Rettegni és akarni, akarni és rettegni a megszakadásig


Nagyon sok haszna van annak, ha az ember idegen öregeket ápol. Olyan tükröt tartanak elém, amiben különböző új szögekből és megvilágításokból láthatom meg magam és más, fiatal, még aktív embereket is.

Az, hogy racionális lények lennénk, szerintem egy önigazoló blöff, sőt fizikus barátom szerint ezt mértékadó kutatások is így látják. Sokkal előbb hozunk tudatalatti döntéseket, amit utána a tudat magáévá tesz és visszadatálja a tudatos döntést a már korábban, tudat alatt született döntés idejére. Eddig mondjuk nem vagyunk meglepve gondolom, hacsak nem, felnőtt fejjel még mindig nem azzal áltatjuk magunkat, hogy mi aztán urai vagyunk a helyzetünknek és tudjuk mit csinálunk.

Van három olyan markáns jelenség, amit sok (bár nem minden) öregnél megfigyelek. Az egyik a félelem. Sőt a rettegés. Mitől? Bármitől. A rettegés tárgya körülöttünk hever. Mindenütt…
A tudatalattink láthatóan tele van ilyen archaikus rettegésekkel, amivel aztán vagy kezdünk valamit az életünk során vagy nem. Gyerek korunkban annyi trauma ér minket, ami bőven ellát egy életre szóló molyolni valóval. Még soha nem találkoztam olyan emberrel akiről ne így gondolnám, bár biztos van ilyen is. Ezt aztán szinte bármibe bele lehet projektálni, és jóízűen elfogyasztani amit főztünk belőle, és rettegni vidáman, kedvünkre.

A másik ilyen, a bizonyos érzelmi készségek, felhatalmazások hiánya (ami talán egyben egyfajta mentális lustaság is). Nőknél, főleg a mostani idősebb generációknál, ez pl. a keretek szétveréséhez szükséges bátorság és konfliktusvállalás erejének hiánya. Hiába szorít a cipő, inkább a lábunkat vágjuk le, minthogy lecseréljük a cipőt, Gloria Steinem mondásával élve.

De mivel nincs felhatalmazásunk úgy istenigazából szétverni és újrarendezni a rettegéseinkből felépülő mozgásterünket, így beszorulunk a falai közé, vagyis magunkat szorítjuk bele. Meg hát nyilván nem is kényelmes szembenézni a félelmekkel, mármint az igazi, mély, zsigeri félelmekkel. Ezért mindent megmozgatunk annak érdekében, hogy ne is nagyon kerüljünk olyan helyzetbe, ahol ezekkel a félelmekkel mégiscsak kénytelenek vagyunk szembenézni és megvívni velük.

Mindezek, még az aktív életünkben, nem annyira látszódnak így, mivel van erőnk és energiánk a valóságunkat úgy formálni, hogy látszólag logikusnak, ésszerűnek tűnjenek a dolgaink, a viselkedéseink, a döntéseink. Így lesz az, hogy félelmektől vezérelt lelki kisgyerekekek, zombik garázdálkodnak a parlamentben, a focimeccseken, a gyógyszertárakban adózva a Big Pharmának, a szépségipar kasszáinál, az egyházközösségekben, a háborúk előestéin és utána is, a párkapcsolatokban, a szülőségben, az úrban, remélhetőleg nem mindörökké azért, de ámen.

Csakhogy mikor az ember megöregszik, ereje, energiája elfogy, de a rettegései és akarata még megvan, illetve azokat a készségeket sem fejlesztette ki amikkel ezekkel elbánhat, akkor nagyon érdekes viselkedések jönnek ki. Ezért (is) nagyon tanulságos figyelni az öregeket. Merthogy pontosan ugyanazt csinálják mint aktív korukban, mert sokan ugyanúgy rettegnek és veszettül akarnak valamit, de ezeknek a viselkedéseknek már láthatóan semmi értelmük nincs. Ilyenkor, mikor a társadalom már nem tudja tovább visszaigazolni a néni vagy a bácsi viselkedését, gyorsan mond rá egy diagnózist, elnevezi valahogy és akkor helyre áll a béke. Az idős ember kap rá valami gyógyszert, és szabadon garázdálkodhat továbbra is, csontig leszívva a környezete, az ápolója, a szerettei energiáját.

Én legalábbis nem nagyon tudom máshogy értelmezni azt, mikor kiderül, hogy a valahogyan viselkedő ember, valamilyen betegséggel, valójában mindig így viselkedett, fiatal korában is, csak akkor még úgy mondták “aktív ember”, “tevékeny”, hát kicsit lenyomós, kicsit kontroll freak, dehát milyen sok fontos szolgálatot tett a környezete, vallási közössége, családja számára.
Hol van a határ? Meddig normális ugyanaz a viselkedés és mikortól beteg?

Szóval rettegünk, rettegünk, eltelt 40-50-60-70-80-90 év, de mi csak rettegünk töretlenül (vagy megtörten), és akarunk veszettül. És döntéseink már látszólag sem racionálisak, de mi még mindig akarunk veszettül, és rettegünk, és akarunk, és rettegünk. Ha mázlink van akkor van elég pénzünk ahhoz, hogy felvegyünk egy ápolót, aki mindebben támogat minket.

Így aztán félhetünk attól, hogy a tenyerünkben lévő redők bőrbetegség jelei és AKARHATJUK MEGOLDANI(!!!) azzal, hogy azonnal hívjunk orvost. Hogy az elfeküdt vállunk az éjszaka belopódzó fekete emberek károkozásának az eredményei, és AKARJUK, hogy minden ajtó és ablak háromszorra legyen bezárva. Retteghetünk attól is, hogy a csálén befixált protézisünket a kórházban elcserélték és most majd ki kell operálni mert magától nem jön ki, és AKARHATJUK, kihívni a körzeti orvost hajnali ötkor. Rettegésünk tárgya lehet gyakorlatilag bármi, lényeg hogy retteghessünk és AKARHASSUNK valamit. Mondjuk ahelyett, hogy kimondjuk, hogy az van, hogy ez van, nem tudunk rajta változtatni. Ha nem akarunk folyton rettegni, vagy szarul érezni magunkat, akkor kénytelenek vagyunk elfogadni a helyzetet és megtanulni abban boldognak lenni.

És én ugye most nem a mindenféle, valóban jogos félelemre gondolok, és nem is azokra a keretekre, amiket valóban fontos és érdemes akarni szétverni. Ha valami rossz nekünk, akkor azt igenis verjük szét, akarjuk a változást. De amikor az akarás pont a belső, lelki változásaink elodázása érdekében történik, az nagyon kétélű fegyver, és én azt látom, az öregeket figyelve, hogy (ha egyáltalán megérjük), akkor az nagyon vissza is üt öreg korunkban.

És amikor ezt a lelki összeállást az ember megnézte közelről az öregek világán, és figyelmét visszafordítja a még aktív emberekre, akkor hirtelen láthatóvá válik a félelmeik között tiszta erőből akaró fiatalabb emberek belső tébolya. Olyankor aztán csak néz az ápoló, belegyökerezve a földbe, és átgondolja a saját életét is.

(Most, míg ezt írom, a néni közben felébredt, nagyon kell vécére mennie. Szenved. Egy dupla ágyban alszik, az egyik felén, mindig ott szokott kijönni az ágyból. Mozogni alig tud. Most kitalálja, hogy sietni akar, inkább a másik oldalon jön le, mert az közelebb van a vécéhez. Azt, hogy mik a testének a korlátai, egyszerűen nem hajlandó tudomásul venni, nem csak most, máskor sem, akar, dühös, tiltakozik, és szenved mindezek eredményeképpen. Most pl. plusz 5 perc mire átvergődik az ágyon, és totál kimerül addigra. Hiába mondom neki, hogy nem kéne ezt, menjen csak az eredeti oldalon, ő máshogy akarja. Tőlem… Egyrészt ráérek, másrészt ezért fizetnek, várok békésen mint a faszent és erősen támogatom együttérzéssel a szenvedésében. De tényleg jó ez így neki? Tényleg ezt akarja? Rossz nézni a küszködését.
Előttem a tükör, a néni önsorsrontó küzdése önmagával, nézem benne magam, mint egyféle választási lehetőséget, és TUDOM, hogy én, ezt, a saját életemben NEM ÍGY SZERETNÉM, nem szeretném így.).

Vannak az aktív emberek is, akiket látva ugyanezt érzem. Van egy nő például, negyven feletti. Még erős és már akár bölcs is lehetne. Kevés embert láttam ennyi energiát beleölni a saját boldogtalanságának fenntartásába. Nagy hangon mondja a világnak, hogy mennyire a saját döntései szerint él, és valóban, szinte beleszakad az akarásba. Folyton olyan döntéseket hoz, amiket utána rendre iszonyúan megszív, majd rengeteg energiát beleöl abba, hogy a saját maga és a külvilág számára is bebizonyítsa, hogy ő nem elbaszta, hanem így akarta, és ez jó neki. Nagy hangon mondja, hogy mennyire reflektál magára, de a valódi félelmeinek a közelébe sem merészkedik érzelmileg. Amit csinál, az az önigazolás és hárítás magasiskolája, a félelmek, az akarás által vezérelt élet kikristályosodott mintája, a kontroll freakség esszenciája. Szerencséje, hogy nincs gyereke. Iszonyú pénzeket öl a látszatba, trendinek, márkásnak kikiáltott, valójában ízléstelen holmikba, pedig nincs is sok pénze, sem rendes, kiszámítható munkája, jövedelme. Egyre disszonánsabban néz ki, feltűnően, ízléstelenül, csiricsáré módon öltözik, mert figyelmet akar és tetszeni. Közben nem látja, hogy a pillantások valójában miről szólnak. Illetve hát nyilván látja, csak nem akarja látni, hibáztat inkább mindenki mást, aki valamilyen módon ezt visszatükrözi neki.
Így nézem, nézem, és le vagyok nyűgözve. Azt gondolom így néz ki még aktív korban az, ami utána, ha az ember nem változtat a saját belső szerkezetén, akkor azzá öregszik mint azok az öregek akikről itt is beszélek.

Vannak azok az öregek, akik ilyen röhejes módon festik magukat, festik kócos alighajukat, és akiktől megfájdul az ember szíve ha az utcán látja őket, de nézni kell, vonzzák a szemet. A feldolgozatlan kín az, amit az ember néz ilyenkor szerintem, mi magunk ezekbe az emberekbe tudjuk saját feldolgozatlan kínjainkat projektálni. A gyerekek meg kiröhögik, kigúnyolják őket, pontosan érzik a zűrzavart. Vannak ugyanők fiatal kiadásban, őket a társadalom egész normálisnak tartja, hisz méretes iparágak csapolgatják a pénztárcájukat és tesznek róla, hogy láthatóak legyenek.

Mitől félünk? Mitől rettegünk? Gondolkozunk ezen? Gondolkozunk azon, hogy mikor és mire áldozzuk a drága időnket, pénzünket, testünket, figyelmünket, boldogságunkat?

A néni is, minden kimenetel előtt görcsösre parázza magát a kinézete miatt, alighaját még mindig festeti, és öreg, ráncos bőrét úgy próbálja “széppé” varázsolni, hogy ráken mindenféle vegyszert/sminket, amitől nem csak öregnek és ráncosnak néz ki, hanem még festékesnek is. Ez mondjuk nem csak 90 fölött űzik a nők, hanem jóval fiatalabb korban is.

Mi a tanulság a számomra: hát hogy én nagyon nem akarok ennyire akarni. És hogy amíg még tehetem, az aktív életemben, szeretnék úgy megküzdeni a saját félelmeimmel, és rettegéseimmel, hogy amikor már nem lesz erőm és eszem a világot úgy formálni magam körül, ahogy arra most még van lehetőségem, békével, bölcsességgel, derűvel és szeretettel tudjak visszatekinteni saját magamra, korábbi rettegéseimre és küszködéseimre illetve az aktuális állapotomra.
Továbbá, hogy ne akarjak plusz öt percet szarakodni az ágy távolabbi felén való lemászással, amikor egyébként is már firkál a vége.

A témához egy elég klasszikus, bár kissé ambivalens videó:

 

Advertisements

2 thoughts on “Rettegni és akarni, akarni és rettegni a megszakadásig

  1. “Továbbá, hogy ne akarjak plusz öt percet szarakodni az ágy távolabbi felén való lemászással, amikor egyébként is már firkál a vége.” Zseniális! Minden benne van ebben az egy mondatban.

    Like

Leave a Reply

Fill in your details below or click an icon to log in:

WordPress.com Logo

You are commenting using your WordPress.com account. Log Out / Change )

Twitter picture

You are commenting using your Twitter account. Log Out / Change )

Facebook photo

You are commenting using your Facebook account. Log Out / Change )

Google+ photo

You are commenting using your Google+ account. Log Out / Change )

Connecting to %s