Kaleidoszkóp


Van az az állapota az agynak, mikor hirtelen minden ilyen furcsán máshogy néz ki. Az amszterdami utca megváltozik, miután elszívtuk az adagunkat és kijövünk a kávéboltból. Így fordul egyet a nézőpont, átformálódnak, kiélesednek a kontúrok. És ami addig természetesnek, okosnak, racionálisnak tűnt, hirtelen kivetkőzik magából, és megmutatja magát egy kevésbé kognitív, ámde teljesen őrült valóságában. Vagy csak mikor már nagyon fáradtak vagyunk szellemileg. Na, olyankor izgalmas figyelmesen szemlélni a világot.

Mennyire elképesztő módon foglyai vagyunk saját elveinknek, elképzeléseinknek. A paradicsomot vágyjuk, tanultuk, mondták, hogy a miénk lehet már majd holtan, közben szétbarmoljuk a Földet, és egy pillanatra sem esik le, hogy amire vágyunk, abban élünk, de nem tudjuk sem látni, sem megélni, sem tisztelni, sem organikus részeivé válni.
Agyunkba, agymosásunkba és félelmeinkbe zárt ösztönlények vagyunk.

Anglia elég kemény hely, az évszázadok során bőven elég sok erőforrást sikerült összerabolniuk ahhoz, hogy masszívan finanszírozni tudják agyszüleményeiket. Nézem a híradót, a tájékoztató műsorokat. A BBC nem olyan mint a kincstári magyar TV, hogy köze nincs már a társadalom tömegeihez. A BBC, legalábbis szerintem, gyönyörűen tükrözi az angol tömegek gondolkodását. Mivel a társadalmi szövet erős, és a társadalmi dialógus is, így egy-egy új eseményre (pl. EU in or out), vagy állandóan nyitott társadalmi ügyre (pl. NHS) a társadalom mindenféle szereplője el tudja mondani a véleményét, álláspontját, figyelik egymás megnyilatkozásait, együtt gondolkodnak, így formálódik a köz és az egyén véleménye.

Az egészségügy itt kiemelkedő fontosságú terület. Azt gyanítom, hogy rettegnek a betegségektől és a haláltól, és erre (a félelmeik enyhítésére) hajlandók áldozni. Van egy olyan számegyenes, aminek az egyik végén a magyar egészségügy van, ami rendszer szinten és extrém méretekben szarja le az elesett, rászoruló embereket. Na, ezen a számegyenesen, a másik végén, az angol rendszer van. Az, hogy milyen módon és hozzáállással beszélnek arról, hogy egy adott embernek mennyi joga van a társadalom által biztosított ellátásra, az megint csak hajmeresztő, tudva, hogy a gondoskodás, az ápolás egy szar, kulimunka, mégis minimálbéres dolgozókkal akarják elvégeztetni. MINDENT akarnak, kivéve társadalmi szinten rendesen megfizetni az árát.

Szinte minden este van valami a híradóban, ami a gondoskodással, ápolással kapcsolatos ügy. Vannak olyan települések, ahova lasszóval sem lehet elég ápolót találni. Nincs. Nem van. Van ellenben végtelen, és növekvő számú ápolásra, gondoskodásra szoruló ember.

Kinek? Hogyan? Miből kellene ezekről az emberekről gondoskodni? Mi a cél? Mi a cél elérésének reális, makrogazdasági koncepciója?

És az öregek száma növekszik, a betegeké is talán, de szüljük tovább is a gyerekeket számolatlanul. Közben az is állandóan hallható probléma, hogy a gyereket vállalók nem tudnak annyit keresni, hogy saját lakáshoz jussanak, elindulhassanak a lakhatási létrán, ahogy itt mondják.

KINEK ÉS MIBŐL DOLGA ELLÁTNI, GONDOSKODNI, HELYTÁLLNI?

Mondjuk itt legalább fel sem merül sem politikusoknak, sem papoknak arról beszélni, hogy a nőknek többet kellene szülni. És arról sem mer senki szót hallatni, hogy az időseket is a női családtagoknak kéne ellátni, ingyen. Itt egyelőre megoldják keurópai meg ázsiai többdiplomás rabszolgákkal.

Ehhez képest Magyarországon mi van? Csak ámulok a magyar folyamatokat figyelve. A politikus, a KDNPs, a püspök, a ripacs, mind férfi ugye, be nem álló szájjal harsog és gyerekért nyüszít. Persze utalásunk sincs értelmes közgazdasági koncepcióra a vágyak mögött, hivatkozni maximum a régi mesekönyvre tudnak, 2000 éve.

És a nők. Magukat értelmesnek gondoló, tanult nők, döntési lehetőséggel, kompetenciával. És simán, rendes átgondolás nélkül megszülnek maguknak 2-3-4 gyereket mindenféle zűrös pasitól, egy olyan gazdasági környezetben, amelyben egy felnőtt nem tud 3-4, de még két gyereket sem rendesen felnevelni. Vagy fennakadás nélkül összefekszenek olyan palikkal, fogamzásgátlás nélkül, akik szintén egy másik alom gyerek felnevelésére kötelezték magukat nagy meggondoltan. Minősített esetben a sorsra hivatkoznak. Ez nyilván rövid távon kevésbé fáj, mint felelősséget vállalni.
A gyerekek és az öregek nem annyira szólnak hozzá az egészhez, szavuk sincs, próbálnak túlélni, amíg lehet, és a lehető legkevésbé károsodni.

És megy a nagy, harsogó, önigazoló duma, hogy az nem is baj, ha az úszóedző egy erőszakos szenny, nem baj hogy a törvényhozók között nincs nő, hogy ha az isten birkát ad, ad legelőt is, hogy a koton zavaró, hogy a gyerek elvan ridegtartásban is, sőt az az egészséges, hogy nem is vagyunk hulla fáradtak és kimerültek, hogy nincs is klímaváltozás, és a menekültek is szemétládák, akik elveszik az állásainkat. A nagy energiákkal kiizzadt és fenntartott szubjektív valóságunk valóban olyan, és a súlypontok is ott vannak, hogy még véletlenül se kelljen rendesen magunkba nézni. Országunkat egy jól megfogalmazott önigazolásért, egyéni, közösségi és makró szinten is!

Stadionokat építünk! Kisvasutat! Vadakat terelő juhászt! Közben emberek halnak meg kórházi fertőzéstől egy lábtörés után. Elnézem ezt a fajankót is, remegő szájú királyunkat, öregszik az is. A valaha lánglelkű ifjú… A tekintete is egyre inkább ködös, kezd már kiülni rá az az arckifejezés amit az öreg férfiakon sokszor látok, mikor elkezdik elveszíteni az előjogaikon alapuló hatalom és kontroll illúzióját. Ha megéri, ez is olyan rozzant szerencsétlen lesz, mint a sok többi zsebdiktátor, akinek módja, lehetősége lett volna egy rendesebb világért dolgozni, de nem vállalta be. Nyomorult öregember lesz ő is, ha egyáltalán megéri. Talán, ha szerencsés, lesz valami jó kis ütős demenciája, hogy csak a hozzátartózóinak legyen kínja vele, neki magának kevesebb.

Bolondok vagyunk, ostoba, istenverte, közveszélyes félnótások. És rémisztően szaporák.

Ha kicsit hunyorítok, és jobban figyelek, akkor a nagy zajban kirajzolódik a Moho Sapiens házaiban némán visító kín, az öregek, a gyerekek, a betegek és az őket ápolók, a róluk gondoskodók kínja.

A néni ma, az ágyba menet megint majdnem elesett. Idejében elkaptam, ami egyébként illegális itt, mert emelni nem szabad, az veszélyes az ápolóra nézve, és itt a munkavállalónak is jogai vannak.

Szóval a néni nagyon kivan, fáradt. Bevette a gyógyszereket, szemcsepp, szájcsepp, arckrém, kézkrém, lábmelegítő, dupla pelenka. Kín, kín, kín, látom a kínját. És ebből a kínból, még alvás előtt kinéz, kicsikére nyitott vizes szemmel, és száraz szájjal annyit mond még alighangon:

Thank you for your care!

Én szégyellem magam. A szívem megszakad ahogy nézem. Az arcán keresztül látom a sok szenvedő arcát, kínját, legyen akár gyerek, öreg, esőerdő vagy műanyaghulladékkal teli, partra vetett két halott bálna. Társadalmaink elvi és gyakorlati szinten egyaránt nagy ívben tojnak a gondoskodásra és a gondoskodásra szorulókra.
Pedig előbb-utóbb mindenki rászorul, és a gyerekek már most rászorulnak.

Egy új mesét kell írnunk, egy új világot szülni, nem tudjuk már a változatlanságot tovább fenntartani, sem finanszírozni, de még előttünk talán a földi paradicsom lehetősége, talán még nem késő.

It’s a mad world…

 

 

 

Advertisements

One thought on “Kaleidoszkóp

Leave a Reply

Fill in your details below or click an icon to log in:

WordPress.com Logo

You are commenting using your WordPress.com account. Log Out / Change )

Twitter picture

You are commenting using your Twitter account. Log Out / Change )

Facebook photo

You are commenting using your Facebook account. Log Out / Change )

Google+ photo

You are commenting using your Google+ account. Log Out / Change )

Connecting to %s