Felix


Egy régi kollégám meséli, hogy meghalt az egyik idős néni az otthonban, ahol korábban együtt dolgoztunk. Ma ilyen borongós nap van, esik, fizikai okokból csak pihenek, merengek, élvezem a lassúságot, engedem át magamon a benyomásokat, gondolatokat, érzéseket, megfigyelem őket, megyek velük.

Elmerengek a nénin, aki meghalt. Jönnek sorban az emlékek, az arcok. Ez egy nagy otthon volt, többszáz lakóval. Mindig ugyanaz a rutin, ébresztés 7 után, reggeli, mosás, levinni mindenkit a nappali helyére, ha közösségképes akkor oda, ha kiabálós, verekedős akkor másik helyre. Foglalkozás, ebéd, csendes pihenő, tea, mise, vacsora, alvás. Közben pelenka cserék, itatás a melegben. (Megint olvasom a Csontbrigádot, beúszik a hasonlóság felismerése.)

Volt akit szerettünk, volt aki az idegeinkre, és a hátunkra ment.

Mindig kevés ápoló és sok lakó, volt, hogy 10-15 embert kellett megfürdetni két óra alatt, és kapkodni. Ruhacsere, ágyneműigazítás, pelenka, műfogsor, teába sűrítő vagy nem, családtagok cetlijeinek és egyéni instrukcióinak silabizálása, (nem) vállalható szintű munkavégzés. Szinte, sőt nemszinte, dobáltuk az embereket. A karokon, lábakon sérülések, riadt tekintetek, vegetáló, kiszolgáltatott öreg emberek.

És ez egy fizetős magán otthon volt, kinézetre mint egy luxus szálloda.

Egy ilyen otthonban gyakori gond, hogy az idősek alultápláltak és dehidratáltak, és nem azért mert nincs elég étel és ital, hanem azért, mert nincs elég ápoló, aki etesse és itassa őket, ha már egyedül nem tudnak.

Látjuk őket elfogyni, a szemünk sarkából, mert közben rohanni kell.

Így gondoskodunk idős embertársainkról…

Minimálbéren.

A demencia egyébként sokkal élhetőbbé teszi a mindennapokat. Maria folyton leszedi magáról a pelenkát, és kiissza a hűtőből a szobatárs fantáját. Flora ékszerek armadáját teszi magára, így próbálva megőrizni méltóságának emlékét. Az egyéni lelki túlélési stratégiák száma tart a végtelenhez.
És szembenézni a realitással és a kilátásokkal, nem biztos, hogy bírható.

Felix. Már csontsovány volt mikor eljöttem az otthonból. Nagyon válogatós öregúr, nem akármit hajlandó megenni. És kiabált ha etetni próbáltuk. Mindig más ápoló, mindig hasonló ételek. Mindig menni akart, küzdött a folyosón a tolókocsijával, hajtotta valami belül. Kiabált ha mostuk, pláne ha borotváltuk. Vajon él-e még?

Az élet szentsége, a gazdasági “realitások”, és a társadalmi igazságtalanságok szentháromságában, egészen bámulatos embertelenséggel tiporjuk el a rászorulókat.

 

 

.

Leave a Reply

Fill in your details below or click an icon to log in:

WordPress.com Logo

You are commenting using your WordPress.com account. Log Out / Change )

Twitter picture

You are commenting using your Twitter account. Log Out / Change )

Facebook photo

You are commenting using your Facebook account. Log Out / Change )

Google+ photo

You are commenting using your Google+ account. Log Out / Change )

Connecting to %s