákat/gondoskodókat emberszámba, akkor mosolyogva felállok és elmegyek. Sorba jönnek be a megkeresések, 1-2 napon belül, de még lehet hogy aznap is mehetek máshova, ha az a szándékom. Lakásom, kocsim, GPS-em, internetem van, bankkártyám is, és feltöltött telefonom. Vagy három. Nem vagyok az ügyfeleimnek kiszolgáltatva.

Iszonyatos ereje van ennek, a függés nélküli, de kölcsönös érdekeken alapuló kapcsolódásoknak. VÉGIG ott van a rendszerben, hogy bármikor kisétálhatok az ajtón, ha nem figyelnek oda rám, és akkor az ügyfelek maradnak jó nagy szarban. Mármint tényleg felállok és kisétálok, tehát élek is a lehetőséggel.
(Nagyon hasonlít ez azokra a párkapcsolatokra, ahol a felek valóban önszántukból akarnak együtt lenni, és nincsenek egymásnak kiszolgáltatva, tehát kiléphetnek, ha már nem jó a kapcsolat.)

És micsoda különbség ez ahhoz képest, hogy anyaként mennyire szarba sem vett (vesz) a társadalom, pedig akkor sem csináltam kevesebb felelősségtudattal, ráadásul sokkal több időben, és ingyen.
Amikor a rendszer a gyerekeimen keresztül zsarol és tart sakkban, függőben. Plusz amikor nincs sem megfelelő oktatási és egészségügyi rendszer, és mindent külön kell összekaparni nekik, iszonyatos idő, pénz és energia befeccölésével.

És innentől “the personal is political”:

Írtam már arról pár hónapja, hogy hogyan szeretném a vállalkozásomat továbbfejleszteni, és írok is majd konkrétan arról, hogy ebből mi, és hogyan sikerült. Elöljáróban annyit, hogy bár több ponton is módosítani kellett a tervet, a végeredmény mégis várakozáson felüli. Mi ennek a strukturális fedezete:

  • Ápolásra, amíg ember él a földön, szükség van és lesz. Sőt, amilyen ütemben nő a populáció, meg ahogy öregszik, egyre inkább.
  • Az angol nők már régen fellázadtak, nem szülnek, nem ápolnak annyit mint régen. Közben a társadalom öregszik, egyre több az ápolásra szoruló.
  • Ha az ember profin szolgáltat, akkor óriási rá a kereslet.
  • Az idősgondozás ezáltal egy tuti sikerszakma azon a ponton, amikor már nincs elég rabszolga a társadalomban, és ez az angoloknál már megtörtént.
    Illetve amikor a nők eléggé öntudatra ébrednek ahhoz, hogy autonóm szolgáltatói és ne rabszolgái legyenek a rendszernek. Hogy ha akarnak bármikor kisétálhassanak, és hogy tárgyalási pozícióban legyenek abban a tekintetben, hogy mikor és mennyi ápolást, gondozást, etetést, itatást és hasonló, létfenntartó munkát hajlandóak elvégezni.

Egyre nagyobb igény keletkezik fizetős munkaként az ápolásra, és talán be tud épülni a gazdasági rendszereinkbe az, hogy mint ahogy fizetünk az orvosnak, az ügyvédnek, a hentesnek a munkájukért, az ápolás is csak egy lesz a munkaerőpiaci lehetőségek közül.

Jelenleg Angliában annyira kevés a jó ápoló, és annyira sok a fizetőképes ápolásra szoruló, hogy a saját tapasztalatom alapján azt állítom, az ápoló/szolgáltató van a munkaerőpiacon az erősebb helyzetben. Mint Magyarországon az asztalos meg a gázszerelő.
Nincs már az mint régen, hogy minden nőre rá lehetne lőcsölni az egész család ápolását, ingyen, rabszolgaként. És sokkal több nő teheti és teszi is meg, hogy ha nem akar, egyáltalán bele sem száll a gyerekvállalás, családösszetartás, főzésmosástakartás életfogytig tartó ítéletébe.

És ez teszi lehetővé azt, hogy aki magas minőségű szolgáltatást kínál, és valamennyi vállalkozói vénával meg van áldva, az gyakorlatilag dúskál a munkában. Jó fizetéssel, tág mozgástérrel. Persze nyilván ez is viszonylagos, és számos további peremfeltételhez kötött, amelyekről már több helyen is írtam a gondoskodás ára és a vállalkozás menüpontok alatt.
De az biztos, hogy az átlag magyar nő számára új dimenziók nyílhatnak vele. Meg ahogy látom még az angol prolik számára is, ha rálátnak arra, hogy ki lehet törni az iszonyúan erős osztályelnyomási keretek közül (na ez mondjuk nem túl gyakori, de talán majd, ha odajut a nőmozgalom).
És talán az sem véletlen, hogy egyre több, gyereket (még legalábbis) nem vállalt fiatal nő és férfi bukkan fel Angliában, bentlakásos idősgondozóként, angolok is.

És persze nyilván ez is csak egy a sok kemény és kulimunka közül, a maga hátrányaival és előnyeivel. Szóval még véletlenül sem szeretném azt a látszatot kelteni, hogy ez egy könnyű út. Ez csak egyféle járható út, azok számára akiknek az ehhez szükséges feltételek adottak (pl. hogy nekik maguknak nem kell éppen rabszolgaként ellátni a saját rokonságuk tagjait, gyerekeket, betegeket, felnőtteket).

Mit állítok tehát:

  1. Azt, hogy ha a nők öntudatra ébrednek, és mint az ápolási munkák rabszolgái fellázadnak, az azonnal átformálja a makrogazdasági környezetet és folyamatokat.
  2. Ami egyébként történik is, csak nem így hívják: a nők nem szülnek gyereket, egyre többen, nem vállalják be a férjük szüleit is ápolni, és egyáltalán. Kiszállnak az évezredes mókuskerékből. A tudatos gyereknemvállalás mozgalma erősödik.
    (Sírnak is az urak és nem győznek már mit kitalálni, hogy megfordítsák a tendenciákat. Erről egy jó cikk itt.)
    Kialakítanak olyan saját életet, amiben kompetensek tudnak maradni a saját életük döntéseit illetően. Sok ilyen nőt ismerek, sokan közülük egyáltalán nem tudatosan, és nem is szándékosan csinálják ezt, sokkal inkább azon szomorkodnak, hogy “nekik nem jött össze a házasság meg a gyerek”. Ahogy én látom, leginkább volt annyi eszük ösztönösen, hogy nem mentek bele valami szar rabszolgalétbe, önként, vagy véletlenül.
  3. Szükséges, hogy a nők, a nőmozgalmak tematizálják a problémát, beszéljenek róla. Hogy elhangozzon az az állítás a nőktől, kimondva, letéve az asztalra, hogy nem vagyunk tovább hajlandóak ingyen ápolni, illetve hogy mik a feltételeink egy újfajta társadalmi konszenzus kialakításában. Amíg csak könyörgünk, addig láthatóan nem jutunk eredményre.
    (Egyébként Angliában is ez volt, a nővérek béremelést követeltek korábban, de jó fejen mindig hozzátették, hogy sztrájkolni nem sztrájkolnak, nem hagyják szarban a rászorulókat. Nem is értek el semmit, majd aztán berágtak és mégis sztrájkolni kezdtek. Lett is béremelés. Nem tudom pontosan hogy zajlott ez, egy nővér mesélte.)

Általam nagyrabecsült gondolkodók mondják, hogy hiába tud az egyén kitörni a rendszer és kondicionálás kereteiből, ez nem strukturális, nem általánosítható, és nem is elvárható. Amivel egyrészt egyetértek. Másrészt azt is gondolom, hogy valós, mély, strukturális társadalmi változásokat többnyire mégiscsak egyének, illetve egyének csoportjai indítottak el akkor, mikor arra az idő megérett.

Az ápolás, az ápolás rendszere krízisben van. Azok a nők is, akiknek a nyakába rohadtak a felelősségek, a feladatok. A politika, a törvényhozás, de még a középosztálybeli véleményvezér nők, és a nőmozgalmak sem tudnak semmilyen érdemi javaslattal előállni, olyannal, aminek a megvalósulására legalább szikrányi esély van. A nőmozgalom a falnak beszél…

A nők, az ingyen ápoló családtagok gyakorlatilag magukra vannak hagyva. Én nem hiszem el azt, hogy bármi érdemi megoldást várhatunk a politikától.
A dilemma szerintem sokkal inkább az, hogy a rabszolga, a rabszolgák, fel tudják-e magukat szabadítani. Az eszközeink megvannak hozzá, a kalitka ajtaját elődeink már kirúgták. Kérdés az, hogy van-e bátorságunk és szándékunk kirepülni rajta.

***

A néni alszik, jelenleg stagnál az állapota, illetve lassabban romlik. Kint ülök a kertben, belátok rá az ablakon. Pihenek és gondolkodom. Mindenzt napi több mint 100 fontért.
És eközben abban is reménykedem, hogy a nők lassan tényleg a sarkukra állnak, és újabb fogyasztók helyett szülnek maguknak egy olyan új, békés társadalmat, amelyben mindenki emberszámba van véve és rendesen ellátva, nem úgy ahogy most.

A poszt megírása után láttam ezt a cikket. Kíváncsi vagyok hányan lesznek azok, akik bevállalnak 3, egyenként 20 éves és többmillió forintos költségű projektet a diákhitel elengedése miatt. Ez a kormány tényleg ennyire hülyének nézi a nőket???

 

******************************************************************************
Ez a blog egy napló, egy ápoló, egy bentlakásos angliai ápoló naplója. A “the personal is political” elve motivál arra, hogy nyilvánosan is elérhetővé tegyem. Úgy vélem, hogy a jelen társadalmi helyzetben változásra van szükség, mert elveink, céljaink, működési mechanizmusaink nem fenntarthatóak a jelenlegi formában.
A célom, hogy ezekkel az írásokkal hozzájáruljak egy fenntarthatóbb világ létrejöttéhez.
A posztok sokszor egymásra épülnek, ha folyamatában szeretnéd látni, érdemes lehet feliratkozni az email értesítőre a jobb felső sarokban látható kék gombon keresztül.

******************************************************************************

 

.

Advertisements

2 thoughts on “Felszabadíthatja-e a rabszolga önmagát?

  1. Jó írás, sok pontjával nagyon egyetértek. Ugyanazt mondom, máshonnan nézve, és ez sztem hátráltatni fogja a folyamatot: mivel nem szülnek az európai nők (vagy a legtöbb országban nem eleget), meg egyébként is jönnek a máshonnan idevándorlók tömegei, ők el fogják végezni azt a munkát, amit európai nő már nem annyira akar. Tul.képpen ez zajlik most Angliában is. Meg Olaszországban, meg … És el fogják fogadni a rosszabb körülményeket, a kevesebb fizetést, mert ahhoz képest, ahonnan jönnek, még az is jó.

    Like

    1. Igen, teljesen egyetértek. Nagyon fontos lenne, hogy tematizálják ezt a nők, a jómódú nők akiknek van lehetősége érdekképviselni egyáltalán.
      Szerintem egyébként az egész téma azon fog elvérezni, hogy a nők nem állnak a sarkukra, a nőmozgalom nem teszi meg az állításait, és pontosan ez lesz amit te mondasz. A nehéz sorsú nők sorsa mégnehezebb lesz, méginkább magukra maradnak, aki pedig egyénileg ki tud szállni ebből az egészből, annak egyénileg mázlija lesz.
      És akkor még mindig marad a kérdés, hogy a mostani fiatalok számára milyen üzeneteket küldünk, lányaink és fiaink számára milyen perspektívákat ajánlunk, felelősségünk teljes tudatában. Tudjuk-e nekik jó szívvel azt mondani, a jelenlegi viszonyok és tendenciák között, hogy ja, persze, vállaljanak csak gyereket, mert majd csak lesz valahogy. Mikor már most sincs valahogy.

      Egy másik ország idősotthonában néztem végig, hogy mivel a rendszer nem votl hajlandó bért emelni, így az adott ország saját polgárai egytől-egyig elmentek az otthonból, helyükre fülöpszigeteki és afrikai nők jöttek, a nyelvet nem is nagyon beszélve. Az idősek kínlódtak, az ápolók is, az otthon tulajdonosa meg húzta le a profitot és villogott a médiában a társadalom tiszteletreméltó polgáraként és egy nagyon összetett portfóliójú holding tulajdonosaként.
      Így megy ez.

      Szerintem ha a nők sürgősen nem csapnak az asztalra, illetve a nőmozgalmak nem kapnak észhez, akkor a jelenleginél is sokkal rosszabb idők elé nézünk, és paradox módon még csak nem is a nők, hanem a gondoskodásra szoruló gyerekek és öregek, akikről immár senkinek nem lesz energiája rendesen gondoskodni. Ahogy ezt láthatjuk is az elhanyagolt öregek, betegek és a bántalmazott gyerekek esetében.

      There is no such thing as free lunch. Hiába rikácsol a kormány, és próbálja manipulálni a nőket, nincs több energia a rendszerben, szét vannak már a nők is, Magyarországon mindenképp.

      Like

Leave a Reply

Fill in your details below or click an icon to log in:

WordPress.com Logo

You are commenting using your WordPress.com account. Log Out / Change )

Twitter picture

You are commenting using your Twitter account. Log Out / Change )

Facebook photo

You are commenting using your Facebook account. Log Out / Change )

Google+ photo

You are commenting using your Google+ account. Log Out / Change )

Connecting to %s