A halál


Van (egyebek között) két példaképem, az egyik Dean Potter, a másik Amelia Earhart. Olyan embereknek látom őket, akik teljesen tudatában voltak a halál közelségének és tényének, tudták hogy mit csinálnak és mégis csinálták. Tudtak élni.
És meghalni.

Én is ezt szeretném, ez a célom, ezt tanulom, részben az idősek életét is figyelve. Ott, a végefelé, már nagyon nem lehet mellébeszélni, elválik a szar a májtól, ahogy a mondás tartja. Erőnk és időnk elfogy, az van amit addig sikerült összehozni, hazugságaink, károkozásaink, hárításaink, félrenézéseink, csakúgy mint minden érték amit létezésünkkel teremtettünk körbevesz minket mint börtön és/vagy mint lélektartó közeg. Mindaz amit még erős testben végeztünk, egy erőtérré szublimál, és egyre inkább az tartja a lelkünk, nem a gyengülő testünk. Végül talán ebbe a térbe lépünk át/ki végleg, amikor odaérünk. Ki tudja.

De most valójában a halálról szeretnék írni és hogy mire jutok ezügyben.

A halállal nem érdemes harcolni, kidobott energia, ígyis-úgyis a halál nyer, ha küzdünk vele, illetve ha ezt az egészet küzdelemnek fogjuk fel egyáltalán. Ő nem küzd velünk, csak csinálja a dolgát.

A halál egy tanító, itt van velünk minden nap, nem bánt, nem követel, inkább csak a jelenléte beszédes, ha odafigyelünk rá.

Ebben a videóban Dean Potter beszél arról, hogy a halál/közelsége tudata mit hoz az ő életébe, a mindennapjaiba. Volt egy álma kiskorában, hogy zuhan és a végén meghal. Ez a félelem motiválta a munkáját, a tevékenységét egész életében. És sokat gondolkozott arról, hogy ez az álom a végzetének megjósolása-e vagy az a motiváció, ami azzá formálta amire született.

Aztán egy ugrás/zuhanás közben nemrég meghalt. A videóban azt mondja hogy úgy érzi úgy élte az életét, olyan jól és felelősen ahogy tudta, a halál tudata (is) formálta azzá amivé. És a félelem leküzdésének szándéka, az ÉLET érdekében. Én legalábbis ezt veszem ki magamnak a szavaiból.

Sokat áldoznék azért, hogy meghallgathassam Amelia Earhart gondolatait a témában, ami a földi valóságban már nem lehetséges, mégis úgy érzem sokszor, hogy beszél hozzám, tanít ő is.

Meghívni a halál tudatát a mindennapjainkba segít élni, segít sokkal teljesebben, szenvedélyesebben élni. Csordultig inni a szagok, ízek, szellők érzések poharából, kiállni a szikla szélére is és teli torokból, tisztán élni. Kezet fogni a halállal, fejet hajtani neki, talán megkérni hogy adjon még időt, ha még van itt dolgunk. Ellenség helyett szövetségesként tekinteni rá, aki kíséri azt az időt amit ebben az érzetekkel teli világban eltölthetünk. Az ellenségünk nem a halál, hanem a saját félelmeink, saját magunk.

Úgy képzelem, hogy ha ezt sikerül megvalósítani, akkor az időnk végén nem rettegésben szűkölve nézünk majd vele szembe, hanem mosolyogva karolunk bele és sétálunk tovább valamerre.

*

(Disclaimer: A Tanulságok tag alatti posztok kizárólag saját felelősségre olvasandók és értelmezendők, semmilyen felelősséget nem vállalok értük, a magam igazságai ezek és simán lehet, hogy totál benézem az egészet.)

Advertisements

Leave a Reply

Fill in your details below or click an icon to log in:

WordPress.com Logo

You are commenting using your WordPress.com account. Log Out / Change )

Twitter picture

You are commenting using your Twitter account. Log Out / Change )

Facebook photo

You are commenting using your Facebook account. Log Out / Change )

Google+ photo

You are commenting using your Google+ account. Log Out / Change )

Connecting to %s