Szabadság, szeretem 2., illetve vállalkozás fejlesztés 2.

Tolonganak bennem az érzések és a gondolatok, kergetik egymást. Rengeteg benyomás ért mióta legutóbb írtam és elég sűrű időszak volt. Eltöltöttem egy hetet a Paradicsomban, remek csapattal, a kb. 20 kg-os repülőgépemmel (ha beleszámolom a kezeslábast is), aranyalmafák és egy éppen aktív vulkán társaságában. Kevesebb mint egy heti fizetésemért egyébként, ami eléggé elgondolkodtatott mikor erre rádöbbentem. Életem eddigi egyik legnagyobb élménye volt, és a hely visszavár, reményeim szerint a nem is olyan messzi jövőben.

Most Angliában vagyok megint, és intenzíven fejlesztem a vállalkozásomat. Írtam azt hiszem korábban, hogy a korábbi ügyfelem otthonba költözött, így most én felszabadultam, és kicsit változtatni akarok a munkáim struktúráján. Kigondoltam egy új rendszert, amiről csak remélni tudom, hogy működni fog, meglátjuk. Most azt reszelgetem. Continue reading

Tudatos létezés és döntések, a halál mindenkori árnyékában

Van az, amikor az ember nem mer semmit csinálni, mert fél a következményeitől. A számegyenes másik végén van az, amikor egyáltalán nem számolunk a következményekkel, megyünk mint a kamikáze, és úgy is járunk. Jó esetben csak mi isszuk a levét, fizetjük az árát, rossz esetben a szeretteink és mások. Continue reading

Ki lehet-e szabadulni a mesék fogságából, avagy a boldogság művészete

A Dalai Lama szerint az ember célja a boldogság keresése, a boldogság elérése, megtartása.

A Boldogság művészete című könyvben ezt mondja:

Hiszem, hogy életünk célja a boldogság keresése. Ez világos. Akár van vallásos hitünk, akár nincs, akár ebben vagy abban a vallásban hiszünk, mindannyian valami jobbra törekszünk az életben. Ezért azt hiszem, hogy az életünk meghatározó célja a boldogság felé való haladás.

Ezt a könyvet először a második gyerekemmel 5 hónapos terhesen olvastam, Horvátországban, egy árnyas nudi-kempingben nyaralgatva. Elég nagy hassal, lobogó hajjal mászkáltunk együtt a kedves édesapjával a partokon meztelenül, üldögéltünk a naplementében a gumimatracon, úszkáltunk a vízben, masszírozgattuk a fájó derekamat, főzögettünk a konyhán másokkal, párhuzamos, bár szőr mentén kapcsolódó, egymásra mosolygó valóságokban. A párhuzamosok a végtelenben állítólag találkoznak…
Tökéletes szabadság érzés volt, a sok többi, meztelen ember között, békésen, a fenyők árnyékéban. Egy igazi, valódi, harapható, ízes, szagos, bőrt és szőrt borzoló, földre szállt mennyországban. A boldogság maga. Kifejezetten semmi különös történés, csak a létezés élvezete.

Most újra olvasom ezt a könyvet. Continue reading

Beatrice

Megyek a székemhez, 10C, a másik két széken már ülnek. Kicsi, gömbölyded nő, rózsaszín dzsekiben, erős szálú, göndörkés, ősz hajjal. Mellette egy férfi, barna zakóban. Igazából néni ő már, de lehet nem örülne, hogy nénizem.

Az angol öreg hölgyek kedélyes odafordulásával kérdezi, nyaralni megyek-e. Mondom nem, haza. Ők nyaralni mennek, már járt arra, de James nem, neki csak a bátyja harcolt ott, még a háború alatt, és most el akart menni megnézni, meséli. Ő meg emlékezik, a nyolcvanas években járt ott, és sorolja az emlékeit. Nagyon kedves emberek lakják. Igen, szerintem is.

Összekapnak a szendvicsen, edd a salátát, it’s good for you, jóvanna.

“Nagyon szeretek utazni, de lehet ez lesz már az utolsó utam.” Mesél a korábbi útjairól. Felszabadultan nevet, poénosan mesél, röhögök én is. Totál levesz a lábamról a jó fej idősekkel való kapcsolódás.

Voltak helyek ahova a férjével ment, mondja. Kiderül, a bácsi mellette nem a férje. Régen több pár együtt jártak, de a néni férje is meghalt már, és a bácsi felesége is, 10 és 15 éve, és így maradtak.
Elkomorodik. Milyen szomorú ez, mennyi barátjuk halott már, akikkel együtt utazgattak régen. Is is really sad… Néz maga elé egy kicsit.

Tervezgetik, hogy miket akarnak megnézni, kérdeznek ezt-azt.

Beatrice kér, hogy engedjem ki, WCre akar menni. Sorry, hogy zavar, ha tudna átugrana, biztosít.
A seatbelt sign ég, de nem zavarja, szerintem fel sem tűnt neki, egyébként sem ugrál a gép. Odadöcög kedélyesen, mond valamit, látom ahogy az utaskísérő arca felderül, simán beengedi, nem küldi vissza a helyére, pedig ilyenkor nem szabad mászkálni.

James közben exkuzálja magát, nyála kicsöppen a zakójára, úgy csinálok mintha nem venném észre. Gyanúsan túl van már egy stroke-on.

Beatrice visszajön, már csak negyven perc és odaérünk, mondom, erre nagyon megörül, azt hitte még két óra.

Már látszik a cél, aztán leszállunk, kicsit hirtelen a földet érés, összenézünk. Szedelődzködünk, elbúcsúzunk, minden jókat kívánunk egymásnak.

James 87, Beatrice 85 éves.

 

 

.