Öregedés, gyerekkel vagy gyerek nélkül


Nemrég írtam a “Nyugdíj, öngondoskodás, idős évek, kilátások”-ról.
Furcsa, hogy mennyire nem beszélünk erről, de van egy fogadásom, hogy ez most már Magyarországon is téma lesz, egyre inkább. Végre elkezdődik a társadalmi dialógus. Ennek látszanak is már a jelei, itt-ott felbukkan a téma, legalábbis a virtuális térben. Nők beszélnek, egymás között. (Hamár a politika gyakorlatilag úgy csinál, mintha ez nem is lenne kérdés.)
Abban reménykedek, hogy elkezdünk erről intenzíven beszélgetni, és végre eljutunk oda, hogy még azelőtt átgondoljuk a női élet, saját életünk kilátásait, mielőtt elköteleződnénk az ápolás oltárán akár anyaként, akár rokonként, akár az idős, beteg rokonok gondozójaként.

Az “anyaság realitásai” téma az utóbbi években elég jól bekerült a köztudatba, jobbnál jobb honlapok, blogok elemzik különféle szempontok és prioritások mentén. Lehet már látni a mérlegelésre érdemes paramétereket. Aki figyel és akarja, illetve hajlandó reálisan is gondolkozni, tudhat már jól informált döntést hozni.
Az idősgondozás, az időskori élet is most várhatóan téma lesz, és ezzel együtt minden bizonnyal az is, hogy ha öngondoskodni akarunk, akkor annak mik a feltételei anyagi, energetikai, pénzügyi, időbeli, testi és lelki értelemben.

A poszt alatt kérdezte valaki:

Ha már szóba kerültek a gyerekek, eszembe jutott még egy kérdés: másként élik meg az időskori életet a gyerektelenek és másként azok, akiknek vannak gyerekei, a tapasztalataid szerint? Befolyásolja-e ez az állapotukat, a mindennapi életüket? Arra a klasszikus kérdésre gondolok pl, amit fel szoktak tenni a gyerekesek a gyerekteleneknek, hogy “de hát, akkor ki fog neked adni majd egy pohár vizet, ha öreg leszel és beteg?” Előjön-e ez problémaként akár a pszichikai oldalát nézve a dolognak (erősebb magány- és kiszolgáltatottság érzet mondjuk), akár az anyagit (pl. ha a szülőnek nincs pénze fizetni az ellátást, fizetnek helyette a gyerekek?)

Amire jött ez a komment:

Mivel a tömeges gyerek nem vállalás még nem túl régen létezik, szerintem erről még nincsenek érdemi tapasztalatok. Az, hogy mit érez egy olyan pár, akiknek nem lehetett gyereke (tehát nem választották, hanem elviselték, elszenvedték), és ezért a környezetük évtizedek óta sajnálja őket, az nem annyira releváns. Márpedig Mo-n egyelőre ez a jellemző.

Amit én látok egy olyan országban, ahol a mai 50-es generáció egy (azért nem túl nagy) része tudatosan nem vállalt gyereket (első feminista hullám), az az, hogy ezek az emberek egyelőre különösebben nem érzik rosszul magukat. Tevékenyek, vannak erőforrásaik, sokféle szerteágazó dologba belefognak. De itt is érdemes figyelembe venni, hogy akik a ’70es, ’80-as években nőként (meg férfiként is) tudatosan nemet mondtak a gyerekvállalásra, azok az értelmiségi, tanult nők voltak. Egészen más életlehetőségekkel, mint a kevésbé tanult, saját életén kevésbé gondolkodó emberek.

Amit látok magam körül, és meglepő, az az, hogy általában hosszú kapcsolatban élnek. (Amit én látok, persze nem statisztika…) Ez egyébként érdekes kérdés, talán statisztikailag is lehetne mérni: úgy tűnik nekem, hogy a kapcsolat jobban megmarad, ha nem viseli meg a gyerekvállalás. De lehet, hogy itt is csak arról van szó, hogy akik ilyen tudatos döntést hoznak, azok eleve más típusú párkapcsolatot keresnek, más elvárásokkal mennek bele egy kapcsolatba, és mások az életlehetőségeik. Meg azzal, hogy nem zsarolhatók egy/több gyerekkel, elég más az érdekérvényesítési képességük.

De egyébként elég nehéz lenne ilyen egyszerűsítő megállapításokat tenni a gyermektelenekről. Mivel a gyerekes szülők közt is van minden (gyerekével nem törődő, alkoholista, lecsúszott, karrierista, szenvedélybeteg, gyerekét zsaroló mártír stb stb), pont így a gyereket nem vállalók is nagyon sokfélék lehetnek, karaktertől, életlehetőségektől függően.

Nagyon jó a kérdés, és a válasz is, és tökéletesen egyetértek. Ez így kábé egy komplett válasz a kérdésre.

Pár másik szempontból is megközelíteném, kiegészítésként.

És először megint kérdeznék:

  • Mi az oka annak, hogy egyáltalán felmerül bennünk ez a kérdés?
  • Miért szempont ez, hogy gyerekkel, vagy gyerek nélkül könnyebb-e az öregség?

Nekem az a véleményem, hogy ez egy régről fennmaradt társadalmi vélekedés. Egészen más szerkezetű családmodellben volt ez ilyen kétesélyes, hogy milyen gyerekkel és milyen gyerek nélkül. Régen, feltételezem, ha az embernek nem voltak utódai, akkor nem annyira volt aki ápolja. Ezt a lányok, menyek tolták, akár akarták, akár nem. Nem volt választás, alternatív életlehetőség, a nők élete a gondoskodó munkák végzéséről szólt nagyrészt, gyerekszülés, felnevelés, közben az idős, beteg rokonok ápolása. Meg le is nézték azokat, akiknek nem volt gyereke.

Most azért már nagyobb a nők mozgástere, pl. egyre többen választhatják azt, hogy nem szülnek. És nem is szülnek, látható a szülési statisztikákban. Így viszont marad idejük, energiájuk és pénzük a saját egészségükről, jövőjükről, idős korukról gondoskodni.

És még egy nagyon fontos dologra juthat idejük: a saját lelki egyensúlyukat és belső békéjüket megkeresni, meglelni, ápolni és fenntartani, teljes, boldog, autonóm életet élni.

Miért írom ezt? Azért, mert azt állítom, hogy az öregedés, az életvég, vagy akár egy hosszú, halálos betegség viselése sem elsősorban attól függ, hogy van-e gyereke az embernek, vagy nincs, hanem hogy azt milyen módon tudja élni, megélni, végig élni, illetve milyen emberi kapcsolatai, érzelmi kötődései, közösségei vannak általában.

Rengetegféle család van. És a rengetegféle családban rengetegféle borzalom, elképesztően nyomasztó emberi viszonyok. Most épp egyébként egy ilyen kliensem van, ahol viszonylag jól és “szeretetben” élő emberek feldolgozatlan lelki kínjai, szinte lélegzetelállítóan nyomasztó közeget eredményeznek az idős, élete végén szenvedő néni, és a családtagok számára egyaránt. És mondhatom, hogy nagyon tanulságos, de erről csak akkor írok majd, ha már nem járok a családhoz segíteni.

Na, amit mondani igyekszem az az, hogy szerintem az életvégi életminőség és megélések nem attól függnek, hogy van-e gyerek vagy nincs, így, ebben a formában. Sőt.

És ugye tudjuk azt is, hogy hány idős ember él vissza azzal, hogy a házastársát, lányát vagy a menyét zsarolja, és követeli hogy őt ápolják, aminek nem minden nő tud nemet mondani. Tehát nem csak az a kérdés, hogy milyen öregedni gyerek nélkül, hanem az is, hogy milyen a családtagoknak az öregedő rokon, milyen terheket generál, és azt ki, és hogyan viseli.

Szóval erre a kérdésre nem nagyon van A vagy B válasz, elég egyedi minden ember és család története.

Viszont mesélek valamit, amit nagyon érdekesnek jelenségnek találok, mióta megtudtam, hogy ilyen is van. Magyarországon ilyesmi nem nagyon tapasztalható, tekintve, hogy az emberek korábban halnak, és egyébként sincsenek az idősödő generációk túl jó kondiban. Az idősek élete többnyire láthatatlan, és társadalmi megítélésük számos sztereotípiával terhelt.

Angliában a 90+, ápolásra szoruló emberek gyerekei 60+, 70+ évesek. Ha itt egy nő bevállalja, hogy ápolja az idős rokont, akkor az könnyen jelentheti számára, hogy viszonylag idős már ő maga is, talán segítségre is szorul. És akkor még neki kell vagy kellene a tényleg nagyon idős rokonokat is ápolni, ami már fizikailag sem kivitelezhető. Ezen szerintem eléggé érdemes elgondolkodni abban a relációban, hogy a társadalom milyen módon képzeli ellátni az egyre hosszabb életet élő tömegeit.
(Lsd. a magyar kormány okos elgondolását arról, hogy a gyerekeket kötelezni lehet a szülők ellátására, elegánsan kivonulva ezzel az egész probléma állami felelősségéből.)

Nyilván, ha az ember körül vannak családtagok, társak, gyerekek, akik egymást valóban szeretik, támogatják, és nem mondjuk egymás rovására, egymást kihasználva élnek, akkor az a legjobb, mind gyerek, mind felnőtt, mind idős korban. Úgy gondolom nem kérdés, hogy ez a legideálisabb megoldás.
Kérdezném, hogy ti, ha körülnéztek, a saját környezetetekben, akkor hány ilyet láttok?
Statisztikailag hány % gyereknek, felnőttnek és idősnek jut szerető, emelő, figyelmes család?

És hány %-a a nőknek még mindig azok, akik holt fáradtan, keserűen tolják a család gondoskodási szekerét, a rendesen megfizetett munka világához hozzá sem nagyon férve? Jó esetben valami rémes, harsány, sokszor pótcselekvős önigazolásba menekülve, ha van anyagi hátterük a férjük, volt férjük, vagy saját családjuk révén. Rosszabb esetben csak némán tűrve húzva az igát, a túlélésre játszva.
Milyen az a valóság, amiben már az önigazolás lehetősége is privilégium?
Milyen öregségre számíthatnak ők?

És hány olyan nőt látunk magunk körül, aki valóban kiegyensúlyozott lelkileg és energetikailag is? Aki úgy tud az idős kora felé haladni, hogy megteremtse annak anyagi, energetikai és egészségi fedezetét?

És hány olyan felnőtt van, aki amiatt gyötrődik, mert elképzelése sincs hogyan oldja meg a messze lévő idős szüleinek ápolását?

A férfiakról most szándékosan nem írok, csak a nőkről. Úgy gondolom az ő történetük, erőforrásokhoz való hozzáférésük egészen más, és nem is nagyon látom, hogy szándékuk lenne társadalmi méretekben a saját életükről, felnőttkori életvezetésükről, és időskori életükről érdemben gondolkodni. Pláne ha soha nem is kellett magukat ellátni tiszta ruhával, étellel, tiszta lakással.
Akinek pedig megvan a szándéka, egyénileg, az általában odafigyel magára, pénze is van, és megoldja a saját ellátását egy minőségi idősotthonban, vagy új feleséggel, vagy a régivel, vagy fizetett ápolóval/háztartási alkalmazottal.
Sőt még a szexuális igényeinek a kielégítését is. Van ahol már államilag is támogatva.
Nyilván tisztelet a kivételnek, és a tudatos és (ön)gondoskodó férfiaknak. Linkelek majd véleményeket férfiaktól a témában, ha találok jót. Eddig még nem találtam.

A mostani idős generációkat figyelve azt látom még egy jól működő stratégiának, amikor akár van gyerek, akár nincs, az egyén még jó időben, aktív, agyilag tiszta és mozgásképes idős korában kiválaszt egy szimpatikus otthont, és oda bevonul. Már ha van rá kerete vagy lakása, amit becserélhet erre.
Ott aztán kialakítja az életét, a rutinjait, a közösségi kapcsolódásait, és megtanul együtt élni ezzel az újfajta valósággal. Ezzel meg lehet előzni azt, hogy már sokkal később, kiszolgáltatva mások, akár a gyerekek döntésének, váratlanul találja magát valaki egy számára unszimpatikus helyen.

Egy ismerősöm mesélte nemrég, hogy idős, demens édesanyjának egy évbe került, hogy megszokja az otthont, de hogy valóban megszokta, megszerette, szakemberek gondoskodnak róla, és a lehetőségekhez képest jól van. Saját otthonaként beszél róla. És amennyire lehet, jól van így a lánya is, akinek megvan a saját élete, saját feladatai, saját gyerekei, és nem kényszerül ő sem megbolondulni a túlterhelésben.

Ezerféle történet, körülmény, lehetőség. Minél tovább figyeli az ember, annál komplexebb és tanulságosabb. Akár gyerekkel, akár gyerek nélkül lehet rémes vagy boldog az életünk.
Az egyik, amit én ebből a munkából tanulok az az, hogy mennyi mindent veszünk készpénznek, adottnak, soha el nem múlónak, elérhetőnek. We take far too many things for granted. Közben nem is igen tudjuk értékelni, és ügyelni a fenntarthatóságára. Aztán amikor elveszítjük, jön a meglepődés. Kis hülyeségekkel tereljük el a figyelmünket az életünk nagy és meghatározó döntéseiről, élményeiről, olcsó alkukat kötünk, aminek később keményen fizetjük az árát. A halál árnyékában aztán, ha szerencsések, vagy szerencsétlenek vagyunk, lehetőségünk lesz átgondolni, visszatekintve, amit az adott életünkben sikerült összehoznunk.
Úgy sejtem, hogy az, amit akkor látunk, sokkal inkább meghatározza az idős korunk megélését, mint az, hogy akkor, öregen, van-e gyerekünk vagy nincs.

Az általam ápolt idős emberek közül nagyon kevesen éltek intenzív kapcsolatban a gyerekeikkel, akik többnyire már szintén nem voltak fiatalok és bőven elég problémájuk volt egyébként is. Egyáltalán nem mesekönyv szerű családi idill az, amiket látok. A vizet sem a gyermekük viszi oda nekik mosolyogva, hanem ápolók, kedvesen, vagy nem annyira kedvesen. Még akkor is, ha a család egyébként szereti egymást, és néha kellemes perceket töltenek együtt. Ahol pedig saját rokon ápolja az időst, onnan többnyire rémtörténeteket hallok, megkeseredett, kifáradt, kizsigerelt, többnyire nőrokonokat, feszült légkört, és egyáltalán nem harmóniát.
Ezt akarjuk tényleg utódainknak?

Sokmindent nem érintettem ebben a cikkben.
Láttam 60+ éves férfit, elképesztően lelkiismeretesen, a haláláig ápolni az anyját, pelenkázni, főzni, ellátni, egyedül.
Láttam családokat, ahol a családtagok együtt, vállvetve ápolták a rokont. Láttam családot, ahol a nyolc gyerek heti váltásban, felváltva ápolták az édesanyjukat.
Hallottam egy idős úrtól, hogy az anyja 96 évesen, szabad döntéssel lett öngyilkos, mikor már nem tudta ellátni magát önállóan.
Hallottam leszbikus közösségről, ahol a tagok váltva látogatták/támogatták az idős, haldokló nőt.
Hallottam egyházi közösségről, ahogy úgyszintén.
Nagyon sok szép, mély történet van, komoly felelősségvállalással, helytállással, emberséggel, szeretettel.
Ilyenek vannak.
Emberek szeretettel, és valódi figyelemmel csodát tehetnek egymással, és tesznek is, akár van közöttük vérségi kötelék, akár nincs.
Nekem legalábbis ez jön ki.

Jó lenne tudni, hogy más emberek erről hogyan gondolkodnak a lelkük mélyén. Annyi itt a tabu és a sztereotípia, ami láthatóan nem nagyon segíti a boldogulást. Meg azt sem, hogy ezekről tisztán beszéljünk.

 

 

 

 

.

 

 

Advertisements

4 thoughts on “Öregedés, gyerekkel vagy gyerek nélkül

  1. Köszönöm a posztot, még így is, hogy azt mondod, sok mindent nem érintettél, nagyon sok mindent meg igen; mostmár többször elolvastam és még azt hiszem, fogom is.
    Többször említetted, hogy sok nyomorúság abból fakad időskorban (is), hogy feldolgozatlanok a lelki kín(lódás)ok, melyek persze kihatnak az idős ember mindenféle emberi kapcsolataira, viszonyaira is. Azon gondolkodtam, hogy sokszor tisztában sincsenek az emberek azzal (fiatalabb korukban sem), hogy milyen hatással vannak másokra, hogy esetleg mennyire megkeserítik mások életét az ilyen-olyan defektjeikkel – hogyan lehetne hát akkor ezektől megszabadulni egy olyan korba érve, amikor, ha lehet, csak még jobban felerősödnek a bajaink, még több a nyűgünk, amikor mind fizikailag, mind szellemileg már inkább leszállóágban vagyunk? Hogyan lehet felnyitni az emberek szemét vajon, hogy valamit itt most nagyon eltolsz, vagy eltoltál és változtatni kellene, ha már egyszer “elsinkófáltad/-od azt a terápiát”? Egyáltalán tipizálhatóak/általánosíthatóak szerinted ezek a defektek? Milyen lenne az ideális kliens, milyennek kellene lennie az egészséges lelkületű idős embernek?

    Like

    1. Én nem gondolom, hogy fel kell nyitni az emberek szemét, illetve szerintem nem is lehet. És ápolóként nem is szabad szerintem, hogy ilyen célunk legyen, azzal túllépnénk a hatáskörünket.
      Mindenki olyan amilyen, nekünk az a dolgunk hogy őt a saját életében és folyamataiban segítsük, kísérjük. Érted ezt?

      Látva az időseket, az életvégi útjaikat, úgy gondolom annyi a lehetőségünk, hogy a saját életünket, céljainkat, egyéb tevékenységeiket/prioritásainkat változtassuk, az általunk látottak/tapasztaltak fényében, tanuljunk tőlük/belőlük. Így tudnak talán az egyes generációk tanulni az idősebbektől. De ez sem biztos. 🙂

      Like

      1. Igen, amikor leírtam és elküldtem, már szinte rögtön eszembe jutott az, amikor arról írsz, hogy a te feladatod a segítő jelenlét és távolságot kell tartani…
        És igen, nem, egyáltalán nem biztos, hogy tanulunk az idősebbektől – sokszor mások vagyunk, mint ők, mások akarunk lenni, mint ők és vannak saját hibáink, amikből ugyanúgy, vagy tanulunk, vagy nem… 🙂

        Liked by 1 person

Leave a Reply

Fill in your details below or click an icon to log in:

WordPress.com Logo

You are commenting using your WordPress.com account. Log Out / Change )

Twitter picture

You are commenting using your Twitter account. Log Out / Change )

Facebook photo

You are commenting using your Facebook account. Log Out / Change )

Google+ photo

You are commenting using your Google+ account. Log Out / Change )

Connecting to %s