Paul


60 biztosan elmúlt, ősz hajú, nagy darab mérnök ember. Sokat aggódik, főleg az édesanyja miatt aki kórházban van, de hamarosan kiengedik. Nagy ápolási igényű mint később kiderül, kétemberes, a kórház nem is akarja kiadni otthon ápolásra, nem látja biztosítottnak, a megfelelő otthoni ellátást.

A kórház felelőssége megbizonyosodni arról, hogy hogyan lesz az ápolás megoldva. A betegeket úgy küldik haza, hogy ellátják őket egy hétnyi gyógyszerrel, krémmel, pelenkával, és mindennel, ami szükséges addig, míg a körzeti orvosi rendszer át nem veszi mindezen dolgok ellátását.

Szóval huzavona van a kórház és a fiú között, és ápolót keres, aki majd ellátja a mamát, és akit a kórház is elfogad otthoni ápolási háttérnek. Elvállalom-e. Minden klappol egyébként, aznap kéne kezdeni amikor akarok is. Igen, örömmel elvállalom. OK, akkor egyeztet a kórházzal.

Innentől egy hét egyeztetés, sok bizonytalanság, a rendszer malmai őrölnek. Mondjuk tényleg őrölnek, nem csak úgy csinálnak. Megjön a hír, OK kiadják a mamát, pénz is van (az állam fizeti az ápolás havi úgy 5500 fontos teljes költségét, erre allokálják is a keretet menet közben).

Akkor mindenki kimondja az áment. Ha kedden jövök, akkor szerdán kiadják a mamát, addig elő tudjuk készíteni a lakást.

Paul nem túl sokat beszél, de láthatóan nagyon rajta van, hogy minden összeálljon, akkor már vagy ötször skypoltunk, és van egy benyomásom róla.

Megérkezem a megbeszéltek szerint, bőröndömmel, motyómmal, kis autókámmal, a világ végére, ez egy 400 éves farmhouse. Két külön lakrész. Óriási káosz a házban, festés volt, meg amúgy is az évek rumlija. Az egyik lakrészben lakott a mama korábban, a másikban a fia, aki egyedül él a kutyájával. OK, akkor körvonalazódik a tér, rendszer a fekvőbeteg ápoláshoz nincs, mikor a mama elment innen, még saját lábon járt. OK.
Nagy levegő, gumikesztyű fel, rendszerépítés, takarítás indul. Ilyenkor az egész ápolási struktúrát fel kell építeni, mi hol legyen, mi a logisztika, kaja, tiszta ruha, ápolási eszközök, minden. Paul hagy dolgozni, nem szól bele. Írjuk a listát, mit kell venni, semmivel sem kötekszik.

Délután bemegyünk a kórházba a mamához. Itt aztán kiderül, hogy palliatív fázisban van, meghalni jön most haza, de Paul reménykedik, hogy talpra lehet állítani. Nyilván vannak a műfajban csodák, de pár év hospice munka után, ahogy nézem, itt tényleg csak az segíthet. OK, akkor még egy nagy levegő, újratervezés az agyban, ápolásilag itt most a halálra készülünk majd, nem a gyógyulásra.

Nézem Pault, próbálom levenni hogy hogy van ezzel, kérdezem, azt mondja el tudja fogadni, és elhiszem neki, ugyanakkor látom rajta hogy mindent meg akar próbálni, hogy lábra állítsa az anyját. Aki korábban 22 stone volt (140 kiló), most 75 pound (35 kiló). Ilyen pár mondatokból kezd ilyenkor mindig kirajzolódni a család története, előjönnek múltbeli fotók, láthatóvá válik a hely, ahova becsöppentem. Kedvelem Pault így ennyi után. Férfiaknál ritkán látni ilyet, hogy ennyire beleáll a kín megoldásába, és nem lenyúlni akarja a környezetét, ápolásban, ellátásban, szeretésben, hanem kiveszi a maga részét is a munkából bőven. Így, együtt beleállni egy ilyen éles, és nehéz helyzetbe, kifejezetten felemelő.

Na, akkor megbarátkozom gyorsan a helyzettel, és lázasan dolgozik az agyam. Így már hogy látom a klienst, el tudom kezdeni összerakni az agyamban a rendszert jobban, a praktikum szintjén.

Minden kliensnek megvannak az előnyei és a hátrányai, az ápolás szempontjából. Ő legalább nem mászkál majd, azon nem kell aggódni, hogy elesik.

Aztán másnap hazahozzák. Nagyon rossz bőrben van. Jelképesen és ténylegesen is. Palliativ ápolásban már egészen mások a szempontok, mint előtte. Meg a beteg, és az ő kínjai is, ami egészen másféle kísérést kíván az ápoló részéről. Talan írok majd erről később.

Paul szorong, látom rajta. Iszonyúan stresszel, ez ilyen apró villanásokból látszik. De nem mondja, nem tolja rám, iszonyúan erősen helytáll. Két irányból van rajta minimum nyomás, az egyik, hogy az ápolás rendszerét a mama köré kell építeni, ezer apró logisztikai dolog van, plusz mindent beszerezni. A másik, ahogy az anyja haldoklását látnia kell.

És sajnos a néni ápolása kétemberes, a pelenka csere, a fürdetés is, ebbe is bele kell állnia, és láthatóan ebben nincs sem lelki, sem gyakorlati tapasztalata, és nem is jól viseli. És egy hangja nincs, áll benne a feladatban. Kíváncsi vagyok mik fognak kiderülni még a kettejük kapcsolatáról. Van egy testvére, aki Amerikában él. Döbbenetes ezt mindig figyelni, ahogy elkezdenek kirajzolódni a napok során az érzelmi, pszichés dinamikák. A szép ívű tiszta viszonyok, és a bukdácsolások a szönyeg alá besöpört szemétkupacokon át, egyaránt. Meg legfőképpen a kettő teljesen egyéni elegye, az egyes családokban.

A néni állandó felügyeletet igényel, éjszakára jön egy bejárós ápoló, aki itt virraszt a szobában a nénivel. Ez a terv. Csakhogy tegnap este nem érkezett meg, nem talált ide. Paul maradt fent éjszakára, és állta a sarat. Hétkor jöttem le, felváltani. Most alszik. Én meg ücsörgöm itt a nénivel, aki zihálva küzd azért, hogy végre kiszabadulhasson a testéből.

Később, ha felkel Paul, megfürdetjük együtt a mamát, az ágyában. Aki 35 kiló ugye, és nem tipikusan az a női test, aminek látványáról és tapintásáról a férfiak ábrándozni szoktak.

Azt hiszem nem itt tartana a világ, ha a férfiak nagyobb részt vállalnának a mindeféle korú emberek tényleges ápolásában.

 

 

.

Advertisements

One thought on “Paul

Leave a Reply

Fill in your details below or click an icon to log in:

WordPress.com Logo

You are commenting using your WordPress.com account. Log Out / Change )

Twitter picture

You are commenting using your Twitter account. Log Out / Change )

Facebook photo

You are commenting using your Facebook account. Log Out / Change )

Google+ photo

You are commenting using your Google+ account. Log Out / Change )

Connecting to %s