Az öregedő férfiak és Áder János


Tanulságos és érdekes figyelni az embereket, pláne több éven keresztül, tehát a folyamatokat, a változásokat is. Sokféle ember érdekel sokféle szempontból. Például a férfiak, és ezen belül is az öregedő férfiak. Három ismert karakter foglalkoztat mostanában: Áder János, Peer Krisztián és Dean Potter. DP már nem él, nemrégen halt meg egy balesetben, tervezek írni róla. De először Áder Jánosról.

Nem ismerem személyesen, gyakorlatilag semmit nem tudok arról, hogy milyen ember a mindennapokban. Arról hallottam első kézből, hogy milyen vele együtt dolgozni. Higgadt, megfontolt és okos, ilyesmik voltak a jelzők.

És akkor most aláírta a CEU törvényt, mint ahogy aláírt már sok korábbi törvényt is.

Mi járhat a fejében? Mit lát az országból? Hogy áll ez mind össze a lelkében, a pszichéjében? Reggel, mikor álmosan fogat mos, és belenéz a tükrébe mit érezhet? Érez-e bármi olyat amit tudatosít is, és amivel szembenéz? Elégedett-e az életével, a helyzetével? Milyen viszonyban van a lelkiismeretével? Milyen a viszonya a gyerekeivel? És végső soron: boldog-e?

Ha vannak már a testének fájdalmai, betegségei, arra hogyan gondol? Fél az élettől? Fél a halától? Hívő ember? Ha igen, mi járhat a fejében mikor azon gondolkozik, hogy a végső elszámoláskor milyen minősítést kap majd?

Emlékszem még 89-re, az újratemetésre, a lelkes, farmerdzsekis arcokra. Eleinte talán mintha még szavaztam is volna rájuk. Bíztam bennük és elhittem, hogy jó a szándék amivel nekiálltak változást csinálni.

De vajon tényleg jó volt-e? Egyáltalán létezik-e ez, ilyen abszolút fogalomként? És ha igen, akkor ez hova lett? Megvan-e még?

Az öregedés során hogyan, milyen lépésekben, milyen folyamatok eredményeként változik meg úgy a személyiség, ahogy például Áder János konkrét cselekedeteinek vizsgálata ezt következtetni engedi?

Ha elnézem őt, a fotóit, a nyilatkozatait, ahogy az arckifejezése az idők során változik, gyakorta az az érzésem, hogy alszik. Mintha nem lenne jelen saját magában.

Amikor a nála sokkal idősebb férfiakat figyelem, akiket ápolok, azokat akik aktív életük során szintén nagy felruházott hatalommal és előjogokkal rendelkeztek, ugyanezt látom, hogy mintha aludnának. Illetve ezzel párhuzamosan, mintha elkezdenének felébredni. Már aki.
Amikor szembesülnek azzal, hogy a hatalmuk szertefoszlik, eluralkodik rajtuk valamilyen betegség, közben már egyáltalán nem élveznek annyi figyelmet és törődést, mint korábban. Mikor elfogy mögülük a hatalom, és már csak a puszta lényük súlya az egyedüli erőforrásuk. És amit ezért cserébe kapnak az sokkal kevesebb annál, mint amihez szokva vannak. És esetleg már a gyerekeik sem beszélnek velük, a párkapcsolataik feszültségekkel terhesek, ők maguk pedig rettenetesen magányosak.

Láttam egyébként olyan férfit is öregként, aki un. “nagy ember” volt korábban, de egyáltalán nem ilyen alvó. Az egyik férfi közölük rákos volt, meghalt már, az otthonban ápoltam. Sokat járt hozzá a családja, szerették, jöttek a gyerekei, azok gyerekei, a felesége, ismerősök. Ahogy a hozzátartozók velünk, ápolókkal beszéltek abból láttuk, hogy valóban érdekli őket a férfi hogyléte.
Vékony volt már és gyenge, de éber, okos és figyelmes. Nagy fájdalmai voltak, nehéz volt ápolni, és az utolsó pillanatig mindig reflektált a környezetére. És a szívével is észlelte a segítséget, elismerte. Egyszer, mikor mentem be hozzá éppen elesett. Megszédült és térdre esett. Odaszaladtam elkapni, és tartani kellett, így nem tudtam csengetni sem a vészhívóval, segítséget kérni. A hóna alatt fogva tartottam szemből, össze voltunk ölelkezve a kínban. Egyedül nem bírtam felemelni, ő meg nem tudott felállni. Aztán nagy nehezen mégis együtt megoldottuk, ő is összeszedte az erejét és én is, és fel tudtunk állni és visszajutni az ágyába. Vérzett a lába és nagyon gyenge volt. Máig emlékszem a szemére, ahogy nézett rám utána, mikor már az ágyban volt. Tiszta, és minden egyébtől mentes “köszönöm”. Ez volt benne. Meg mondta is.
Nem sokkal utána meghalt, már nagyon gyenge volt. A teste. A lelke pedig erős, végig ezt éreztem. Elképesztően megindító lelkileg erős, testileg gyenge embereket ápolni, és óriási privilégium. Már a közelükben lenni is, nemhogy kapcsolódni velük.

Nézem Ádert, és elképzelem mondjuk tíz-húsz év múlva. Milyen lesz öregen? Hogyan fogja értékelni az életét? Hogyan fog érezni? Kik fogják ápolni, kik fogják látogatni? Elképzelek verziókat, és látom benne. Mint egy film. Nagyon érdekes. Az Iron Lady demens lett. Kíváncsi lennék van-e korreláció a kognitív disszonancia mértéke, és a demencia között, meg lenne is egy fogadásom.

Nézem a fotóit. A tekintetében látok jó szándékot. Biztos ő is aranyos gyerek volt, sok reménnyel, és félelemmel a szívében. És mégis aláírta a CEU törvényt, felvállalta mindazt a kárt, amit például egy csomó fiatal, ott tanuló emberrel, és dolgozóval csinál. Hatalmi helyzetben, felelős pozícióban. Miért? Mármint a lelkében zajló folyamatok alapján ez hogy jön ki? A kérdés nyilván költői, ilyesmiket csak a gyóntató és a pszichiáter, vagy egy igazi társ szokott viszonylag pontosan tudni…

Na ez itt most ennyi. Csak egy nyitott gondolatsor.

 

 

 

 

Advertisements

Leave a Reply

Fill in your details below or click an icon to log in:

WordPress.com Logo

You are commenting using your WordPress.com account. Log Out / Change )

Twitter picture

You are commenting using your Twitter account. Log Out / Change )

Facebook photo

You are commenting using your Facebook account. Log Out / Change )

Google+ photo

You are commenting using your Google+ account. Log Out / Change )

Connecting to %s