Élünk, megöregszünk, meghalunk. Mi marad?


Élünk, megöregszünk, meghalunk. Mi marad? Mi marad a végére? Mi marad utána? Lényeges ez egyáltalán? Ha igen, melyik része, a vége, vagy az utána? Netán mindkettő?
Van-e döntési lehetőségünk? Van-e döntésünk? És ha igen, mit szeretnénk? Mik a döntéseink?

Amikor egy fiatal embert arcát nézzük, látjuk benne az öreg embert? És amikor egy öreg ember arcát nézzük, látjuk benne azt, aki régen volt?

Néha-néha, egy-egy pillanatra meg szoktam látni fiatal emberek arcában az öregkori énjüket, de fordítva nem megy. Ha idősként ismerek meg valakit, és a felőle érkező érzetek lesznek azok, amik a szívemben kialakítják a vele kapcsolatos érzéseket, akkor utána nem tudom már látni azt, akik ők korábban voltak.

Megfigyeltem ezt, amikor az idős embereket elkezdem ápolni, aztán előkerülnek fotók, történetek, további fotók. Kirajzolódik egy fiatal, aktív ember képe, és köré a történet, de az egész olyan mintha egy film lenne, és képtelen vagyok a két embert összekapcsolni magamban. Hogy az valójában egy és ugyanaz az ember.

Beszélgettem egy 90+ angol bácsival egyszer, meséltem neki merre lakom, ő meg előhúzatott velem egy régi könyvől egy sárga fotót, ahol ugyanazon a helyen áll, 22 évesen, klottgatyában, a háború idején. Az, ami nekem a szeretett, békés, misztikusan különleges lakóhely, neki háborús emlék. Ugyanazon vár alatt van lefotózva ahol én is, 70 évvel később. Nézem a bácsit, ül a pelenkájában, agyilag tök tiszta, és mesél. Nézem a fotót, a mosolygó, reménytől csillogó fiatalt, aki jócskán a fiam lehetne.
Most meg épp a papit hozom neki. Attól a legboldogabb, ha finom a kaja.
Más reménye már nincs, totál demens, aranyos, vidám feleségével együtt üldögélnek a nappaliban egész nap, nem mennek már sehova, csak majd még egyszer.
Rendesen fáj. Nehéz ésszel felérni ezt, az évtizedes ugrásokat az időben és az arcokban. Nem is megy jól.

A minap álmodtam valamit, visszaugrottam az egyetemi éveimbe és ott voltam a barátaimmal. Főztünk, veszekedtünk a recept részletein, buli volt a kommunában. Felkelek, belenézek a tükörbe, már nem találom benne azt az embert, aki az álmomban voltam. Rendesen fáj ez is.

Az idő elmúlik. Mi marad? Mi nem marad? Minek kéne hogy maradjon? Minek nem?

Egy gyakran visszatérő megfigyelésem ez, hogy amikor az emberek megöregszenek, és sokszor nincs már abból semmi, amiből lelki értelemben fiatal korukban élnek, akkor mi marad nekik? És vannak azok az öregek is, akiknek öregként is van valamijük, saját belső energiájuk és erejük, és ők jól vannak.

Volt pl. szintén egy 90 körüli néni, az otthon negyedik emeletén. Ő minden délután, míg a többiek aludtak, fogta a troliját, és tepert 50 kört a folyosón, kb. 100 méter körönként. Mielőtt még nem tudtam ki ő, azt hittem demens és mehetnékje van, de kiderült hogy tök tiszta, pengeéles, és azért jár, hogy sportoljon. Elszánt volt, eltökélt. Zseniális nő volt, élmény ápolni és hallgatni beszélni.

Na, szóval kutatom és firtatom ezt. Van-e valami összefüggés a fiatalkori élet és az öregség minősége között.

Az eddig ápoltjaim mindegyikéről kiderült, hogy ami az időskori betegségük diagnózisának a tünete, azokat a tulajdonságokat fiatal, aktív korukban is ugyanúgy produkálták (pl. félelem, aggódás, agresszió, szeleburdiság, random éneklés, stb.), csak akkor még kontrollált körülmények között csinálták. És ahogy az idő előre haladt, a tudati fékjeik lazultak, úgy lett belőle egy olyan viselkedés együttes, amire egy idő után kaptak egy diagnózist. Demencia. Parkinson.

És akkor felmerül a kérdés, hogy vajon lehet-e úgy élni, úgy pallérozni a lelket, a szellemet, az elmét és a tudatot, hogy ne legyünk kénytelenek a világ szempontjából elveszíteni magunkat öreg korunkra. Már ha ez egyáltalán cél.

Nekem mondjuk célom lenne, úgy érzem minden esélyem megvan arra, hogy öregen elhülyüljek, főleg azért, mert már most sem vagyok egészen normális sokak szerint, de még mederben tartom. Vagy nem tudom, van egy ilyen olvasat is. Nagyon vonzó alternatíva számomra a demencia, sokkal kevesebb energiát igényelne, mint megpróbálni megküzdeni vele, de egyelőre még nem adtam fel. Szóval kutatom a lehetőségeket, és hogy mindezek mivel járnak.

***

Életem párjával megnéztük a minap a Vaslédi/Iron Lady című filmet. Ha érdekel titeket az öregedés téma, akkor ez egy alapmű. Elképesztően erős cucc. (Jót bőgtünk a végén, sirattuk magunkat.)

Ti, ha magatok elé képzelitek Margaret Thatcher-t, kit láttok? Hány éves embert? Milyen aktivitással? Én eddig egy 50 körüli nőt láttam, ahogy annó a híradókban, aki erős, beszél, érvel, politizál. És látszólag szívtelenül kegyetlenkedik olyan emberekkel, akik nála sokkal nehezebb sorban élnek.

A film viszont már az idős, demens, erőtlen nő szemszögéből láttat. Brutális a hatás. Mivé lesz az ember, ha kikopik mögüle a saját ereje és a felkent hatalma? Ezt főleg öreg férfiakon látom, írtam is már itt erről, meg itt is. Nagyon tanulságos a kontraszt. Mert általában nem értik, hogy mi történt velük, hogyan lehetséges ez.

Ha az ember nem látja át, hogy a “sikereiben” mennyi a saját eredmény, mennyi a szerencse, a születési előjog, mennyi a mások által ráruházott, de múlékony hatalom, akkor könnyű abban a hitben élni, hogy ez az erő saját, és kitart halálig. De a szerencse is mulandó, és az emberek is szeretik egy idő után másra ruházni a hatalmat, és ami a végén marad, már csak a saját énerő. És ezen belül is én úgy látom kétféle van, az ego ereje és a léleké, melyből az ego ereje nagyon veszedelmes, kétélű és gyakorta épp a lélek erejét csökkenti, vagy nem engedi kiteljesedni. At the end of the day, én arra jutok, hogy a lélek ereje/békéje/derűje az, ami marad, ami számít, és ami elkísér a halálig, és amiről hiszem, hogy szorgos, állhatatos és kompromisszum-mentes munkával mindaddig fejleszthető, amíg erre az embernek van ereje, szándéka és elszántsága. De ez nehéz út, sokkal nehezebb mint a demencia, és az odáig vezető út is sokkal rögösebb. Sokkal több, a lelkünk mélyének bugyraiban rejtőző fájdalommal és félelemmel kell tudni/akarni szembenézni és megvívni. Mondjuk a boldogságot nem adják olcsón, ha jól sejtem.

Persze lehet hogy ez mind hülyeség, simán. Én erre tudok jutni, ezek a konklúziók tudnak tovább vinni.

Szóval Vaslédi. A film valami egészen pengeélesen mutatja, hogy mi maradt belőle öregként. Hogy mivé vált. Ez az ember nem az, akire én emlékszem, nem lehet az. Pedig de. Nagyon is, sőt méginkább.

És közben belelátunk a karrierjébe, a családi viszonyaiba, a férjével való kapcsolódásába, az erejébe, a lelki erejébe és abba is, amit a félelmeiből, ambícióiból, komplexusaiból, egojából merített. Meryl Streep döbbenetesen jól játszik, még most is feláll a szőr a karomon, ahogy visszaidézem.

A film után körbenéztem a neten, és találtam ezt a videót. A halálakor elemzik a politikai örökségét, nagyon érdekes.

Megérte-e neki vajon? Az, amivé öreg korában vált, és az, amit a környezete örökségként értékel. Milyen jó is lenne, ha el lehetne most vele beszélgetni, már a felhőkön túl, hogy mi életének az egyenlege, szerinte.

Azt viszont tudom, hogy mi az én egyenlegem: Nem. Én mást szeretnék.
Az én célom, hogy idős koromban béke, clarity és derű legyen a lelkemben, ne kelljen köré álomvilágot kovácsolni biztonságként, szeressek és merjek mindenre visszaemlékezni, minden döntésem, botlásom, pofára esésem és esendőségem, együtt az örömökkel, kalandokkal, élményekkel mosolyt hozzanak az öreg arcomra. Hogy a szeretteimnek ne kelljen fájdalommal és haraggal gondolniuk rám. És hogy úgy csukjam majd be az életem könyvének utolsó, kemény fedelét, hogy “Na, ezt így most szépen lezárhatjuk, letehetjük, és tiszta lappal, könnyű léptekkel mehetünk tovább.”

 

 

.

Advertisements

5 thoughts on “Élünk, megöregszünk, meghalunk. Mi marad?

  1. Boldizsár Ildikó mesélte: „AZ ÉLETNEK NINCS SEMMI
    értelme” – mondja végtelen közönnyel az ötvenhat éves férfi, és én megnyugodva hátradőlök a székemen.
    „Igaza van”– válaszolom, s miután meglátom arcán a megrökönyödést, gyorsan hozzáteszem: „Legalábbis úgy általában, mindenkire érvényesen és megnyugtatóan még senkinek sem sikerült megragadnia ezt. Az élet értelméről általánosságban beszélni gyáva megfutamodás a személyes felelősség elől. Az a nehéz ebben, hogy nem tudhatjuk előre, mi végre születtünk, az utolsó lélegzetvétel felől nyer majd jelentést minden pillanat. S lehet, hogy azok közül is csak egy, amiért megérte végigcsinálni az egészet. Lehet, hogy egyszer rámosolygott valakire, és ezzel megmentette az életét… A gyermeke feltalálta egy súlyos betegség ellenszerét… Az Ön által ültetett gyümölcsfa szomját oltotta valakinek… Ki tudja, mi lesz a legfontosabb…”
    Jó sokáig beszélgetünk. Az ajtóban mosolyogva búcsúzik: „Kár, hogy nem tudom majd elmondani Magának, mire jöttem rá… akkor… ott az utolsó pillanatban…”.
    „Nem az a fontos, hogy én tudjak róla”, mondom neki. „Hanem az, hogy tudni fogja: nem élt hiába.”

    Like

Leave a Reply

Fill in your details below or click an icon to log in:

WordPress.com Logo

You are commenting using your WordPress.com account. Log Out / Change )

Twitter picture

You are commenting using your Twitter account. Log Out / Change )

Facebook photo

You are commenting using your Facebook account. Log Out / Change )

Google+ photo

You are commenting using your Google+ account. Log Out / Change )

Connecting to %s