A demográfiai bomba már javában felrobbant


“Personal is political”, amint az köztudott. A szegény kis keurópai ápoló története, a hanyatló Brit Birodalom folyamataiban, politikai tanulságokat hordoz.

wp-1487856094418.png Couchsurfözök éppen egy random helyen, egy random lakásban. A tulajdonos elutazott, napok óta egyedül vagyok, van tér és idő gondolkozni.
Kint 150 km/h-s szél és vihar tombol. Az emberek Dorisnak hívják bár gyanús, hogy ez őt cseppet sem érdekli, és nem is hallgat rá. Süvít a szél, ömlik az eső, bent ketyeg a fűtés, szundít a macska, nézem a BBC News-t. A tejeskávé forró és habos. Csodás érzés, elönt a hála.
Ki sem mozdulok ma a lakásból, talán majd csak este, kajálni valamit.

Éppen két munka között vagyok. A korábbi ügyfelem állapota annyira leromlott már, hogy otthonba költözött, így végre lehetőségem van váltani. Az utolsó pár hónap nagyon nehéz volt vele, egy testileg és főleg mentálisan nagyon beteg emberrel. Talán írok majd erről később. Rémisztő helyzetek, lelki állapotok, kilátások. És igazán jó megoldás gyakorlatilag semmi, ha úgy nézzük.
Régóta el akartam már jönni, csak nem akartam cserben hagyni sem a családot, főleg a néni közel hetven éves lányát, akin az egész leginkább csattant.

De! Végre szabad vagyok és teljes lelkesedéssel tekintek a jövő elé!

Egy ápoló társammal kibéreltünk egy lakást, a napokban beköltözök, ez lesz most az alaptábor. Az a tervem/vágyam, azt szeretném, hogy a szabadsági fokomat tovább tudjam növelni. Írtam már erről, a bentlakásos ápolás elég nagy szabadságot ad az ápolónak, és reményeim szerint ezt most még eggyel tudom növelni.

Hogyan lehetséges ez? Hogyan lehetséges az, hogy a társadalom peremén, szarba sem becsült ápolóknak ilyen tág lehetőségei lehetnek?

A válasz, egyféle szempontból egyszerű: A társadalom szarban van!
Elvileg és konkrétan is.
Elképzelhetetlenül sok ember szorul ápolásra, segítségre.

Amit évek óta lehetett hallani, hogy a társadalmaink demográfiai időzített bombán ülnek, na, az a bomba már javában felrobbant.

És ez a tény teremt egy olyan munkaerőpiaci rést, melybe belépve hirtelen tér nyílik. Olyan tágas tér, olyan fizetéssel, ami átlag, saját lábon állni próbáló nők, főképp anyák számára, gyakorlatilag ismeretlen.

Aztán.

Igen nagy rajongója vagyok a BBC News-nak, azzal együtt is, hogy pontosan látom, hogy az állami közTV itt is a rendfenntartás egy alapvető pillére, egyáltalán nem objektív, ez talán nem is célja. Részrehajlóan mutat vagy nem mutat meg témákat, és határozott célja a tömegekre hatással lenni, befolyásolni, sőt manipulálni ha úgy tetszik. Szóval nem társadalomkritikai szemüveg nélkül nézem.

Ezzel együtt, amit látni lehet fő témákat mostanában:

  • Az egészségügy rendszere jelen pillanatban, azt mondják itt, hogy fenntarthatatlan. Ez gyakorlatilag MINDEN híradóban téma.
  • Az öregek, gondoskodásra szorulók száma rohamosan növekszik.
  • Care crisis (ápolási krízis) van, ezt a kifejezést használta a BBC a minap, és folyamatosan szólaltat meg szakértőket a témában.
  • Nincs elég orvos, nővér, ápoló, egyébként tanár sem.
  • Van még sok szó a börtönök reformjáról, az is fenntarthatatlan.
  • Brexit ügyben fortyog a társadalmi must (sorry), iszonyúan dolgozik az intézményrendszer, megpróbálva megszülni a “legjobb megoldást” whatever it means, és persze az sem mindegy, hogy kik számára.

Az idősgondozás rendszerének itt van egy furcsa csapdája. A kórházak nem adhatják ki addig a beteget, amíg nem győződnek meg arról, hogy az un. “social care” rendszerében, a lakókörnyezetében nem kapja meg a mindennapjaihoz a szükséges segítséget. A “social care” felelősei a helyi önkormányzatok, akiknek viszont nincs elég pénzük a növekvő igényeket kiszolgálni és egyébként sincs elég ápoló arra, hogy pl. az idős emberhez napi 2-4-szer kimenjen segíteni mosakodni, felöltözni, enni, takarítani, stb. Magyarországon már megszoktuk, hogy az idősek az otthonaikban éheznek és nyomorognak, ez nem is téma a közmédiában, sőt soha nem is volt érdemben. De itt, a rendszer még nem adta fel ezt és próbálnak megoldásokat kitalálni, csak nem nagyon megy nekik. Olyan az egész mint egy süllyedő hajó. Az öregek számra nő, a költség is, a pénz kevés, a munkaerő kevés.

Szóval a(z egyik) strukturális gond az, hogy sem az NHS-nek, sem az önkormányzatoknak nincs elég pénze és forrása, a megfelelő szolgáltatásokat nyújtani, ugyanakkor függnek egymástól. Az egyik rossz működése a másik működését is negatívan befolyásolja. Ha a kórházak nem eléggé gyorsan és jól gyógyítanak, az emberek nem tudnak időben bekerülni ágy-, vagy munkaerő hiány miatt, akkor otthonaikban nagyobb terhet rónak az önkormányzatokra. Ha a kórházból nem tudják időben kiadni az embereket, mert nincs kapacitás a social care rendszerben, akkor méginkább nem jutnak be a betegek a kórházba és bezárul egy ördögi kör, elindul egy romlási spirál. Ami jelenleg is történik már javában.

Most egy megoldási próbálkozás lesz az, (vagy tüneti kezelés), hogy a helyi adókat megemelik, országos szinten átlag 5%-kal. A vállalkozások és az ingatlanok is adóznak itt az önkormányzatok felé, kemény összegeket, na ezt emelik most meg. És közben azt is mondják, hogy az önkormányzati mindenféle egyéb szolgáltatásokat is visszaveszik, egyszerűen, tényszerűen azért, mert az idősgondozás költsége felemészti a pénzeket. Tehát nemcsak hogy a népnek többet kell majd most fizetni, hanem még kevesebb szolgáltatást is kap. Miért? Mert fenn kell és fenn akarják tartani az idősgondozást.
Meddig bírja ezt a társadalom? Meddig hajlandó tolerálni? Ki tudja…

fa2Iszonyú erős ez, látni, benne lenni, részesének lenni, megélni saját bőrön, a rendszer részeként, dolgozóként, hangyaként.
Látni a szerencsétlen idős embereket a lakásaikban, látni a vergődő családokat, a megélni nem tudó gyerekes családokat, az egyre kevesebb kilátással bíró fiatalabb generációkat, és a recsegő-ropogó rendszereket.
(Tombol a szél közben, döbbenet erővel. Egy nő meghalt, a fejére esett valami, most mondják.)

És ebbe a rendszerbe ejtőernyőzi be magát az, aki idősgondozásra adja a fejét.

A gyakorlatban, az ápoló számára ez azt jelenti, hogy praktikusan végtelen az ügyfelek száma, végtelen sok munkalehetőség van. Az elvi lehetőség megvan arra, hogy akkor és csak akkor dolgozzunk, amikor akarunk.

Ez persze nem megy csettintésre, ki kell dolgozni hozzá a saját vállalkozási rendszerünket, de meg lehet csinálni, és én épp ezen vagyok. Az a célom, hogy egy olyan rendszert alakítsak ki magam körül, amiben kb. 1-2 hetes átfutással megvan egy új ügyfél, akit pár hétig ápolok, majd elköszönök tőle.
Pl. emergency care-t kínálok kórházból kijött embereknek pár hétig, vagy végstádiumos haldoklóknak palliatív fázisban ápolást, vagy áthidaló ápolást. Semmi olyat, ami hosszú távú elköteleződést igényel egy adott családnál, láthatóan abban nagyon benne lehet ragadni rossz helyzetekben.
És láthatóan erre a típusú munkára az ápolók sem ácsingóznak, inkább a hosszú távú munkák a preferáltak.

Ez a terv legalábbis és úgy néz ki, hogy össze is áll a gyakorlatban.
Ha az ember nem Angliában él, hanem valami olcsóbb helyen, pl. egy mediterrán nyaralóhelyen, vagy Magyarországon, akkor megteheti, hogy x hónapot dolgozik az évben, mondjuk 70-120 fontos napidíjjal, a többiben meg éli a saját életét, szépen, diszkréten, szabadon, anyagi biztonságban, stressz nélkül.

Ez van most. Nem tudom meddig fog ez így tartani, most úgy tippelném egy 5-10 év még van ebben a rendszerben. Vagy nincs. De most van.

Furcsa dolog ez. Nem egyszerű most a világban, nem jók a tendenciák, sem a közhangulat. A társadalmi és gazdasági változások erejének érzete épp olyan, mint amit Doris produkál most itt. Az emberek keresik a helyüket, a megélést, a túlélést, vagy nem, sodródnak, szenvednek, küzdenek, kapaszkodnak, igyekeznek, netán feladják. Erős időket élünk.
Két dologban hiszek (vagyis sokban, de most kettő tartozik ide):

  1. Szerencsés, kiváltságos ember az, aki a jelenlegi tendenciák között nem nagyon vért izzadva is boldogul. Pláne ha még boldog is tud lenni a valóságában.
  2. Ha szar a helyzet, érdemes beleállni a változásba. Ha a dobozon belül nincs megoldás, akkor érdemes lehet azt a dobozon kívül is keresni. Egészen meglepő, korábban nem is ismert szobák és lehetőségek tárulhatnak fel, és hozhatnak új perspektívákat az életünkbe.

Doris csodálatos, tisztelettel hallgatom ahogy tombol. Mégis azt hiszem kimegyek egy kicsit sétálni és kapcsolódni vele.

wp-1487856791607.jpg

 

 

 

Leave a Reply

Fill in your details below or click an icon to log in:

WordPress.com Logo

You are commenting using your WordPress.com account. Log Out / Change )

Twitter picture

You are commenting using your Twitter account. Log Out / Change )

Facebook photo

You are commenting using your Facebook account. Log Out / Change )

Google+ photo

You are commenting using your Google+ account. Log Out / Change )

Connecting to %s