Az elsinkófált terápiák ára


Idősekkel dolgozni olyan, mint amikor az ember a kezébe veheti az eltört hologram egy kis darabját és megnézegetheti. Könnyű, átlátható, és magában hordozza az egész kép jellegét, milyenségét és minőségét. Ami különösen érdekes akkor, ha maga az eredeti kép túl nagy, komplex, és átláthatatlan egy földi halandó szemével. A hologram egy csodálatos dolog egyébként is, ahogy anyagtalanná szublimálja, és megörökíti az anyag esszenciáját.

Szóval a bentlakásos ápoló beejtőernyőzi magát egy családba. Fogja a bőröndjét, és odahalad a helyszínre. Gyakorlatilag fogalma sincs, hogy pontosan mi vár rá. Bekopogtat az ajtón, ami amikor feltárul, a hologram elkezdi megmutatni magát. És mivel az ápoló, az adott időben szerves és közeli részévé válik a család életének, mind a folyamatok, mind a kaják, mind a mikrobák, mind az érzések szintjén, óhatatlanul átfolyik az ő szűrőjén is annak a családnak a valósága, amibe a sors beledobta.

Én úgy szeretek ápolni, hogy a saját lényem gyakorlatilag láthatatlan marad. Az angolok amúgy is ezt várják. Az adott történet nem rólam szól, belőlem ott nagyon limitáltan van szükség.
(Cserébe viszont megkapom azt a privilégiumot, hogy szemlélője lehetek a folyamatoknak. Pszichológiai tanulmány és mélyinterjúk, folyamatában, on-site. Végülis, általában elég kevés idegennek engedjük látni a mindennapi valónkat, a seggtörlés szintű intimitásáig, mélységében. Sokan még az életük társának sem.)
Volt olyan család, ahol a hozzátartozó azt mesélte, hogy egy idő után ő segítette az ápolót, annyi odahozott baja volt, és nem fordítva. Azt gondolom, hogy a profizmushoz, ebben a műfajban az is hozzátartozik, hogy az ember, a saját világát kizárólag annyira adja oda a családnak, amennyire az a család, elsősorban a kliens folyamatait támogatja. Pont mint a jó terapeuták esetében. Ilyen érzékeny tánc ez, minket azért fizetnek, hogy támogassunk. Ez a kapcsolat messze nem egyenrangú, és ilyen értelemben nem is kölcsönös.

Ha viszont az ápoló ilyen lelkülettel érkezik, akkor nem nagyon zavarja össze a család belső folyamatait (plusz népszerű, keresett ápoló lesz). Sőt, ha elég jól támogatja a tagokat a nehézségekben, akkor tartóoszlopként kezdenek rá támaszkodni. A romladozó ház állványzata ilyen, nem része a háznak, de mégis eléggé ott van. (Ami egyébként számos potenciális határtartási problémát generálhat, meg gyakran generál is, de az egy másik történet.)

És akkor a családtagok elkezdik mondani a valóságukat. Először a kliens válik láthatóvá, a mindennapi folyamatok során. Ők nem ritkán annyira idős emberek, hogy már a gyerekeik is idősek. (Ami elég fura is, mikor pl. a kliensem lánya az anyám lehetne.) Aztán sorban a közeli családtagok némelyike is láthatóvá válik.

Arról már sokszor írtam, és lenyűgözve figyelem a mai napig, hogy mivé változik az ember öreg korára, ha a lelki issueival nem számol el/le, még aktív korában. Vagy bármikor. Nem egy embertől hallottam azt mondani, így, hogy neki nincs sem ideje, sem kedve, sem energiája terápiába menni. Vagy bármi egyéb érdemi módon megpróbálni hozzáférni a kényszereihez, a lelki láncaihoz, rálátni azokra és méginkabb megpróbálni letenni azokat. Ami látszólag érthető, hiszen ezek tényleg nehéz és energiaigényes folyamatok. Kérdés, hogy mennyit fizetünk azért, ami helyette marad. Időben, pénzben, hogylétben, diszharmóniában, boldogtalanságban.

Én ugye leginkább fehér, középosztálybeli embereket segítek, akiknek jellemzője, hogy van forrásuk. Anyagi, idő, szellemi, mindenféle. Tehát döntési helyzetben vannak abban a tekintetben, hogy mit kezdjenek az életükkel. Kétféle döntést szokás ebben a helyzetben hozni.
1. Az egyik, hogy az erőforrásainkat belefordítjuk a lelki szeméttárolónk kipucolásába, vagy más szóval kiszabadulunk (már amennyire lehet), a lelki, érzelmi rabságainkból.
2. A másik, hogy számos erőforrásainkat a lelki kínjaink elviselhetővé tételére fordítjuk, és egy életen át hárítunk, tüneti-kezelünk. Bírhatóvá akarjuk/erőltetjük a lelki nyomorunkat, próbáljuk megúszni. Kompenzálunk, elfedünk. És általában ezzel csak halmozzuk a szarkupacot, ami aztán akkor esik vissza a nyakunkba, mikor energiáink, erőforrásaink már nem elégségesek a szarkupac beomlását/kiszabadulását megakadályozni. Amikor nem bírjuk már tovább, idegileg, anyagilag, lelkileg. És akkor vagy változtatunk, vagy meghalunk.
Nagyon kevés olyan embert láttam eddig, arányaiban, aki az első utat választotta volna. Az ápoltjaim közül például egyet sem. Illetve talán egy bácsit, de hozzá sajnos csak nagyon rövid ideig volt szerencsém. (Az egyik vágyam ebben a munkában az, hogy egyszer egy olyan idős embert ápolhassak hosszasan, aki az első utat választotta. Egészen biztos vagyok benne, hogy nagyon sokat lehet majd tanulni tőle.)

Mondok példákat a másodikra: függőségek, pót-, és kényszercselekvések, önbántás, a nálunk gyengébbek bántása, dolgok, cuccok kényszeres vásárlása (az egész nyugati kultúra gyakorlatilag szerintem ebben szenved, társadalmi szinten, ki-ki a saját vásárlóereje erejéig), de vannak egészen viccesek is. Ezt nem rég figyeltem meg.

A belső rendetlenség kínzó érzetének enyhítése, a külső világ rendezésével. Ami totál elfogadott, magazinszerte elismert tevékenység, úgy egyébként.
Azt hiszem ebben az angolok világelsők, de legalábbis élmezőnyben lehetnek. Nem értettem úgy igazán eddig, hogy miért tolnak ennyi pénzt és energiát a kertjeik, lakásaik (de akár ruházatuk, kinézetük) ápolásába. Még tökéletes állapotú szobákat újra tapétáznak, újraépítenek. KELL valami lakásszépítést csinálni. Ami ugye egyrészt miért ne, az ő dolguk, ő pénzük, persze.
Mondjuk az egy dolog, hogy mennyi környezeti terhet jelent ez, most azt nem is hoznám ide. De amit megfigyeltem az nagyon érdekes:

Az idős rokon az összeomlás határán van, de már a másik oldalán. Szét van esve, meghalni sem tud, élni sem, annyira demanding már, hogy három ember szükséges az ápolására. A hozzátartózók is szétvannak ennek következtében, és az ápolás rendszere is szétesőben. Nem alkalmas már a kliens állapota az otthoni életre, idősek otthonába kellene költöznie, de ezt, a gyerekei nem akarják. Nem képesek szembenézni azzal az előítélettel és bűntudattal, ami azokat sújtja, akik otthonba adják a rokont.

Közben felpörög a rendcsinálás, a takarítás, ezerrel igyekszik a rendszer a környezetet “szebbé”, “rendezettebbé” tenni. Ez láthatólag megnyugvást hozna, meg hoz is (“it’s sorted”, hangzik el), vagy három másodpercig, épp mint a drogok, és utána kezdődik a ciklus az elejétől.

De egyébként káosz van, sírás, düh, frusztráció, összeomlás előtti kimerültség a hozzátartozókban, órákon át tartó eredménytelen családi beszélgetések arról, hogy mit kéne tenni.

ÉS AKKOR! Mi történik? Jobb híján? Ezt komolyan alig hiszem:
Bevállalnak egy lakás tapétázást, plusz szekrénycserét, asztalossal, macerával, egy vagyonért… És ez megy évtizedeken át, mindig, ha valami gond van. Márpedig mindig valami gond van. De legalább a gazdaság dübörög.
Remélem valaki kiszámolja egyszer, hogy egy átlagos, végigvitt terápia mennyibe kerül, és mennyibe kerül az elodázása. Plusz, mi az ára annak a lelki állapotnak, amibe beleragad az egyén, öreg korára.

A nyugati társadalomnak nem érdeke, hogy polgárai békében és harmóniában éljenek magukkal, és egymással. Azt a kiesést, amit ez a GDP-ből jelentene, úgy tűnik nem engedheti meg magának. Az egyén vagy egyedül a sarkára áll, vagy nem. Már aki teheti egyáltalán. Meg aki hajlandó.

 

 

.

Advertisements

4 thoughts on “Az elsinkófált terápiák ára

Leave a Reply

Fill in your details below or click an icon to log in:

WordPress.com Logo

You are commenting using your WordPress.com account. Log Out / Change )

Twitter picture

You are commenting using your Twitter account. Log Out / Change )

Facebook photo

You are commenting using your Facebook account. Log Out / Change )

Google+ photo

You are commenting using your Google+ account. Log Out / Change )

Connecting to %s