Haladni, menni, tanulni tovább


Két éve hagytam el Magyarországot, végtelenül kifáradva, csalódottan, kiégve. Előtte, otthon, két évtizeden át voltam aktív, próbáltunk sokan egy jobb országot építeni, de nem voltunk elegen és túl nagy volt az ellenszél. Mostanra, akkori társaim, vagy szintén külföldön vannak, vagy otthon, kiégve, keresik az útjukat. Így nagyjából ez a két opció van. Pedig mindig kérdezgetem őket, hogy ki hogy van, az otthonmaradók közül SENKI SEM optimista.

Magyarországon, egyebek között az volt a nehéz, hogy az ember úgy érezhette, hogy a falnak beszél, társadalmi struktúrák építésekor pedig falakba ütközik. Így, utólag visszanézve már nem is értem, hogy miben hittünk, miben reménykedtünk, mikor már évek óta látszódott, hogy nem csak a politikai elit tesz meg mindent, a feudalizmus konzerválása érdekében, de valójában, és talán sokkal inkább, a társadalom maradt passzív és érdektelen, elodázva az ország felzárkóztatását a világban zajló ezerféle, sokszor igen fájdalmas, de ugyanakkor nagyon izgalmas és inspiráló folyamatokhoz. És hála oktatási rendszerünknek, ami szintén mindent megtesz, hogy nehogy polgárai rendesen megtanuljanak idegen nyelveket, sikerült magunkat nyelvünkbe és romanticizált történelmünkbe zárni, kilátással a soha meg nem valósult dicső múltunkra és a drogok hatékonyságával használt, de szintén elég vitatható, szellemi nagyságunk illúzióira.

Node. Az ember akkor mozdul, kimerészkedik, kimegy, kirobban, belezuhan a nemzetközi térbe. Esik, kel, új életet kezd, új lakás, új iskolák, új közösségek, új kultúra, új nyelvek, új klíma, új minden. A polgár csak les, pislog, küzd, és igyekszik minden erejével megkapaszkodni, és gyökeret ereszteni az új kultúrában.

Aztán lehet hogy ápoló lesz, bentlakásos, és lesz rengeteg ideje gondolkodni, olvasni, érzékelni, alakulni. TANULNI! Feltárul egy új világ, amit még otthon is lehetett volna látni, de akkor az távolinak és ködösnek tűnt, és kontextus nélkülinek.

Most viszont, nyakig benne, valami elképesztően jó érzés megélni.

Az is jó a bentlakásos ápolói létben, hogy tényleg sok olyan üres idő van, amit az ember vagy elcsesz nassolással, önbántással vagy egyéb destruktív tevékenységgel, vagy akár, ha van kedve, a saját javára fordítja. Közben lehet a híradót nézni, az úgyis segít a nyelvtanulásban, lehet új online közösségekhez kapcsolódni, ott további új, érdekes emberek nézeteit, gondolatait olvasni. Két éve szívom magamba az információkat és a különböző kultúrákat és egyre lelkesebb vagyok. Azzal együtt is, hogy a globális tendenciák elég aggasztóak.

Az, ami otthon még csírájában sem létezett, az a nagyvilágban turbóra jár. Mindenféle szuper kezdeményezések, projektek, társadalmi vállalkozások, ökofalvak, alternatív és szubkulturális közösségek, nem 2-3 kósza résztvevőkkel, hanem sokan, ráadásul nemzetközi áramlatokba kapcsolódva. És kedves, “kind”, támogató, okos, figyelmes, egymást emelő emberek. Sokan. Sokfelé. Sokfélék.

A családi és más korábbi elköteleződéseim és felelősségvállalásaim egyelőre még sok szempontból kényszerpályán tartanak, de ez nem is baj. Tátott szájjal tanulok, és teheti ezt minden más külföldre szakadt hazánkfia is. Tanulok, szívom magamba a tudást, az inspirációkat, és ha van egy kis szerencsém, akkor pár év múlva eljutok oda, hogy magam is újra, aktívan tudok részt venni ezekben a folyamatokban, tevékenységekben.

Csodálatosan lelkesítő tapasztalás ez. Nem is mertem remélni hogy ez így lesz majd, annó, két évvel ezelőtt.

 

Advertisements

One thought on “Haladni, menni, tanulni tovább

Leave a Reply

Fill in your details below or click an icon to log in:

WordPress.com Logo

You are commenting using your WordPress.com account. Log Out / Change )

Twitter picture

You are commenting using your Twitter account. Log Out / Change )

Facebook photo

You are commenting using your Facebook account. Log Out / Change )

Google+ photo

You are commenting using your Google+ account. Log Out / Change )

Connecting to %s