“Mocsok nehéz”


wp-1474391291082.jpgA tegnapi poszt kapcsán írta ezt valaki:
“De megpróbáltam én is az emigrációt, egyedül, szabadon, és mocsok nehéz.”

Én egyre kevésbé tudok mit kezdeni azzal, hogy ha valaki, egészségesen, mobilitással, nyelvtudással, kvalitásokkal, ezt mondja: “mocsok nehéz”. Tényleg. És kérem elhinni, hogy nem a másik ember valóságát kérdőjelezem meg, hanem a saját fogalmaim esnek szét. Mit jelent az, hogy mocsok nehéz? Mihez képest?

Ezt is írja ez a valaki:
Nekem volt, lett volna UK-ban lehetőségem ún. normális munkára, ha kint akarok maradni. De 41 éve itt élek Budapesten, ezer szállal, kapcsolattal kötődöm. Csak a saját bőrömön tapasztalva, Bristolban tudtam átérezni, mit jelent leválni a gyökerekről. Nekem nem ment. Hát még aki nem beszéli jól a nyelvet, vállalkozása van, karrierje van, közösségbe tartozó gyerekei: nekik még nehezebb.

Ezek mind teljesen valódi és valid nézőpontok. De van más választás? Van Magyarországon jövő? Pláne ha gyereket is nevel az ember, és a gyerekeknek is lehetőséget kell tudni kínálni? (Nekem egyébként nem begyökerezni volt nehéz, bár nyilván volt vele sok munka. Nekem visszamenni Magyarországra a nehéz, a mai napig.)

Elköltöztem Magyarországról, egy olyan kicsinyke országba, amelyben kevés az eső, édesvíz is alig, nincsenek természeti kincsei, lakóinak évszázadok óta nagyon keményen kell küzdenie az elemekkel a túlélésért, a tenger közepén. Ez egy elég jól összerakott ország, dolgoznak a nehézségeikkel, elég jó megoldásokat is találnak, magyar szemmel nézve ez az ország határozottan működik. És közben ingázom egy másik országba dolgozni, egy valaha volt, mostanra teljesen szétesőben lévő, de még mindig mesésen gazdag és jóléti birodalomba, az Egyesült Királyságba. Elég közel élek azokhoz a térségekhez, ahonnan háború elől menekülnek emberek, Afrikából, és vesznek bele a tengerbe ezerszám. Ezeknek az embereknek a valósága itt zajlik a szemem előtt. Nekik kikötni ebben az új országban, maga a biztonság, bármilyen ellenszenvvel is viseltetik irántuk a célország. Ez most akkor mocsok nehéz?

Vagy a munkám kapcsán látom az öregeket, akiket a társadalom mesterségesen tart életben, de nem gondoskodik a lelki jólétükről, vagy ennek a lehetőségéről. Ez fel sem merül mint praktikus szempont, pár marketing szlogenen túl. Ezek az emberek sokszor magányosan, céltalanul, lakásaikba zártan tengetik a mindennapjaikat, sokszor a nyelvüket is alig beszélő “idegen”, szinte kizárólag a pénzükért ott élő emberekkel. Ezeknek az öregeknek megváltás lenne a halál, de a magát humánusnak, kereszténynek gondoló Európa, és népe, különös kegyetlenséggel és technológiai fejlettséggel tartja őket életben, elhúzva a végsőkig a mindennapi céltalanságukat. Ez mocsok nehéz?

Mit jelen az, hogy mocsok nehéz? Mi ennek a tartalma? Mi ennek a tartalma Magyarországon? Mi a tartalma egy vidéki, bántalmazott asszony számára, aki kényszerből szül amíg csak a teste képes? Mi ennek a tartalma egy mondjuk két-három gyereket nevelő nő/család számára Magyarországon, mikor az oktatási rendszer bántalmazásától nem tudják a gyerekeiket megvédeni és a rezsire sem futja? Mi ennek a tartalma a budapesti, értelmiségi, egyedülálló nő számára? És mi van a mocsok nehéz helyett? És az, ami esetleg van, az nem mocsok nehéz?

Mi az, hogy “mocsok nehéz” és mi lenne a nem mocsok nehéz? Hol vannak azok a társadalmi minimumok, amik alá nem megyünk és inkább változunk, változtatunk, csak hogy elkerüljük mindazt?

Mindezek a kérdések abban a kontextusban merülnek fel, hogy ahogy haladunk, a külvilág körülöttünk óriási ütemben változik. Ami tíz éve még mocsok nehéznek tűnt, azt most már visszasírjuk. Azok a békés, reményteli évek az EUs csatlakozás után… Mennyire nem gondoltuk még akkor, hogy Magyarország ide jut.
És ami most mocsok nehéznek tűnik, azt pár év múlva nosztalgiával sírjuk vissza, nagy valószínűséggel. Ma még nyitva a határ és dolgozhatunk az EU-ban. Mocsok nehéz máshol meggyökerezni? Az-e a nehezebb, vagy az, hogy otthon fogy el a levegő, a víz és a táptalaj?

Én itt, ezen a blogon sokat írok arról, hogy mennyire boldog és hálás vagyok a sorsomért. Amikor látom a gyerekeimet hazajönni az iskolából, hallom őket mesélni, és látom, hogy honnan menekítettük ki őket, ott mi zajlik, pedig az nem háborús övezet volt, és nem egy szál papucsban menekültünk, ráadásul olyan helyre ahova minket hívtak, és ahol nem utálnak, ellenben szeretnek, értékelnek és kedvesek velünk, jobban mint “otthon” valaha is. És persze, nehéz, sok minden, de mennyire nehéz? És tényleg az?

És egy harmadik országba járok dolgozni. De ha még éveken át könyékig kellene a szarban matatnom, akkor is azt mondanám, hogy megérte, és hogy nem mocsok nehéz, hanem pedig teljesen jól élhető, bírható, sőt nagyon is szerethető, látva a különbséget a magyar és a mostani viszonyok között, és megélve hogy milyen az, mikor az ember nem egy atomjaira esett ország romjain próbál élni, vagy onnan menekülni.

Szétesnek a fogalmak. Villanások vannak. És egy érzés, a hála és a béke jóleső szétáramlása, illetve a reményé, hogy csak ennél mocsoknehezebb ne legyen, ha lehet, legalább még egy ideig. Pedig tudom, hogy lesz, nincsen olyan tendencia jelenleg a világban, ami ne erre mutatna. Sajnos.

Szóval emigráció, és mocsok nehéz. De mi nem nehéz? És miért nehéz? Mármint onnan nézve, hogy otthon mi a realitás és a lehetséges jövőkép? Tényleg nem tudom.

Lassan tényleg ott tartok, hogy boldog vagyok, hogy van mit ennünk, innunk, van hol laknunk, béke van körülöttünk, az ország ahol élünk működik, nem vagyunk betegek, van munkánk, és lehet létezni. A globális folyamatokat nézve ez is már privilégium, méghozzá egy, a törékeny fajtából, és a célom egyre inkább már csak az, hogy ameddig lehet, ez a békét őrizni tudjam, illetve időben változtassak, ha ez szükségesnek tűnik.

 

wp-1474391334940.jpg

 

 

 

Advertisements

2 thoughts on ““Mocsok nehéz”

  1. Szia, elgondolkodtatott az írásod. Nekem otthon az volt a mocsoknehéz, hogy láttam, ahogy kiveszik a szüleim szeméből a lelkesedés utolsó szikrája is, ahogy egyre kevesebb rálátásuk van saját magukra, ahogy tolják robotüzemmódban a tévét, a szeszt a panelban, mint akiknek nincs választásuk, és soha nem is volt. Aztán hogy minden munkahelyemen annyit kerestem, csak annyit és pont annyit, ami elég volt a túléléshez. A kiüresedett tekintetek a lepattant bkv-szerelvényeken. Aki multikatona lett, és viszonylag sokáig kibírta egy helyen, azt tolták felfelé a ranglétrán, és anyagilag elég jól volt. Vagy ha informatikában dolgozott. Itt meg, ahol most vagyok, az a mocsoknehéz, hogy nincsenek barátaim. Voltak, elmentünk. Megint lettek, elmentek. De már nem gondolom azt, hogy a gyökereim hiányoznak, igazából a nosztalgia hiányzik egy olyan ország iránt, ahol nincs akcentusom és szívjóságból vigyáznak a gyerekemre néha, nem pénzért. Már nincs kedvem ezen szentimentáliskodni meg identitást koholni.

    Like

  2. Sztem mi tényleg privilégizáltak vagyunk, mert ha történelmi léptékben nézzük, akkor soha, sehol nem volt még olyan, hogy huzamosabban jó legyen emberek nagyobb tömegeinek. A 20. század elejéig elég volt egy páréves rossz idő, hogy ne legyen mit enni, és tömegesen haljanak ki. Jogaik tömegesen sosem voltak a népeknek, iskolázottság (az mi?) sem járt, a társadalmi egyenlőség mint fogalom sem vetődött fel. Nem sorolom. Ehhez képest mivel kb. 80 évig nyugaton elég jól éltek az emberek – volt mit enni, betegségeket gyógyítottak, ideológiákkal szarozhattak, és kifejezhették, mit szeretnének (vagy úgy tűnt), mi most azt gondoljuk, hogy ez nekünk jár.
    A valóság meg az, hogy sem nem jár, sem nem jut mindenkinek (ha olyan helyre születtél, hogy vannak ilyen privilégiumaid, akkor mázlid volt. Nem érdem, hanem vakszerencse). És nem is feltétlen mindenki érdeke, hogy így legyen.

    Az egyéni szint meg olyan sok tényezős…. Van, akit nem különösen visel meg, ha kultúrát vált, van aki egy másik városba sem tud elköltözni. Van, aki sosem tudna mások után szart takarítani, van, akinek ez a szabadság ára. Mondjuk én saját tapasztalat alapján azt gondolom, hogy az emigrációt megítélni (mérlegét megvonni) akkor tudja az ember, ha eltelt már 4-5 év. Aki meg nem is húzza ki addig, az nem fog mérleget vonni, mert nincs még tartalom, amiből lehetne (nem ment át az emigráció összes fázisán).
    Aztán lehet, hogy tévedek, mert ez is csak egy db nézőpont a sokmillióból.

    Like

Leave a Reply

Fill in your details below or click an icon to log in:

WordPress.com Logo

You are commenting using your WordPress.com account. Log Out / Change )

Twitter picture

You are commenting using your Twitter account. Log Out / Change )

Facebook photo

You are commenting using your Facebook account. Log Out / Change )

Google+ photo

You are commenting using your Google+ account. Log Out / Change )

Connecting to %s