A távolság távolsága

Sokat beszélgetek most távol-keleti emberekkel, akik az állásra jelentkeznek. Törik az angolt, vagy nem annyira, kérdeznek, beszélnek, próbálom érteni a gondolataikat, és a lényegét annak amit mondanak. Nehéz. Furcsa fordulataik, udvariassági köreik vannak, amit egyrészt nem is értek, nem értem miről szól és mi a célja, másrészt zavaró is inkább, mint nem. Hiába angolul beszélünk, van közös nyelv, mégsem értjük egymást, és sokszor gondolkozom azon, hogy vajon mikor mondhatok én olyat, ami nekik zavaró, érthetetlen vagy bántó, és nekem fel sem tűnik.

Aztán. Nézem a BBC-t és figyelem ahogy beszélnek pl. Kelet-Európáról, vagy akár Magyarországról, Orbánról, a menekültügyek kezeléséről. Tudva, hogy én milyen érzelmi és kognitív viszonyban vagyok ezekkel az ügyekkel, különösen érdekes és tanulságos látni, hogy egy másik kultúra mit lát meg, mit észlel, mit nem észlel abból, amit akkor lát, mikor ugyanazt nézi mint amit én, csak egész más szempontból, háttérrel. (Ezért is jó külföldön is élni, az ember rálát arra, hogy saját szempontja mennyire nem általános.) Continue reading

Advertisements

Ha egy dolgot kell választani, középkorú nőként

Nagyon sok nővel beszélgetek mostanában, az állásra jelentkezőkkel, sok magyar, középkorú nővel is, akik beszorulva a magyar kilátástalanságba, már kirepült vagy kirepülő félben lévő gyerekekkel próbálják újradefiniálni az életüket.

Keresgélnek otthon, de elég kevés lehetőséget látnak maguk körül, érthető módon. Mint az köztudott.

Ha te is ilyen nő vagy, és még van pár éved addig, hogy újra szabadon mozoghass, de gőzöd sincs, hogy miből tudsz majd megélni később, és hogy lesznek a nyugdíjas éveid, akkor mondok egy olyan tippet amiből biztosan nem fogsz rosszul kijönni: Continue reading

“Mocsok nehéz”

wp-1474391291082.jpgA tegnapi poszt kapcsán írta ezt valaki:
“De megpróbáltam én is az emigrációt, egyedül, szabadon, és mocsok nehéz.”

Én egyre kevésbé tudok mit kezdeni azzal, hogy ha valaki, egészségesen, mobilitással, nyelvtudással, kvalitásokkal, ezt mondja: “mocsok nehéz”. Tényleg. És kérem elhinni, hogy nem a másik ember valóságát kérdőjelezem meg, hanem a saját fogalmaim esnek szét. Mit jelent az, hogy mocsok nehéz? Mihez képest? Continue reading

Sosem értettem, viszont most sem

Csak ilyen villanások vannak most a szemem előtt, benyomás-foszlányok és a belőlük összeálló értetlenség és rémület.

Történelemből annó tanultuk a két világháborút. Tanultuk, olvastunk róla, néztük filmen. Sosem értettem: hogy lehet az, hogy emberek tömegei sétáltak be a vagonba, ellenállás nélkül. Hogy lehetett ez? Miről beszéltek előtte? Még otthon? Miről beszéltek közben? Mire gondoltak, miben reménykedtek, mikor átlépték a vagonajtót?

Olvasok egy cikket tegnap, hogy bosnyákok hogyan viszonyultak a szerbekhez, szomszéd a szomszédhoz, és hogyan viselkedtek végül velük a szerbek. Sikít a kín a szívemben: hogy tehetjük ezt egymással, magunkkal, testvéreinkkel, a saját fajunkkal?? (És sajnos minden egyéb más fajjal is.) Continue reading

Megrendítő sorsok

Csinálom most ugye ezt az ápoló-közvetítő munkát is, rengeteg nővel beszélek, beszélgetek. Többnyire középkorú nők, magyarok, és nemmagyarok, mindenféle nációk. És sokan közülük magányosak, örülnek ha beszélhetnek, beszélgethetnek, kiöntik elém az életüket, én meg hallgatom. Megrendítő sorsok.

Az előbb egy bolgár nővel beszéltem, legyen ő Tanja, talán ötvenes, inkább több, kicsit viharvert, öt hónapja kezdett el angolul tanulni, de már egész jól kommunikál. A skypeon a lányával együtt volt, neki príma az angolja, ő legyen Anita. Segít az anyjának ha kell, fordít. Húsz percet késtek a megbeszélésről, amire én elég háklis vagyok, szóval némileg türelmetlen, mikor végre bejelentkeznek. Continue reading

Háttöö

“The sand may brush off.
The salt may wash away.
The tans may fade.
But the memories will last forever.”

FB-on posztolta ismerős. Beúszott elém néhány arc, korábbi ápoltak, akik ezt tudnák cáfolni, ha még emlékeznének a demencia előtti dolgaikra…

Asszem nem itt tartana a világ, ha többet néznék rá az öregek szemével….

 

.

 

 

Haladni, menni, tanulni tovább

Két éve hagytam el Magyarországot, végtelenül kifáradva, csalódottan, kiégve. Előtte, otthon, két évtizeden át voltam aktív, próbáltunk sokan egy jobb országot építeni, de nem voltunk elegen és túl nagy volt az ellenszél. Mostanra, akkori társaim, vagy szintén külföldön vannak, vagy otthon, kiégve, keresik az útjukat. Így nagyjából ez a két opció van. Pedig mindig kérdezgetem őket, hogy ki hogy van, az otthonmaradók közül SENKI SEM optimista.

Magyarországon, egyebek között az volt a nehéz, hogy az ember úgy érezhette, hogy a falnak beszél, társadalmi struktúrák építésekor pedig falakba ütközik. Így, utólag visszanézve már nem is értem, hogy miben hittünk, miben reménykedtünk, mikor már évek óta látszódott, hogy nem csak a politikai elit tesz meg mindent, a feudalizmus konzerválása érdekében, de valójában, és talán sokkal inkább, a társadalom maradt passzív és érdektelen, elodázva az ország felzárkóztatását a világban zajló ezerféle, sokszor igen fájdalmas, de ugyanakkor nagyon izgalmas és inspiráló folyamatokhoz. És hála oktatási rendszerünknek, ami szintén mindent megtesz, hogy nehogy polgárai rendesen megtanuljanak idegen nyelveket, sikerült magunkat nyelvünkbe és romanticizált történelmünkbe zárni, kilátással a soha meg nem valósult dicső múltunkra és a drogok hatékonyságával használt, de szintén elég vitatható, szellemi nagyságunk illúzióira.

Node. Az ember akkor mozdul, kimerészkedik, kimegy, kirobban, belezuhan a nemzetközi térbe. Esik, kel, új életet kezd, új lakás, új iskolák, új közösségek, új kultúra, új nyelvek, új klíma, új minden. A polgár csak les, pislog, küzd, és igyekszik minden erejével megkapaszkodni, és gyökeret ereszteni az új kultúrában. Continue reading