Obsessed with lifespan?


Elég speciális helyzet az, amikor idegenként, viszont napokon át és testközelből látjuk emberek működését. Sőt ez a munkánk, ezért fizetnek minket. Reagálnunk kell a kliens kínjaira, életben és biztonságban tartani. Ugyanakkor ez nem a mi életünk, a kliens nem a rokonunk, érzelmi, családi kötelékek nem kötnek. Mégsem lehet érzelmileg teljesen semlegesnek maradni, óhatatlanul hatással van ránk és a saját érzelmi világunkra is a kliens, és családjának állapota. Elég izgalmas, onsite helyzet.

Dolgunk az is, hogy megtartsuk a professzionális határokat, nem dolgunk pl. terápiásan támogatni őket, az életvégi, életértékelési folyamataikban. Szintén nem dolgunk “boldoggá” tenni. Elsősorban a fizikai szükségleteinek ellátásában segítünk, nyilván emberi módon, tehát reflektálunk az érzelmi igényekre is, valamilyen szinten.

És természetesen vannak kliensek nagyon komoly lelki és pszichológiai problémákkal, az ő haláltusájukat követni kifejezetten kimerítő. Nyilván bármikor fel lehet állni, felmondani, ha túl nagy már a lelki terhelés, és ez benne is van a pakliban, addig viszont az ápoló érdekes élmények között sodródik, a kliens folyamatainak farvizén.

***

Kicsi korom óta nem értem a kultúrám hozzáállását az élethez és a halálhoz. Beszélünk az “élet szentségéről”, de az élet minőségéről szinte alig.
Beszélünk a hosszú életről, mint kívánatos célról, de hogy hogyan éljük az életet, hogy abban valóban boldogok legyünk, erről, érdemben, szinte alig.
Készpénznek vesszük az életünket, miközben egészen skizoid módon, rettegünk a haláltól. Nyilván nem mindenki, és tisztelet a kivételnek meg minden, de a vallási, hitrendszeri alapjainkból, a nyugati világban ezt vezetjük le gyakorta.

Temetőink, halottaink messze vannak. Kevesen vannak azok akik kijárnak a temetőbe, önmagukért, gondolkodni az életről, belemerülni a csendbe és a nyugalomba.

Van valami olyan buddhista mondás, hogy ha igazán látni szeretnéd az életet, akkor dolgozz haldoklókkal. Nem pontosan idézem, nem emlékszem az eredeti mondásra, inkább csak ez csapódott le belőle. Akkor tanultam sok évvel ezelőtt, mikor elmentem egy hospiceba dolgozni, részben épp azzal a szándékkal, hogy azt a feszültséget amit a kultúrám és a szocializációm az élettel és a halállal kapcsolatosan belém táplált, megnézzem, és kezdjek vele valamit.

Mi az élet? Mi a halál? Egyáltalán lényeges kérdések-e ezek? Ha igen miért?

Nézem a BBC híradóban ahogy mondják, mintegy sikerként, hogy mennyire nő az emberek várható élethossza, és hurrá van. Közben szinte minden este van szó arról, hogy az idősek, betegek ellátásának anyagi háttere nincs meg, rogyadozik az NHS (National Health Service, UK egészségügyi rendszer). Mellettem eközben a néni haldoklik, szenved boldogtalanul. Nagyon-nagggyon boldogtalanul.
Azt is mondják a TVben, hogy minden 85 év feletti UK személy, átlagos, éves kórházi költsége 8000 font körül van, és a 85 fölöttiek számra szigorúan monoton növekvő. Illetve hogy ötlete sincs senkinek, hogy ezeket a költségeket, hosszú távon, milyen társadalmi struktúrák segítségével kellene finanszírozni.

Mi végre ez az egész? Miért az élet hossza a cél, ha közben az élet minőségére, illetve az élet során felmerülő gondoskodás igényeinkre gondot, társadalmilag, alig fordítunk? Sem az egészségünk és életminőségünk megőrzésére, preventív módon. És persze, egyre többen igen, és téma is ez már, de a tömegek úgy tűnik nem sokat gondolkoznak az életükről, az öregedésükről, a halálukról. Pedig aztán ha valami nem kerül pénzbe, az a gondolkodás.

Tényleg az a jó cél, hogy minél tovább éljünk? Mindegy milyen áron, lelki és pénzügyi értelemben egyaránt? Tényleg elfogadjuk azt, hogy boldogtalanul végigvergődünk az életen, ráadásul rettegve a haláltól, gyógyszerekkel életben tartva, aztán kínlódva meghalunk? Ez az élet? Ennyi az élet? Ez az, amiért ennyire odavagyunk?

Nem akarjuk esetleg ezt az egészet kicsit újragondolni, újratervezni?

Bárhogyan is van, akármennyire is nyertünk magunknak plusz tíz-húsz-harminc évet, a vége ugyanaz. Mégis, mintha nem lenne óriási különbség az évek számában, az emberöltő mindenhogy rövid. De amennyire látom, akár öregen, akár fiatalon, nagyon nem mindegy, hogy amíg tart, milyen a minősége.

 

temeto

 

 

.

 

Leave a Reply

Fill in your details below or click an icon to log in:

WordPress.com Logo

You are commenting using your WordPress.com account. Log Out / Change )

Twitter picture

You are commenting using your Twitter account. Log Out / Change )

Facebook photo

You are commenting using your Facebook account. Log Out / Change )

Google+ photo

You are commenting using your Google+ account. Log Out / Change )

Connecting to %s