Drága jó istenem!


Ki az isten? Mit gondol? Gondol-e egyáltalán? Hol lakik? Ezek ilyen elég triviális, 3-4 éves korban már elhangzó kérdések, melyeket szépen sutba is dobunk mikor rájövünk, hogy gőzünk sincs és csak találgatunk, béna magyarázatokat fabrikálunk.

Ne is bonyolítsuk ezt a dolgot túl, a hit elég, elég ha te magad tudod, hogy isten van és szeret téged. Sőt vigyáz rád! Na, rögtön jobban is érezheted magad és fáradhatsz a kasszához.

Elnézem azokat az öregeket, akik már az életük legvége felé, egészen konkrétan egy olyan szimbólumba kapaszkodnak, a kezükkel és a lelkükkel, ami egy halott férfit ábrázol egy kereszthez szögezve(!). Nézem, és belegyökerezek a földbe. Nem értem.

Addig értem, hogy tíz éves korunk alatt még elhisszük a télapót, mit tudhatnánk, meg a szüleink is mondták. Meg jó móka is, ha mondjuk a télapónak beöltözött szomszéd bácsi nem hozza ránk a frászt annyira, hogy évekig tart utána míg kiheverjük a traumát. Úgy tűnik a nyugati kultúrkörben szeretünk bácsikat olyan pozícióba tenni, ami utána megnyugvást ígér, de semmire nem vállal garanciát, viszont költséges és elzavarni sem könnyű.

Amit alapvetően nem értek, a rettegő idős embereket figyelve, az az, hogy mivel töltötték az egész életüket lelki értelemben? Hogy az égben lehetséges az, hogy 90 éves korára is van olyan ember, aki nincs békében azzal, hogy az élet véges és minden esetben halállal végződik és hogy papírforma szerint biztosan nincsen már sok hátra?

Kórház, néni retteg, szorongatja a keresztet, végülis miért ne. Azt nem merném mondani, hogy ártani nem árt, mert pont ezzel van a baj, de mindegy. Meg van egy könyv is, amit bármilyen nehézség idején kinyit az ember, az megnyugvást hoz. Tyűha! Erős lábakon áll a lelki béke, ha ezek az eszközök támogatják…

Kinyitja a könyvet, olvas. Csillogni kezd a szeme, mutatja nekem is hogy olvassam el, micsoda jóság ez. Ekkor már két hete ülök végig napokat egy műanyag széken, és bár jó fizetésért, de meglehetősen eredménytelenül próbálom tartani a lelket a rettegő néniben, akit ha magára hagyunk éjszakára, akkor elviszik a fekete emberek, és összeesküvés van egyébként is a kórházban. Szóval kicsit ki vagyok hegyezve a félmegoldásokra.

Azt mondja ez a nagyszerű írás:

Trust and be not afraid. Life is full of wonder. Open child-trusting eyes to all I am doing for you. Fear not.

Only a few steps more and then My Power shall be seen and known. You are, yourselves, now walking in the tunnel-darkness. Soon, you yourselves shall be lights to guide feet that are afraid.

The cries of your sufferings have pierced even to the ears of God himself — My Father in Heaven, your Father in Heaven. To hear, with God, is to answer. For only a cry from the heart, a cry to Divine Power to help human weakness, a trusting cry, ever reaches the Ear Divine.

Remember, trembling heart, that with God, to hear is to answer. Your prayers, and they have been many, are answered.

És akkor mutatja ezt nekem, és kéne örülnöm, tudom, az megnyugtatná. Olvasom, és kerekedik ki a szemem: “Bízz és ne félj. Az élet tele van csodával. Nyisd ki a gyermeki bízó szemed mindenre amit érted teszek. Ne félj. Már csak pár lépés, és megláthatod és megismerheted az erőmet stb. stb.”

Így nézek a nénire, magam is megrémülve, és legszívesebben feltenném a kérdést, hogy így 90 fölött még pontosan mennyit kell várni, hogy ez tényleg bekövetkezzen? Hány lépés az a pár, főleg hogy már járni sem tudunk?

Egy életen át fáradtunk a kasszához perselyhez, vasalt ruhában, beáldozva a vasárnapokat, vásároltuk az ígérgetést, a reményt, a bűnbocsánatot(?!?!), most a vége felé, rettegve ülve a saját hideg verítékünkben még mindig elhisszük ezt a mesét? Még mindig elhisszük, hogy ez fog nekünk majd segíteni? Mondjuk ahelyett, hogy megtanultunk volna érzelmileg a saját lábunkra állni? Nem lehetne esetleg tényleg odaérni már, azon a pár lépésen?
Nem lehet, hogy ezek az emberek a szívük mélyén mégiscsak rettegnek, hogy ebből az egészből egy szó sem nagyon igaz, hogy csúnyán át lettek verve, és pluszban rettegnek a reménytelenségtől is, egyéb eszközök híján? Ha nem így lenne miért lenne annyira fontos nekik, hogy másokat is, akár erővel, a saját hitükre térítsenek, és erőszakoljanak bele ugyanebbe már kisgyerekeket is? Nem úgy van-e, hogy ha az ember úgy hiszi azt amit hisz, hogy az valódi belső békét hoz neki, akkor esze ágban sincs mást téríteni?

Tényleg, de most komolyan, ilyen ezeréves mendemondákra alapozzuk a képünket és biztonságérzetünket az életről, a halálról, a világról?

Szépen vagyunk…

OK, mi akkor nekem ebből a tanulság?

Én szeretnék békében lenni a lelkemmel, békében lenni azzal ahogy magamat a világban látom, nem akarok állandóan akarni és rettegni. Szeretném a saját belső erőmet és békémet odáig fejleszteni, hogy mesekönyvek és bizonyítatlan ígéretek nélkül is szembe tudjak nézni azzal, amit a sors az utamba tesz. Ez nehéz, de a boldogságomat nem könnyen kipukkanó lufikra, vagy soha nem teljesülő ígéretekre szeretném alapozni.

Mik akkor azok az alapállítások, melyekkel kezdeni kell valamit, és amelyekből le tudhatom vezetni a boldogságomat? Mik az alapok? Vagy Gálvölgyit idézve, mit tudunk a pontos időn kívül?

  1. Nincs isten.
  2. Nincs bácsi, szentlélek, keresztre szögezett, más emberek által meggyilkolt régen halott, (és aztán feltámadt (?!?!?!)) szerencsétlen, aki majd jól megment magamtól, a többiektől és a haláltól.
  3. A Föld nem lapos, hanem gömbölyű.
  4. Megszülettem rá, itt élek, és majd meghalok. Ennél többet nem tudok biztosan (és sokak szerint még ez sem tutifix), ebből tudok kiindulni.
  5. A bolygó, a szerves és szervetlen folyamatok, az élet körforgásainak része vagyok, ha szerencsém van sikerül rajta minél kevesebb károkozással és minél inkább kiteljesedve léteznem.
  6. A bolygón, az anyagok és energiák áramlásában van a helyem, és ha jól vagyok benne ebben az áramlásban, akkor az nekem jó. Boldog, teljes, erős érzés.
  7. Az élet szép, színes, szagos, ízes, szellős, és jó érzés ezt együtt, harmóniában megélni, a Föld többi élő és élettelen lakójával. Adni és elfogadni, befogadni és továbbadni. Ahogyan a többi élő rendszer is teszi.
  8. Másnak kárt okozni rossz, rossz neki is és nekem is.
  9. Nincs életcél, nincs oka vagy célja a létezésnek, az csak úgy van. Ha netán mégis van, akkor hurrá, de ebben nem lehetek biztos, kár egy életen át ezen parázni és erre bármit is alapozni. A jó kérdés szerintem nem az, hogy “mi az élet célja”, hanem az, hogy “hogy éljem az életem, hogy boldognak és elégedettnek érezzem magam, és a lelkiismeretemmel is barátságban legyek”.
  10. A betegség van, a fájdalom van, a kín van, és félő, hogy nem is elkerülhető.
  11. És nem azért van, mert a bácsi küldi és nem is a bácsi fog meggyógyítani. Ezek mind adottak és részei a körforgásoknak. (Bármennyire fáj is ezzel szembenézni.)
  12. Örülök, hogy élvezhetem azt, ami éppen van. Lesz ez még ígyse.

Ha ezek között a gondolati keretek között is sikerül megőrizni a belső békémet, a lelki egyensúlyomat, tudom derűvel és boldogan élni a mindennapjaimat, tenni a dolgom, azokat amikben hiszek vagy fontosnak tartok, akkor azt gondolom nekem annyi bőségesen elég. És nagyon nem szeretném 90 évesen egy hullát ábrázoló keresztet szorongatva várni a csodát, ami majd megmenekít (vagy nem), a saját rettegésemtől.

Majd írok arról is, hogy milyen halált szeretnék. Kaptam kérdést, hogy nagyon sokat írok a halálról, és nincs-e valami bajom.

Nincs, sőt azon molyolok, hogy minél tisztábban, minél kevesebb illúzióval körülvéve és minél tudatosabban tudjam élni az életem, ezen a csodálatos bolygón, azalatt az eléggé véges idő alatt, amíg itt lehetek. Időm, energiám, figyelmem sokat ér, nagyon nem mindegy, hogy mibe teszem, mikor minden egyes lélegzetvétel magában hordja a teljesség és béke lehetőségét és a teljes lelki nyomorét is.
Egyszerűen kár a pillanatainkat hülyeségre pocsékolni, azt gondolom. A témában egy nagyon jó cikk angol nyelven. Mondjuk nem mintha bevenném ezt a reinkarnációs mesét sem, önnyugtatásra. Nem az a része tetszik az írásnak, hanem amelyik azt elemzi, hogy mit lehet tanulni a halál kapcsán az életről.

***

Még annyit, hogy tőlem mindenki abban hisz amiben akar, ha másnak nem árt vele. Ha neked működik, akkor a te valóságodon biztos úgy is van.

 

 

 

Advertisements

One thought on “Drága jó istenem!

Leave a Reply

Fill in your details below or click an icon to log in:

WordPress.com Logo

You are commenting using your WordPress.com account. Log Out / Change )

Twitter picture

You are commenting using your Twitter account. Log Out / Change )

Facebook photo

You are commenting using your Facebook account. Log Out / Change )

Google+ photo

You are commenting using your Google+ account. Log Out / Change )

Connecting to %s