Who wants to live forever? Ki akar örökké élni?


Volt ez a cikk pár napja, arról beszél, hogy ki mennyire fél a haláltól. A cikk szerint azok akiknek erős vallásos hitük van vagy a full/hithű ateisták nem félnek annyira, akik nem biztosak benne azok jobban félnek. Nem fura ez?

Első körben nyilván nem fura, akinek van valami erős hite az Élet, az Univerzum, és Minden kérdésben, és az kicsit bővebb mint 42, az nyilván könnyebben megbarátkozik az adott keretekkel. Vagy nem tudom. De eddig mondhatom, hogy értem.

Viszont ha eggyel tovább gondolom, akkor elkezdem nem érteni. Miért van az, hogy totálisan nem bebizonyított hitekre van szükség ahhoz, hogy a félelmeinkkel megküzdjünk? Milyen élőlény az ember? Tényleg ilyen ingatag lábakon billeg az érzelmi világunk? Bizonyítatlan vélelmek és mendemondák illúziójára van szükségünk ahhoz, hogy a háborgó lelkünket elcsendesítsük? Vagy már az egész kérdésfeltevés is rossz?

Nem ébred kétely az intézményileg vallásos, instant válaszokat elfogadó emberekben, hogy mi van akkor, ha át lettek itt verve? Annyi féle mese van erről a bolygón, tényleg mindenki más rosszul gondolja, csak “mi” jól? Nem lóg ki a lóláb? És ha viszont az sem tuti amiben én hiszek, akkor mi van? Semmi gond, haladunk tovább, vagy összeomlunk lelkileg?

Tényekre alapozva, puszta tényekre, nem tudunk megbirkózni félelmeinkkel? Vajon nem az-e a boldogság és az érzelmi stabilitás útja, nem az-e az igazi kihívása az életnek, hogy mindazt amit a tudatunk észlel (hogy az élet rövid és a végén meghalunk) és amire az érzelmi világunk reagál (félelmeink, bizonytalanságaink), tényekkel és nem mesékkel megtámogatva tanuljuk meg feldolgozni, és ilyen módon találni meg és ápolni a békét a lelkünkben?

Nem tudhatjuk, hogy van-e túlvilág. Az sem, hogy nincs.
Reinkarnációban hívő, erős spirituális életet élő és gyakorló ismerősöm elmesélte egy álmát a minap. Meghalt álmában, és zuhant a másvilágba, és iszonyatosan gyorsan elfelejtette azt az életét amiből éppen kiment. Azt mondta nagyon kemény álom volt, és maga is meglepődött, hogy mennyire nem emlékezett a halála után az életére, milyen gyorsan mentek el az emlékek. Egészen odavolt, hogy akkor ilyen módon a reinkarnáció is problémás.

Ezerféle spirituális térben, ezerféle egyéni és intézményes hitekkel nyugtatgatjuk magunkat az Élet és a Halál nagy kérdéseiről, de vajon ez nem pótcselekvés-e? Nem tüneti kezelés-e egy olyan ügyre, amire a valódi gyógyulás útja esetleg egészen máshol keresendő?

Nem tudom. És nyilván nekem is megvan a saját hitem arról, hogy szerintem hogy is van ez.

De ha logikailag tisztán akarom ezt végig vinni, akkor magamnak is azt kell mondanom, hogy amit én hiszek, az nem biztos, hogy úgy van, sőt, minden bizonnyal nem úgy van. Minden bizonnyal minden hit csak egyféle értelmezés, és sokkal valószínűbb, hogy a témában SENKINEK nincs igaza, mint az, hogy bárkinek.

Mi következik ebből? Hát sok minden, de most egyet hozok.
A saját magam számára az következik, hogy itt és most, a jelenben, a félelmeimre és a szorongásaimra úgy is meg akarom keresni a válaszaimat, hogy azokat a válaszokat, amik a hitemen alapulnak, figyelmen kívül hagyom. Megnézem, hogy azok nélkül mi marad, majd pedig azt a feladatot tűzöm ki magamnak, hogy pusztán a tények birtokában is úgy rendezzem a mentális és érzelmi világomat, hogy a tények adta alapok is elégségesen támogassák a lelki békém és a boldogságom.

Ez elég jó kihívásnak tűnik szerintem, izgalmas feladat. Elég régóta molyolok már ezzel, ahogy a korábbi posztokat elgondolom, amiket a vallásokról és azok támogató erejéről írtam a klienseim lelki életét és állapotát figyelve.

És mik a tények:

  • Az élet marha rövid.
    (Ezzel a mondattal önmagában éveket el lehet meditálni.)
  • A végén meghalunk.
  • Szeretni jó.
  • Szeretve lenni jó.
  • Kapcsolódni jó, az intimitás jó.
  • Élményben lenni jó, kitölt. Az élmény nagyon sokféle lehet.
  • A természet, körülöttünk, az Élő Csoda. Az élőlények, anyagok, energiák hálózata, ciklusai, folyamatai.
  • A lelkünkben zajló film sokkal érdekesebb és élőbb, mint ami kívül van. Vagy másképp fogalmazva, a külső élmények a belső életünkre tett hatásait figyelve, azokkal táncolva, sokkal izgalmasabb az élet, mintha csak kifelé figyelünk. (Ez nem abszolút és tudományos tény, hanem a saját, tapasztalati úton tett megfigyelésem, tehát számomra tény. Nem biztos, hogy mindenki így van ezzel.)
  • A földi lét ezer kincset rejt és kínál számunkra, amihez csak addig tudunk hozzáférni biztosan, amíg földi testben, földi érzékszervekkel rendelkezünk. Ilyen kincs pl. a tavaszi virágok illata és színe. Vagy egy tál egészséges, jó étel. Egy pohár hideg ital a melegben. Vagy az összetartozás érzése szeretteinkkel. A magunknak és másoknak okozott öröm. Az emberi helytállás, nehéz helyzetekben.
  • Az érzelmi állapotok abszolút edzhetők, változtathatók, választhatók(?!), mentálisan hatással tudunk lenni a saját érzelmi eredőinkre. Ezt a Buddhisták mondják így, de nyilván sokaknak van ilyen tapasztalásuk.
  • Az érzések, az érzetek a földi lét részei, az érzések teljes szivárványa, a mélységek és a magasságok mind az élet részei.
  • Az, hogy adott érzésekkel mit kezdünk, hogy saját javunkra fordítjuk-e vagy inkább saját kárunkra, nem kis részben a saját döntésünk. Befolyással vagyunk, illetve tudunk lenni, az érzéseink okozta változások kimenetére.

Számomra mondjuk ezek azok a tények, amik talaján elmélkedni tudok.

Aztán.

Te félsz a haláltól? Akarnál örökké élni? Én félek a haláltól és ugyanakkor nem szeretnék örökké élni. Még a gondolata is elfáraszt. Sőt tulajdonképpen rémisztő elgondolni, hogy milyen pl. az, mikor az idős ember mellől már az összes ismerőse, barátja kihal. Mennyit mondják az idősek, hogy ez mennyire nehéz…

Van ez a videó, annyira fáj, hogy szétszakít. A Highlander című filből. A srác örökéletű, a társa halandó. A lány megöregszik mellette, és meghal. Ő él tovább. Mennyire embertelenül fájhat ez.

Vannak az életben embertelen nagy fájdalmak. Annyira fájnak, hogy valójában élni sem lehet tovább tőlük. És a paradox az, hogy ezek a fájdalmak azok, amik aztán igazán meg tudják tanítani az élet szeretetét, ha megbirkózunk velük. Ezeknek az utunkba zuhanó mérhetetlen fájdalmaknak a rengeteg nagy hegyére felmászva, felkúszva, felvergődve lesz olyan kilátásunk és terünk, amibe belestartolva a végtelen lelki szabadságba tudunk belerepülni, immár könnyed technikákkal. Már ha túléljük a felmászást.

To make the long story short:

Azt hiszem a megoldás ott van, hogy úgy éljünk, annyit és úgy igyunk az élet poharából, hogy ha bármelyik pillanatban a Halál odaugrik vagy odajön elénk, akkor barátként tudjuk köszönteni, fejet hajtani az ereje előtt,  bizalommal fogni meg a kezét, és elsétálni oda, ahova elvisz minket, anélkül, hogy bármi fogalmunk lenne arról, hogy mi is van arrafelé.

Virágzik a narancs. Olyan elképesztően jó, mágikus illata van, hogy rá lehet feküdni hanyatt, csukott szemmel, és Biztosan Tudni, hogy a Paradicsom létezik.

 

 

.

Advertisements

One thought on “Who wants to live forever? Ki akar örökké élni?

Leave a Reply

Fill in your details below or click an icon to log in:

WordPress.com Logo

You are commenting using your WordPress.com account. Log Out / Change )

Twitter picture

You are commenting using your Twitter account. Log Out / Change )

Facebook photo

You are commenting using your Facebook account. Log Out / Change )

Google+ photo

You are commenting using your Google+ account. Log Out / Change )

Connecting to %s