Pizsamában


Na, ez most kemény.

Este van már, reggel jöttem el a nénitől. Átutaztam megint az országon, szeretem ezt, a vonatozást, nézni a tájat, hallgatni a zenémet, csetelni közben szerettekkel.  Egy éjszakát szállodában töltök most, mielőtt holnap a másik nénihez megyek, a cég szervezi így, mert különben nem érnék oda időben. Betoltam a sztéket, söröztem, apple crumble, hála a munkaadómnak.

Pihengetek a szálláson, akik nagyon büszkék a remek ágyaikra és visszafizetik a pénzt, ha nem alszom jól, és tényleg szuper kényelmes az ágy, mélázok. Pörög le a reggel megint.

Reggel 9-kor még átvettem a nénit, csak 11-kor jöttem el. Haragos voltam, mert előtte, még a kollégával nem akart mosakodni, én meg az utcai ruhámban már nem akartam mosdatni, indulás előtt. Ezt a nénit nehéz volt szeretni, gonosz megjegyzései voltak, magányos, morcos öregasszony ő.
De az elmúlt napokban azért kirajzolódott a sorsa. Nehéz volt nem megszeretni is, nade nem lehet minden nénit megszeretni, akinél két hétig vagyunk, azt nem bírja el a lélek. Mármint az enyém. Futó kalandok vagyunk csak az életükben, ma már új ápoló lesz nála, pár nap múlva emlékezni sem fog rám. Nem vihetem magammal a sorsát, és nem is akarom.

Reggel tehát ülünk a konyhában a kollégával, a néni az ajtó mögött szendereg a tévé előtt, még pizsamában. A nyála kifolyik a pólójára, ősz haja kócos, áll össze-vissza. Csendben van, el is felejtkezünk róla. Kakaózunk, beszélgetünk, szidjuk a rendszert és a körülményeket, ez tényleg egy nehéz hely.

De mi erősek vagyunk és fiatalok, és szegény néni bent egyedül, magányosan teszi lehetővé, hogy mi ott nagy vidáman kakaózzunk. Látszólag mi vagyunk érte, valójában az ő törékeny élete a fedezete a mi megélhetésünknek, ráadásul az ő otthonában. Milyen kegyetlen ez. Mennyire törékeny ő, és mennyire magányos.

Szendergett, nem is akartam felébreszteni, csak csendben eljönni, de azt mondta a társam aki állandóan ott van vele, hogy szerinte örülne, ha elbúcsúznék. Nagyon megörült, felállt és megölelt. Tudom, hogy kedvelt, sokat mesélt az életéről és sokat meséltem neki én is a hobbijaimról, amik láthatóan felvidították. Azt mondta, sajnálja hogy eljövök. Nevetett a szeme.

Kicsoszogott velem pizsamában az ajtóhoz, látom most is magam előtt, ahogy áll és néz rám, görnyedten a járókerete mögött, vastag zokniban, piros kardigánban és pizsamában. Ő nem megy sehova, csak majd egyszer még.
Nem szabad minden nénit megszeretni, nem szabad.

Bőgök most mégis. Az isten áldja meg ezeket a törékeny öreg embereket! És adjon a lelküknek békességet!

 

Advertisements

Leave a Reply

Fill in your details below or click an icon to log in:

WordPress.com Logo

You are commenting using your WordPress.com account. Log Out / Change )

Twitter picture

You are commenting using your Twitter account. Log Out / Change )

Facebook photo

You are commenting using your Facebook account. Log Out / Change )

Google+ photo

You are commenting using your Google+ account. Log Out / Change )

Connecting to %s