A remény hal meg utoljára?


Szokás azt hinni, hogy a remény egy jó dolog és én is ezt gondolom. Abszolút. Nemrégiben viszont arra jutottam, hogy a remény is kétarcú, van konstruktív és destruktív vonatkozása is. A destruktív remény talán a félelemből és illúziókból táplálkozik. És valójában akadályozza, hogy a lélek az útján haladjon.

Tél van, fagyos a táj, valamilyen érthetetlen oknál fogva egy óriás poszméh jelent meg az ablakomban. Növény nincs nagyon a lakásban. A méh küzd, próbál kijutni az ablakon keresztül, küzd-küzd. Semmi esélye nincs az élethez. Sem bent, sem kint. Várhatóan küzd majd amíg elfogy az ereje, és akkor meghal.

Segítsek neki? De hogy? Az élethez nincs esélye. Csapjam agyon? A kutyáját is elaltatja az ember, ha az már nagyon szenved. De nem vagyok én isten, hogy más életéről döntsek, pláne ha meg sem kért rá. Emberként, együttérző lényként nincs-e elég felhatalmazásom? Nincs. Jelen esetben nincs. Nem dolgom-e segíteni? Nem.
Közben rettentően idegesítő, ahogy a csendben, mint egy helikopter zümmög. Akkor most, ha lecsapom neki segítek, vagy magamnak? Mennyire lehet őszinte az a segítség, amit az ember nagyrészt a saját nyugalma érdekében tesz?

Arra jutok, hogy semmi teendőm nincs, nem lehet, a jelenlegi helyzetben. Jogom van viszont nézni, nézni a lényt, megélni amit ezzel kapcsolatosan érzek, átélni, belemerülni és megnézni hova visz. A küzdés nehézségét, kilátástalanságát, a haláltusát, a szenvedést. Lehetőségem van nem elfordítani a fejem. Tanítóvá válik a méh, küzdelmében, agóniájában.

***

Amikor az ember 90+ éves lesz már, diagnosztizáltan beteg, olyan betegsége van ami jelenleg nem gyógyítható, közben a test már mindenhol fáj, a lélek egész életében boldogtalan és békétlen volt, az nehéz. Járni már nem tud, tüneteit csak enyhíteni lehet, számos mellékhatással, amit aztán új gyógyszerrel lehet csak enyhíteni. És a test tulajdonosa még mindig reménykedik hogy meggyógyul, az orvostudománytól várja, követeli, elvárja a megoldást. Jöjjön ki az orvos, legyen valami vizsgálat ami után ő majd megint jól lesz és élhet tovább. 90+ éves!
Sír, kövér könnyekkel, hogy ő ezt már nem bírja, de meghalni sem kész. Évek óta, fokozatosan romlik az állapota, amiben szenved, de “nem adja fel”.
Én ezt nem értem. Félelembe fagyva, a semmiért küzdve, lehetetlen illúziókban reménykedve, boldogtalanul, mit ér az élet?
És közben nagyon nehéz, feszítő érzés, hogy nem tudok segíteni neki ebben.

Sokszor gondolkozom azon, hogy hasonlóan reménytelen helyzetben mit csinálnék. Egyáltalán észrevenném-e, hogy nincs esélyem. El tudnám-e fogadni azt az állapotot?
Buddhista szerzetesek meg tudják csinálni, hogy átmeditálják magukat a halálba. Ez nagyon tudatos, békés és vonzó megoldásnak tűnik számomra. Különösen akkor, ha addig sikerül teljes, gazdag, boldog, kiteljesítő életet élni.
Szenvedéllyel élni és meghalni, kitárt szárnyakkal átrepülni az életen és utána tovább…
#passionforlife

 

wp-1484730451129.png

 

 

.

Advertisements

3 thoughts on “A remény hal meg utoljára?

Leave a Reply

Fill in your details below or click an icon to log in:

WordPress.com Logo

You are commenting using your WordPress.com account. Log Out / Change )

Twitter picture

You are commenting using your Twitter account. Log Out / Change )

Facebook photo

You are commenting using your Facebook account. Log Out / Change )

Google+ photo

You are commenting using your Google+ account. Log Out / Change )

Connecting to %s