Érdekes morális dilemmába futottam 2: konklúziók


A minap írtam arról, hogy egy érdekes morális dilemmában találtam magam. A dilemma lényege az, hogy miképpen viselkedjek akkor, ha tényszerűen egy alapvetően elnyomó csoport tagja vagyok, de egy olyan csoporthoz szeretnék tartozni, amit épp az én eredeti csoportom eléggé elnyom.

Sajnos luxus-dilemma ez, tudom, és bonyolult is logikailag, nem igazán ajánlom azoknak, akiket a morális kérdések idegesítenek. De azok, akik szeretnek ilyesmin morfondírozni, talán érdekesnek találják.

Erre jutottam:

Simán mondhatnám magamnak, hihetném,

  • hogy ha az identitásom úgy diktálja, akkor természetesen én is a csoport tagjának tekinthetem magam,
  • hogy persze, jogom van belépni a csoportba, jogom van a tagjának lenni, miért ne, ha úgy érzem, egyébként sincs kiírva rá, hogy csak gyerekteleneknek,
  • elvárhatom a csoporttól, hogy jó szívvel fogadjon, hisz hasonlóak a problémáink és én nem ártottam nekik.

Mondhatnám mindezt, és hihetném, hogy igazam van. Milyen könnyű is lenne így… Csak épp nem lenne igazam.

Ha így gondolkodnék, belépnék nagy garral, szépen és szívhez szólóan elmondhatnám, hogy én is mennyire a csoport tagja vagyok. Sőt azáltal, hogy gyerekem van még mennyivel nehezebb is nekem, mint a csoport többi tagjának. Kiváltságos törődést is elvárhatnék.
Biztos lennének páran, akik megértenék az érveimet, együttéreznének velem, és a pártomra állnának, az egyenlőség, a tolerancia, a befogadás, az identitás tisztelete, a béke és hasonló szép, jóléti eszmék által vezérelve.
És biztos lennének akik dühösek lennének, mert az a csoport, a gyerektelenül öregedők csoportja, és ők átlátnák a veszélyt, amit a gyerekesek jelenléte hordoz.
És én nem vagyok gyerektelen.
És épp azért hozták létre, hogy legyen saját, biztonságos, védett terük, ahol a saját dolgaikról beszélhetnek, kereshetik válaszaikat, és erősíthetik egymást. A saját szavaikkal, fogalmaikkal, nézőpontjaikkal, akár még úgy is, hogy az a gyerekesek számára bántó lehet.

És akkor én megbántódhatnék, elkezdhetném megbélyegezni azokat, akik védeni szeretnék a saját terüket, épp az olyanoktól, mint én is vagyok.
És ha kellő ügyességgel érvelnék, biztos sikerülne jól megosztanom a társaságot, belerontani a folyamataikba, ahogyan teszik azt a csoportom tagjai egyébként is gyakorta, mindenhol máshol is, tolva magunkat előre, csak a saját kínunkat látva, önigazolva, akár a többiek kárára is, önreflektálatlanul.

És végig mondhatnám magamnak, hogy igazam van, és verhetném a mellem.
Csakhogy azt gondolom, hogy bár megtehetném, ez nem lenne helyes.

Miért?

Mert az identitás-meghatározásom a magánügyem, ezzel senkinek nincs semmi dolga. Az objektív körülmények határozzák meg, hogy a társadalom minek lát, nem az, hogy én mit szeretnék, ebben az esetben.
Ha van gyerekem, akkor nem vagyok gyerektelen, még az öregedés útkeresésében sem.
Ennyi.
Ha ezzel nem tudok megbarátkozni, akkor azt a terapeutámmal dolgom megbeszélni. Nem pedig más emberektől elvárni a lelkem, identitástudatom babusgatását. Különösen nem olyanoktól, akik társadalmi méretekben szenvednek a csoportom elnyomásától, egyébként is.

Mit teszek akkor?

  • Belépek a csoportba. Vagyis már beléptem, és nem lépek ki.
  • Befogom a szám, olvasok, figyelek. Örülök, hogy ott lehetek és kábé ennyi is.
  • Nem kezdem el mondani nekik, hogy gyerekesként mennyivel nehezebb nekem, és nem várok megértést, elfogadást. Nem követelek külön figyelmet, együttérzést, támogatást. Ha gyerektelenként határozom meg magam, akkor gyerektelenként vagyok jelen. És nem kezdem el pl. követelni, hogy legyenek a “gyerekes gyerektelenek” is gyerektelennek elismerve, sőt a gyerektelenek ezen túl “gyerektelen gyerektelennek” határozzák meg magukat, hogy ne kelljen magam kirekesztettnek érezni. Ügyesen marginalizálva ezzel az eredeti csoport célját és fókuszát, hatalmi szóval, ideológiai nyakatekeréssel rájuk telepedve.
  • Ha van olyan téma amihez mégis hozzászólok, vagy kérdeznék, akkor odafigyelek arra, hogy bármi amit a témával kapcsolatosan mondok, az MINDIG reflektáljon arra, hogy a csoport tagjai felé mit hordoz/üzen, és ne erősítsem méginkább azokat a tendenciákat, ami számukra pont az elnyomást jelentik. Ha például követelik, hogy legyenek olyan idősotthonok, ahova csak gyerektelenek költözhetnek be, akkor nem fogom magam kirekesztettnek érezni, hanem kifejezetten támogatom a törekvést, és megvédem a többi, gyerekes tiltakozó előtt is.
  • És pl. nem kezdem el azt sem mondani sehol, hogy a gyerektelenek fizessenek több adót mint a gyerekesek, és vállaljanak nagyobb részt, tekintve, hogy a gyerekesek mennyit áldoznak a társadalmi reprodukció oltárán.
    (És még sok más hasonló ostobaságot sem kezdek el mondani a gyerekes-gyerektelen társadalmi teherviselés kapcsán, a gyerekesek felé részrehajlóan, a gyerektelenek kárára.)
  • És egyáltalán. Reflektálok arra, hogy NEM vagyok gyerektelen, és ezáltal minden szavam és megmozdulásom, a gyerektelenek között más tartalommal fog bírni, hiszen az elnyomó csoport szava is lesz.
    Így jártam, az én dolgom ezzel kezdeni valamit, nem a gyerekteleneknek. Különösen akkor, ha közéjük is szeretnék tartozni.
  • És ha megszólalok és valaki visszajelez, hogy ez akármiért bántó, akkor nem kezdek hőbörögni, hanem megpróbálom megérteni a szempontot. De biztosan nem kezdem el basztatni azt, aki kritikai észrevételt tesz a mondandómra.

Az identitás magánügy.
Elnyomó csoport tagjaként, az általam elnyomott csoport identitását magamra ölthetem, ha akarom. Az, még mindig magánügy lesz.
De ezek után elvárni bármit az új csoporttól, anélkül, hogy reflektálnék magamra, véleményem szerint ostobaság, és csak arra jó, hogy kárt okozzak annak a csoportnak, ahova épp bekéredzkedni kívánok.
Amit viszont nem szeretnék.

Még abban is bízom egyébként, hogy ha sikerül ilyen értelemben felelősen jelen lennem, és jól reflektálni a tagokra, akkor elindulhat a bizalom építése a két élethelyzet tagjai között. Elkezdhetjük érteni, látni egymást, egymás nézőpontjait. Kialakulhat egy olyan bizalmi és biztonságos platform, amin utána tudunk azon gondolkozni együtt, hogy az öregedéssel járó nehézségekre milyen olyan egyéni és társadalmi megoldásokat szülhetünk, melyek egyaránt jók a gyerekkel és a gyerek nélkül öregedők számára.

Látom az idős embereket, a kínjaikat, a kirajzolódó életüket, a múltjukat, a jelenüket, a kilátásaikat. Az öreg emberek rögvalósága húsba vág. Kidumálhatatlan és nyers, amiben a méltóság, az identitás egyre inkább elveszíti a jelentőségét annak fényében, hogy az alapvető fizikai életszükségletek kielégítése sem triviális immár.
Nemhogy a méltóság és az identitás tisztelete…
Öregen, tehetetlenül az ember nem ugrál, és az örömforrások is egészen más területekre korlátozódnak mint még akkor, mikor az indentitás és a méltóság tiszteletének elvárására is futott.
És, hát, ha nem tudom az ápolót rendesen megfizetni, ezáltal etikátlanul (ki)használom pl. más nemzetek nehezebb sorsú nőit, akkor nem a méltóságom tiszteletét fogom tőle elvárni, hanem örülök, ha időben behozza az ágytálat.

És amikor mindezek után a figyelmem visszafordítom a még aktív korú emberekre, mellbevág a kontraszt. Hirtelen érthetetlenné válik, hogy pontosan milyen jogon és alapon követelünk magunknak, hatalmi helyzetben, bármiféle előjogot, extra figyelmet, méltóságunk tiszteletét, miközben mindezt mi sem adjuk feltétel nélkül a környezetünk ezerféle, nálunk rosszabb hatalmi helyzetű tagja számára.

Hogyan lehetséges, hogy ennyire érthetetlen módon részrehajlóak vagyunk a saját magunk irányában? Akarhatunk-e, van-e értelme ezen változtatni akarni?

Morális alapon létezni, identitásról, méltóságról elmélkedni, luxus.
Előjog, privilégium, melyet többnyire a Maslow piramis csúcsán billegve szokás elvárni. Pontosan tudom ezt.
Elnyomott embereken számon kérni az elnyomók méltóságának és identitásának tiszteletét igazságtalan és komolytalan.

Egy másik poszt kapcsán is felmerült a méltóság kérdése. Teljesen laikus, fehér-galléros értelmiségiek kérték számon az ápolókat. Bámulatos, ugyanakkor tipikus és tanulságos érzéketlenséggel. Tervezek erről is írni.

Kicsit más: szembe jött ez a cikk is. Egy fehér ember jutott arra, hogy ő tulajdonképpen nem is fehér, hanem fekete. Nagyon hasonló hatalmi helyzet, kíváncsi lennék, hogy hogyan vélekednek erről a feketék. Mondjuk ha pl. be akarna lépni egy feketék jogaiért küzdő csoportba azzal, hogy valójában ő is fekete.

 

 

 

.

Advertisements

One thought on “Érdekes morális dilemmába futottam 2: konklúziók

Leave a Reply

Fill in your details below or click an icon to log in:

WordPress.com Logo

You are commenting using your WordPress.com account. Log Out / Change )

Twitter picture

You are commenting using your Twitter account. Log Out / Change )

Facebook photo

You are commenting using your Facebook account. Log Out / Change )

Google+ photo

You are commenting using your Google+ account. Log Out / Change )

Connecting to %s