A teremtés megrogyott koronái

Elképesztően érdekes figyelni azokat a férfiakat, akik un. Nagy Emberek voltak fénykorukban. Nem értik. Meglepően sokan nem értik. Mondjuk van aki érti, velük jókat lehet beszélgetni. De a többség nem érti hogy mi történt vele, szembesül azzal, hogy a világ mégsem csak nekik áll, és meg vannak zuhanva. Rendesen…
Ők azok, akiket egyelőre még kicsit sem tudok sajnálni, és úgy gondolom rájuk fér a tapasztalás.
luke

Obsessed with life?

Mit érdemel az a társadalom, amelyik mesterségesen életben tartja teljesen kiszolgáltatott és tehetetlen tagjait, majd pedig tökéletesen leszarja hogy mindezen tagok hogy vannak, hogy élnek, akarnak-e egyáltalán élni? Miért csináljuk ezt? Nem abúzus-e ez önmagában?

És kinek a dolga ezt a munkát elvégezni, és kinek a dolga ennek az árát kifizetni?

 

Élni akar

Könyvtáros volt korábban, minden ruhája szép, finom, a szoknyája színe harmonizál még a fotelével is. Okos és figyelmes, követi az eseményeket. Szomszédsági, családi, baráti és egyházi közösségeinek is egyaránt mindig aktív és nagyra becsült tagja volt, ma is az. Csak már nem ő megy, hanem hozzá jönnek. Skypeol felnőtt unokáival.

Első férje meghalt, a háborúban, lelőtték a gépét. A második férje is meghalt már. Második férjének két testvérét ölték meg a háborúban. Történelme van, múltja, emlékei. Elbeszéléseiben az időtáv néha 60-70 év ugrás, egy mondaton belül. Emelt fejjel, méltósággal mesél az évtizedek során megélt fájdalmakról is. Csak emlékezik, nincs dráma. Meg egyébként is én kérdeztem, nem magától mondja. Szeret mesélni, kalandozni az emlékeiben.

Élni akar. Megküzd a gyógyszerekkel, azok mellékhatásával, a 91 év fáradtságával, és amikor napokon keresztül sokat pihent, feláll és azt mondja, ez nem jó így, többet kell mozognia, és járkáljunk, és remegő lábakkal kétszer végigmegyünk a nagyszobán, és elsüt egy-két poént majd totál kimerülten visszahuppan. Nem adja fel.

Bámulva figyelem. Nagyon sok erő kell 91 év fájdalmát elviselni, és még mindig akarni élni.

És ő még régimódi nevelést kapott, szégyenkezik a teste miatt, zavarban van zuhanyzáskor. Túl közeli és túl intim ez a viszony, egy ápolóval. És ezzel kell együtt élnie, minden nap. Emelt fejjel.

Bemegy a vécébe, number 2, így kódolják a nagydolgot, és azt már nem akarja, hogy én töröljem meg utána. Kint várok, mikor vécén van. Hosszasan időzik, kérdezem jól van-e, jól van. Csak még pár perc. Semmi gond, take your time, csak azért kérdezem, hogy nincs-e gond. Nincs gond.

Tudom, hogy rettentő kimerült és hallom, hogy küzd. Aztán hív.

A földön elkent number 2, mutatja, a gurigán is, azt észre sem vette, káosz van. Néz rám, el van keseredve, szinte fáj a tekintete, mondja, hogy meg akarta egyedül oldani, de aztán leesett, fel akarta szedni, de letérdelni nem tud, majdnem elesett, és szétkente, és borzasztó ez neki. És szörnyen fáradt, gyenge. Érzem a fájdalmát. Gyere, mossunk kezet. Úgy. Menjünk be a szobába, ülj le, pihenj. Leül, piheg, pihen kicsit. Közben felmosom, kidobom, elrendezem, nincs duma.

Aztán nézzük tovább a tévét. Elrendezi maga körül a cuccait, és nem beszélünk róla többet. Haladunk tovább, kint szürkül, lassan eltelik életének 33 241-ik napja is. És még mindig tud méltósággal nyugovóra térni.
Azt hiszem egyébként, hogy boldog is.

Telefonbetyár

Nagy nehezen elsétáltunk az ágyig, már nagyon fáradt volt. Ami ez után történt, azt nem hiszem el. Én nem tudtam, hogy öreg emberek így is tudnak viselkedni. Ez egy idős hölgy, finom ruhákban, aggódik a családtagjaiért és szereti ha a virágok a vázában rendezettek.

Ehhez képest.

Befeküdt az ágyba, de kicsit le volt csúszva, majdnem lelógott az ágy végén a lába. Mondta, hogy szeretne feljebb csúszni, de ez nem egyszerű, mert nehezen mozog és nagy a súlya viszonylag. Odamentem az ágy végéhez, alulról megtámasztottam a talpát és mondtam neki, hogy próbálja felnyomni magát. Nyomta veszettül, mondom neki ez olyan majdnem mint a szülés. Erre elkezdett kiabálni, mintha szülne. Akkor már sírtunk megint a röhögéstől, és ez még csak a kezdet volt. Ő meg azon röhögött, hogy csak a fejem búbját látta. Megbeszéltük, hogy nem kéne túl nagyot ugrania mert kiüti a fejével a falat. Azok után, hogy fél inch-csel sikerült felkúsznia, saját becslése szerint. Haraptuk az ujjunkat hogy abbahagyjuk a röhögést, mert még hátra volt a szemcsepp… Így nem lehet beadni… Közben kacsingat össze-vissza “Oh Dear” sóhajtásokkal, aztán röhögünk megint és lélegzünk mélyeket, hogy abba bírjuk hagyni. De megint kacsint!!
Hosszas kínok és hasfájásig tartó röhögés után bekerült a szemcsepp, csukva volt a szeme, így viszont nem tudta hívni a testvérét. Abban maradtunk, hogy tárcsázom én, de a röhögéstől elfelejtette a számot. Mondott egy számsort, amire mondta a központ, hogy nincs ilyen szám. Erre azt mondta, hogy dobjam a picsába a telefont… A 91 éves néni basszus! Taknyom és könnyem összefolyt, de gálánsan felajánlotta hogy használjam a zsebkendőit. Úriasszony, nemhiába.
Végül sikerült azért, beszélt a testvérével, utána még megbeszéltük, hogy van az a szép szemű és kellemes hangú orvos, legközelebb véletlenül félretárcsázunk és felhívjuk őt is.