Szabadság, szeretem! Avagy egy boldog ápoló sóhaja

Jelen életszakaszomban nem tudok elképzelni ennél jobb munkát. Egyszerűen hibátlan. Korábban mindig olyan munkáim voltak, amelyeknek soha nem volt vége, ráadásul úgy, hogy közben azon is kellett stresszelni, hogy megszerezzem a következő munkákat. Ha visszagondolok az elmúlt 20-25 évemre, mindig a hajtás volt. Egyszer volt egy cikk valamelyik újságban, csak a címére emlékszem: “A magad ura, vagy a vállalkozásod rabszolgája?”. És a vállalkozói lét jellegét firtatta.

Nekem a főállásos, irodai munkahely soha nem működött sajnos, alkatilag, ezért mindig is szabadúszó voltam, még akkor is, mikor egy meglehetősen laza állami munkahelyem is volt (14 évig, oktatóként, egy magyar egyetemen). Bár az egyetemi fizetés mellett mindig kellett mást is dolgozni, legalább lehetett, a főnökeim még bátorították is, hogy terepen is dolgozzunk.

De szerencsére ez már a múlt. Magyarországon annyira elromlott az helyzet, olyan irreális terhek lehetetlenítik a vállalkozásokat, és az istenadta népet, hogy menekül aki teheti. Nőként meg aztán főleg fullasztó a tér.

A jó hír viszont az, hogy nem kötelező ott maradni, lehet máshol is boldogulni. Ezért mi, a családommal, két éve egy másik, mediterrán országba költöztünk, gyakorlatilag egy tengerpari nyaralóhelyre. Olyan is.

Pláne így, hogy dolgozni Angliába járok, és a fizetésem is az angol bérekhez mérten kapom. Pár hetet Angliában dolgozom, utána hazamegyek pár hétre. Nem viszek haza pályázati kiírást, munkatervet, tanulmányt, tanulmányírást, szervezni és intézni valót, stresszt, dilemmákat, semmit. Fogom a kishátizsákom, felülök a repülőre és megyek haza nyaralni. (Mármint munkailag. A családot nyilván akkor is kell menedzselni. Meg csinálom az önkéntes projektjeimet.)

A gyerekek a kirepülésben vannak már, egyre inkább a saját életüket élik. Kedves Édesapjukkal kettecskén járunk a tengerhez, utána vacsorázni, jazz koncertre, vagy csak ülünk otthon egymással szemben és lógunk a közösségi médián vagy nézünk valami filmet. Vagy megyünk együtt, az egész család valahova. Béke van.

Miért írom ezt le mind, ide? Azért, mert az a tapasztalatom és egyben a meggyőződésem is, hogy ez a munka rengeteg nő számára jelenthet perspektívát, kiugrási lehetőséget, és biztosítékot, anyagi biztonságot a jövőre.

Magyarországon ezerszám vannak azok a nők, akik gyerekei már kirepülő félben vannak, és gyakori dilemma, hogy mit tehet egy nő akkor, ha már újra van ideje, de sem karrierje, sem munkalehetősége, sem pénze, sem bevétele. Magyarországon a nők tömegeinek nincs perspektívája más, mint befordultan, nélkülözve megöregedni, ráadásul egy olyan országban, ahol a kilátások is egyre rosszabbak.

VAN KIUGRÁSI LEHETŐSÉG! Még akkor is, ha valaki nem tud angolul. Pár hónap, egy évnyi intenzív angol tanulás után (vagy német), az idősgondozás mint munkalehetőség valódi alternatíva a középkorú nők számára NyEurópában. Vagy ha már valaki beszél angolul, akkor meg csak az elhatározás kell, és belevetni magát a változásba. (Ha kell segítség szólj, a régi angliai cégemnél, ahol kezdtem, most is keresnek bentlakásos ápolót.)

És akkor kitágulnak a perspektívák, lesz tér, lesz jövő, kinyílik a tér.

Ezer tervem van, fürdök a lehetőségekben (meg a napban, a tengerben), és fohászkodom, hogy egészségesek maradjunk még egy ideig és legalább a tervek egy részét meg tudjam valósítani, még ebben az életben.

És sokat pihenek, pihenem ki a jó magyar valóságban eltöltött korábbi életem amortizációját, gondolkozom, gyógyulok, töltekezem. A múlttal egyre kevesebbet foglalkozom, viszont minden sejtemmel élvezem a jelent és azt a bizsergető érzést, amit a jövő (ha minden jól megy) ígér.

Keringett most egy mém a neten, egy olimpiai uszoda, ahol a lifeguard ül az úszómedence szélén. A mém azt emelte ki, hogy mennyire értelmetlen munka ez. Egy ismerősöm posztja alatt ezt írta egy másik ismerős a témában: “I think she’s very clever getting a first rank seat and probably getting paid…”. Vagyis, hogy a lifeguard nagyon okos, a legjobb helyen ül, és még fizetnek is neki érte.
Pontosan ezt érzem és élem meg én is. Az idősgondozás a társadalom által lenézett, és egyébként is nehéz munka. Igen. De nekem eddig ennél csak nehezebb, stresszesebb, kimerítőbb munkáim voltak. Ha változtatunk a nézőponton, rögtön láthatóvá válik, hogy micsoda perspektívák rejlenek ebben. Idősgondozó kollégáim, fiatalabbak, azóta házat, lakást vettek, szüleiket segítik, utazgatnak, félretesznek. Mindenki gyarapszik. És közben hetek telnek el szünettel, nem 20-25 nap évente…

A szabadságot nyertem meg ezzel a munkával, és a (viszonylag biztos) jövőt. Tudok tervezni, van terem, lubickolok az ötletekben. És akkor a belső és spirituális fejlődésről, amit a munka során, az öregeket figyelve bejárhatunk, még nem is beszélek, de az most nem ennek a posztnak a témája.

Van élet Magyarországon túl, van élet és jövő a nők számára is! Karnyújtásnyira vannak a lehetőségek!

Egy másik poszt amit a témában írtam.

A kabócák közben ordítva ünneplik a létezést!

Folytatás:

Szabadság, szeretem 2., illetve vállalkozás fejlesztés 2.

 

 

.