Alkudozás a halállal, aka szöveges példa húsvét közeledtén


Régóta dolgozik bennem az a gondolat, hogy mindazok a hitbéli alapok amikből levezetjük mindennapi életünk vezetésének stratégiáit, alapjaiban elavultak. Sir Ken mondja itt ebben a videóban (4. perctől), nagyon találóan, a vágóhidakról, és az oktatási rendszerről, hogy rendszereink pont olyanok lesznek mint amilyennek tervezzük őket. Tehát ne csodálkozzunk, hogy azt, amire terveztük őket, kitűnően fogják szolgálni.

Hitvilágunk alapja kétezer évnél is régebbi, azóta azért változott egysmás. Egy passzív, a természetnek, az elemeknek és hatalmasoknak sokkal kiszolgáltatottabb egyénre, és az ő társadalmi terelésére lett optimalizálva a nyugati ember hitrendszere, és az abból levezetett egyéni és közösségi működés. Olyan is…

Mi lenne, ha életvezetésünk elvi alapjait átformálnánk, egészen más paradigmák szerint? Ha több felelősséget vállalnánk saját sorsunk alakításában? Legalább már azok az emberek, akiknek erre valóban módja van. A Maslow piramis egy trükkös építmény, azon felfelé haladva meg főleg. Nem is várt lehetőségek tárháza nyílik életünket a boldogság, vagy a boldogtalanság irányába terelni. Akár akarjuk, akár nem.

Az élethez és a halálhoz való gyermeki viszonyunk, a paternalista világképünk, úgy tűnik, nem nagyon segíti az egyén lelki értelemben vett boldogulását, és ezt nagyon látom visszaköszönni az idős emberek halálvárásában. Mármint nem konkrétan a halált várják, csak már öregek, tehetetlenek, foteljaikban, felfekvést megelőző speciális párnáikon ülve, vagy pumpás, csendesen mormogós, kórházi ágyaikban fekve vegetálnak, és várják a halált. Jobb híján.
Vagy még járnak, aktívak, csak adott esetben demensek, és azt sem tudják, hogy kik ők, hol vannak. Nagyon megindító és dühítő is ezt látni, abban az értelemben, hogy én nem szeretném ezt magamnak. Én ezt máshogy akarom, legalábbis szeretném, ha módom lesz rá.

Márpedig, ha van elvi lehetősége, akkor miért ne lehetne máshogy? Persze, és az az alap, hogy nálunk nagyobb erők kezében vagyunk, bármikor beeshet olyan körülmény, esemény, ami minden tervet áthúz, de addig is, amíg nem esik be, nem lehetne kicsit elszántabban megpróbálni jobban kezünkben tartani a saját boldogságunk, boldogulásunk?

Figyelem az embereket. Hajtogatnak olyan ontológiai állításokat, amivel aztán mozdíthatatlanra betonozzák saját boldogtalanságuk kereteit. És fizetik az elsinkófált terápiáik árát. És akkor ezek között a keretek között haladva előre áramlanak, amíg a halál meg nem elégeli mindezt, vagy nem tudom.

Könnyű azt mondani, hogy mivel amúgy sem tudjuk mennyi időnk van hátra, így nem is foglalkozunk a kérdéssel. Ha sok az időnk akkor ráérünk, ha kevés akkor meg már minek. Szuperkényelmes, lehet tovább menni, változatlanul.

Mi lenne ha a Halál bekopogtatna az ajtón, szépen leülne a konyhaasztalhoz, kérne egy kávét és azt mondaná: beszélgessünk! Mondd el nekem mennyi időt kérsz, mondjuk évben kifejezve. És ha megalkuszunk elmegyek, és csak a határidő lejártakor jövök vissza!

Nem lennénk halálra rémülve? Elbírnánk a döntés felelősségét? Kis gondolkozási idő után tudnánk egy számot mondani tiszta szívvel? És ha kimondtuk a számot, és a Halál rábólint, majd kisétál az ajtón, hogyan éreznénk? Könnyű szívvel vetnénk bele magunkat az életbe, immár a TUDÁS birtokában, vagy összeszarnánk magunkat ijedtünkben?

Pedig valójában most is ez van, ez a valóság. Biztosan tudhatjuk, hogy maximum N évünk van hátra, ahol N-re mindenki tud magának adni egy értéket. Pontosan tudhatjuk, hogy mik a kilátásaink, melyek fényében minden eltöltött pillanatról eldönthetjük, hogy miképpen akarjuk kitölteni. Hogy mit akarunk/tudunk kihozni a térből, a lehetőségekből és az adott materiális kényszerekből.

És igen, figyelem az embereket, hogy mennyi időt eltöltenek mindenféle tevékenységgel, olyanokkal, amik nemhogy nem teszik őket boldoggá, hanem kifejezetten fájnak, léleknek és/vagy testnek.

Ma reggel ezen gondolkoztam: élem az életem, mennek a percek, a napok. Milyen alkut ajánlanék a Halálnak, ha ilyesmire lenne lehetőségem? Hány évet mondanék, hány évet kérnék? Ami már elég lenne.
Mi lenne az a deal, hogy ha kapok mondjuk X évet, akkor azt úgy és olyan módon ki tudom tölteni, hogy ha letelik, barátsággal tudom megfogni a Halál kezét, és kisétálni vele az életből?

Kijött egy szám, de nem írom le. Izgalmas, életközépi játék ez. Megpróbálom nem elfelejteni, és ha letelik, visszaemlékezni minderre. Kicsit olyan ez mint a pályázat írás, a projekt tervezés. X év múlva, ha egyáltalán megérem, majd értékelek.

***

Húsvét közeleg. Itt, ahol élünk, intenzíven díszítik az utcákat, pörögnek a közösségek, ünnepelni készülnek. A történet szerint régen, egy megesett nő fia meghalt a bűneinkért, a mi összes, számtalan bűneinkért. Szegény ember… És ő majd most feltámad, aminek így aztán együtt örülhetünk. Hát nyilván…
Mennyire fáj ezt nézni, te jó ég… Mennyi halál és fájdalom született már az elmúlt kétezer évben egy ilyen egyszerű felmentés, egy könnyű mese miatt…
Ki vállalja ezért a felelősséget?

Azt hiszem nem itt tartana az emberiség, ha ezt a történetet kicsit újragondolnánk, és megfontolnák azt az értelmezést is, miszerint valójában csak annyi történt, hogy kivégeztünk egy szerencsétlen halandót, mindebbe beleprojektáltuk az életünkkel, a halálunkkal kapcsolatos vágyainkat és félelmeinket, mert addig sem kell felelősséget vállalni saját sorsunkért, és a mások iránt tanúsított viselkedésünkért. Mi következne abból, ha ezt így is megnéznénk egy percre?

Kérdés: a te életedben mennyi az X?

.

Advertisements

5 thoughts on “Alkudozás a halállal, aka szöveges példa húsvét közeledtén

  1. Sok felvetéssel egyetértek és kíváncsiam olvasom mindig a boogot. De én nem akarom tudni az X-et, szerintem mindent elrontana. Van egy MaxX-em, amiről azt gondolom, hogy na, ennél több biztos nem lesz, de ez minden.
    Mindig csodálkozom, hogy a fájdalmakért a kereszténység eszméit hibáztatják, szerintem inkább az embert kellene, aki éppenséggel keresztény (vagy annak vallja magát, legalábbis). Szerintem Jézus Krisztus kivételes, isteni személy volt valóban, hiszen ha csak egy lett volna a sok kalandor közül, akkor apostolai elszéledtek volna, ahelyett, hogy többségükben vállalják a mártírhalált. Sok más érv is van a természetfelettire, nekem kisgyerekkorom óta tagadhatatlan öntudatom az egyik, fel nem tudom, hogy miként kéne a létezés tudatának ilyen markánsan megjelennie pusztán az anyag szerveződése miatt, és ugyan hol lenne a határ, a komplexitás milyen foka szülhet öntudatot és mennyi az, ami még nem? Mindegy, ateistának nevelt az oktatás, kikeveredtem belőle, voltam már túlzottan és furán hívő is, most remélem jó irányban gondolkodom. És ebben, teljesen más nézetei ellenére is sokat segít ez a blog, úgyhogy köszönöm!

    Liked by 1 person

  2. Én egyébként senkitől nem vitatom el a saját hitét, sőt, nekem is megvan a sajátom. Soha nem beszélek egyébként nyilvánosan a saját hitemről, csak max a nagyon közeli barátaimmal, és velük is csak ritkán. Nem téma, meg elég banális is. A hit egy intim ügy, én jól elvagyok az enyémmel, remélem hogy más is a magáéval, most minek győzködjük egymást.
    Az a véleményem, hogy az embernek igénye, hogy valahogy magyarázza a világot maga körül, és ebben nem látok semmi kivetnivalót.
    A saját hitemmel kapcsolatosan is azt gondolom, hogy ez csak egyféle értelmezése annak amit megélek a világból, nekem segít abban, hogy eligazodjak benne, és mindig szem előtt tartom, hogy szinte biztos, hogy nem úgy van ahogy én hiszem. Ezért is nem érvelek semmi olyannal ami ilyen tételesen, (bizonyítatlan) hitből levezetett. Ez csak egyféle sorvezető inkább.
    Érvelni tényekkel érdemes szerintem, azokban a kérdésekben, amikben a közösségi működéseket igyekszünk meghatározni. Annak, hogy ki miben hisz, mármint transzcendens ügyekben, semmi köze nem szabad hogy legyen a közösségi szabályok meghatározásában, szerintem.
    A tízparancsolat egyébként nekem nagyon tetszik, 10 db világos, egyszerű, pragmatikus irányelv, szabály, amiből egészen jól le lehetne vezetni praktikusan a közösségi működéseket, már ha legalább minimálisan komolyan vennék az emberek. De még a hívő emberek is sokszor nem veszik egyáltalán komolyan. És ehhez nem kell feltétlen az elképzelt barátokkal felturbózott megerősítés, bőven elég azokat csak emberként, felelősen, és együttérzéssel komolyan venni.

    Nem vitatom a természetfeletti létezését sem, egyébként. Sőt. Logikailag az jön ki, hogy biztosan van más is mint amit észlelni tudunk, hiszen az érzékszerveink végesek. Az elektromosság erre bizonyított példa: vannak dolgok amikről már tudjuk hogy léteznek, párszáz éve csak féltünk tőlük és isteni/ördögi tulajdonságokkal ruháztuk fel. Most is számtalan jelenség között élünk, amiről fogalmunk sincs, hogy mi az, és mi okozza. Pl. a gömbvillám (hacsak azóta mióta utoljára hallottam róla, valaki rá nem jött). Az észlelési képességünk bizonyítottan véges. Ami azon túl van, az alapból transzcendens, nem?

    Jézus kivételességére: gyakorlatilag semmit nem tudunk róla. Hogy a mindennapokban milyen ember volt. Élete után sok évvel íródtak a történetek, és a postás játék plasztikus bizonyíték arra, hogy milyen átváltozáson tud keresztül menni egy történet, pusztán azáltal, hogy egymás után többen elmesélik, átmegy a saját lényük szűrőjén. Ezzel nem vitatom el Jézus kivételességét, sőt.
    Mélyen hiszem, hogy minden ember (és minden más élőlény is) különleges, és tényleg! Viszont az, hogy a humán történetírás kiből csinál hőst, és őt mire használja, milyen szimbólumot fabrikál belőle, véleményem szerint sokkal kevésbé függ az egyéntől, mint a kulturális kontextustól és a történetíráshoz való hozzáférés hatalmi viszonyaitól. Az adott egyén az ilyen történetekben szerintem csak szubjektum, és sokszor leginkább a közege áldozata.
    Élő (illetve nem élő) példa erre Gandhi vagy Teréz anya, akik úgy vonulnak be a történelembe mint nagyszerű emberek, közben láthatóan vannak arra utaló jelek, hogy közel sem voltak annyira nagyszerű emberek a mindennapi világukban, sőt. És ha igazak azok az információk, amik erről szólnak, akkor is nem minimum meg kéne kérdőjeleznünk mindazt, amit a kivételes emberi minőségnek tekintünk? Az én szubjektív véleményem az, hogy olyan embert, aki a hatalmával visszaél, a nálánál gyengébbek rovására, definíció szerint nem tartom különleges embernek, as such. Pont. Határ kirakva.
    És azt is fontosnak tartom, hogy a piedesztálra emelt szimbólumaink értelmezési tartományát is megadjuk, illetve egyéni felelősséget vállaljunk abban, hogy kit, miért és milyen szempontból tartunk példaképnek, illetve miben nem.

    Ezer gondolat van még, amit a kommented felvet, de majd. 🙂
    Kösz, az együttgondolkodást.

    Like

  3. Érdekes kérdéseket vetsz fel, amivel, úgy gondolom, fontos (lenne) foglalkozni, ha már elvont gondolkodásra képes lények vagyunk, és nem egysejtűek.
    Számot én sem tudnék mondani, én inkább életminőséget kérnék, mindegy, mennyi időre. 🙂

    Like

    1. Bennem egyébként úgy merült fel a kérdés, hogy hány évvel tudnék jó szívvel kiegyezni, egy adott életminőségen. Ezt persze nyilván csak játék a gondolatokkal és inkább önreflexió mint valódi alku. Nyilván könnyű olyankor “alkudozni” amikor nem valós a helyzet. De azon nagyon sokat gondolkozom, hogy mi lesz majd akkor amikor valamilyen oknál fogva tétesre vált a gondolkodás, mondjuk kiderül h rákos vagyok.
      Ez most inkább abban segít, hogy a jelent jobban tudjam tudatosítani.

      Liked by 1 person

  4. Nem tudom, kinek-kinek a saját környezetét nézve, hány ember lenne még körülötte, aki képes ilyen mélyenszántóan gondolkodni egyáltalán, aztán pedig még formába is önteni a gondolatait… valahogy, ahogy te is írod, nem igazán tudnak/akarnak az emberek ilyesmiről diskurálni. Több okot is el tudok képzelni arra, hogy miért nem, de szerintem ennek nem feltétlenül a másik meggyőzéséről/győzködéséről kéne szólni, ha mégis eljutnánk odáig, csak szerintem el sem jutunk.
    Azt, hogy a kétezer éves hitvilág átformálása tömegesen megtörténjen, majd pedig a tömegek el is fogadják, kövessék, eléggé elképzelhetetlennek tartom, jelen állás szerint. Durván mélyen gyökerezik ez, nagyon behálózza az életünket, ott is ott van, ahol nem is gondolnánk, nagyon sokakat érintene a változás; egyszerűen nem látok olyan alternatívát, ami helyettesíthetné az emberek életében ezt a dolgot, világszinten. (Persze attól, hogy én nem tudok ilyet elképzelni, még nem jelenti azt, hogy ne is lenne ilyen. Ezért kéne csacsogni róla, hátha tudnánk együtt keresgélni a témában.) Biztosan lennének nagyon sokan olyanok is, akik ragaszkodnának ahhoz, hogy márpedig ő boldog a hitével, boldog a hitében (hiába látod te, külső szemmel nézve, hogy de hát áltatod magad, ember, pótcselekszel, nem bírsz szembenézni dolgokkal, sokkal egyszerűbb rátolni valaki/valami másra a felelősséget, minthogy saját magad intézd a sorsodat), jó’vanezígy, ha már egyszer kétezer évig jó volt. (Nem volt jó, de hiába sorolnád neki a rendszer hibáit, akkor is kötné az ebet a karóhoz – legalábbis is én így tapasztaltam annál, akiben nagyon erős a hit – amit én mindig csodáltam valahol, hogy hogy tud valaki ennyire kételyek nélkül létezni, hogy semmi nem számít, bármit mondasz neki, ő megingathatatlan.)
    Egyéni külön utak, kiscsoportos másként gondolkodások léteznek csak, akik nem tudnak/akarnak beleállni a mainstreambe és szerintem ez még így is marad egy darabig; csak ez meg olyan magányos tud lenni néha…
    A konkrét számra: nehéz mit mondani, nem is tudok. Ha azt mondom, oké, kaszás, talizunk 70 éves koromban, de még bírnék létezni utána 10-20 évet boldogan úgy, hogy eszemnél vagyok és fizikailag is bírom a gyűrődést és nem szorulok senkire, akkor miért ne maradhatnék még? (Persze, a trendet nézve gyanús, hogy nem lennék a topon 70-en felül, de kivételek mindig vannak.) Vagy: oké, halál, gyere 70 éves koromban, de 60 évesen történik velem valami és 10 évet csak vegetálok & nem vagyok több egy kavicsnál, akkor nem kéne már az a 10 év, a világért sem. Akkor lenne jó befejezni, amikor már nem tudom önállóan tovább csinálni az életet – most így első blikkre ezt gondolom, de ez lehet egy év múlva is, meg 30 év múlva is…

    Liked by 1 person

Leave a Reply

Fill in your details below or click an icon to log in:

WordPress.com Logo

You are commenting using your WordPress.com account. Log Out / Change )

Twitter picture

You are commenting using your Twitter account. Log Out / Change )

Facebook photo

You are commenting using your Facebook account. Log Out / Change )

Google+ photo

You are commenting using your Google+ account. Log Out / Change )

Connecting to %s