Évzárás

Elszaladt. Egyre gyorsabban szaladnak egyébként is. Micsoda év volt, mennyi változás, tapasztalás, benyomás és élmény. Kultúrák, éghajlatok, családok, röpködés közöttük, mint egy testtelen lélek, láthatatlanul. Figyelés, szemlélés, beleengedés, megélés libabőrig. Színek, ízek, szagok, hangulatok, kapcsolódások, víz, föld, levevő, tűz.

Azáltal, hogy az ápoló belelát családok belső dinamikájába, nagyon kitágul az értelmezési tartomány. A belső dinamikák rendszerét látva, átlátva, sokkal könnyebb érteni, hogy kívülről nézve gyakorlatilag (diagnosztizáltan és átvitt értelemben is) elmebeteg viselkedéseknek hogy lesz értelme és legitimitása, az egyének lelkének táptalaján. Ez elég félelmetes is. Vagy ahogy egy pszichiáter mondta: “Minden ember egy külön, önálló személyiségzavar.” Continue reading

Élünk, megöregszünk, meghalunk. Mi marad?

Élünk, megöregszünk, meghalunk. Mi marad? Mi marad a végére? Mi marad utána? Lényeges ez egyáltalán? Ha igen, melyik része, a vége, vagy az utána? Netán mindkettő?
Van-e döntési lehetőségünk? Van-e döntésünk? És ha igen, mit szeretnénk? Mik a döntéseink?

Amikor egy fiatal embert arcát nézzük, látjuk benne az öreg embert? És amikor egy öreg ember arcát nézzük, látjuk benne azt, aki régen volt?

Néha-néha, egy-egy pillanatra meg szoktam látni fiatal emberek arcában az öregkori énjüket, de fordítva nem megy. Ha idősként ismerek meg valakit, és a felőle érkező érzetek lesznek azok, amik a szívemben kialakítják a vele kapcsolatos érzéseket, akkor utána nem tudom már látni azt, akik ők korábban voltak.

Megfigyeltem ezt, amikor az idős embereket elkezdem ápolni, aztán előkerülnek fotók, történetek, további fotók. Kirajzolódik egy fiatal, aktív ember képe, és köré a történet, de az egész olyan mintha egy film lenne, és képtelen vagyok a két embert összekapcsolni magamban. Hogy az valójában egy és ugyanaz az ember. Continue reading